„Most azt érzem, hogy ez vagyok én” – LAIHO-interjú

Az idei év egyik legerősebb debütálása itthon kétségkívül a LAIHO-é volt, amelyben Lajhó Dorka énekes-dalszerző jazzt tanult zenészek (ifj. Tóth István gitáros, Gyányi Marcell basszgitáros és Csizi László dobos) társaságában játszik sugárzóan erős hangulatú, melankolikusan fülbemászó, valahol az alternatív artpop és az intim indie folk közé eső zenét, miközben a dalszövegekbe és a vizuális világba a filmrendező Szimler Bálint is besegít. A LAIHO legközelebb július 22-én ad ingyenes koncertet a Magyar Zene Háza szabadtéri színpadán, ennek apropóján beszélgettünk Dorkával és Istvánnal, emailben pedig Bálintot is kikérdeztük a LAIHO-ról.

Mi az első zenei emléketek?

Lajhó Dorka: A szüleim zenészek, apu ütős, anyu zongorista, ezért nulla éves korom óta jelen volt a zene az életemben. Vagy ők játszottak, vagy koncertre mentünk, vagy otthon hallgattunk valamit. Nem csak klasszikus zenét: nagyon szerették például az LGT-t és a régi magyar együtteseket.

ifj. Tóth István: Apám hobbizenész, sokat gitározott otthon, és már gyerekként is rengeteg zenét hallgattam. Az oviba kisdobbal jártam, dobos akartam lenni. A ritmushoz hamarabb kapcsolódik egy gyerek, mint a hangokhoz. Aztán abbamaradt a dobolás. Apámék beírattak zenesuliba, gitárszakra, onnantól klasszikus zenét tanultam, mellette pedig szólt otthon a rock és a blues.

LGT?

Pisti: Meg Hobo és a társaik.

Ilyen családi háttérrel egyértelmű volt, hogy zenészek lesztek, vagy volt B-tervetek?

Pisti: Nem volt. Hamar kiderült, hogy a gitározásban jó vagyok, és élvezem.

Dorka: Hétévesen kezdtem zongorázni, majd pár évre rá RSG-zni, ami egyből beszippantott. Kitaláltam, hogy balerina leszek. Volt egy pont, amikor el kellett döntenem, hogy a táncba fektetek több energiát, vagy a zenélésbe. Szívritmuszavarom van, ami veszélytelen, de emiatt nem lehettem hivatásos sportoló, így táncos se. Akkor egyértelmű lett, hogy zenélni fogok.

Sajnáltad?

Dorka: Nagyon. Teljesen ki voltam készülve 13 évesen, hogy nem lehetek balerina. Most már nem sajnálom, hogy így alakult. Elvégeztem a Zeneakadémiát és elkezdtem zongorát tanítani. Tudtam, hogy nem akarok zongoraművész lenni, kerestem, hogy mi lesz az, ami igazán érdekel. Aztán egyszer csak elkezdtem dalokat írni. Most azt érzem, hogy ez vagyok én. Jól megy és jól is érzem magam benne. Felszabadít.

Az első EP-d, az Evolve kapcsán mondtad, hogy egy szerelmi csalódás hatására kezdtél el dalokat írni. Ez igaz?

Dorka: Mondhatni. Már egy évvel azelőtt vettem egy gitárt, de csak hevert a sarokban, nem kezdtem el magamtól zenéket írni. Aztán megismertem Pistit, plusz a szakítás miatt mélypontra kerültem, szóval több hatás is afelé tolt, hogy dalokat írjak.

Pisti: Mindig mélypontokon írsz. Ez pedig annyira mély volt, hogy beindította a dalszerzést.

Aggaszt, hogy mi lesz, ha boldog leszel?

Dorka: Egy időben gondolkodtam azon, hogy sok melankolikus zenét írok, és talán kéne valami vidámat is, de azóta sokszor írtam vidámabb hangulatban vidámabb zenéket, szóval már nem aggódok ezen. Azt kell írni, ami jön. Ami megérint.

SZIMLER BÁLINT A BETÉTDALBAN.

Miért nem egy jazz-zenekarban játszotok most együtt?

Pisti: Mert ez nem erről szól. A srácok, Laci is, Marci is, én is jazzszakot végeztünk, és mozgunk ilyen körökben is. Dorka zenéjének viszont nincs köze a jazzhez.

Dorka: Amikor elkezdtük összerakni együtt a dalokat, és beletettetek sok zenei elemet, akkor azért előjött, hogy jazz-zenészek vagytok.

Pisti: Nem igazán szeretem ezt a skatulyát.

Hogy jazz-zenész? Miért?

Pisti: Mert már elavult. Ha azt mondod, hogy jazz, akkor öltönyös swingre gondol az emberek többsége. De mi már egyáltalán nem ilyen arcok vagyunk. A jazz inkább egyfajta hozzáállást jelent a zenéléshez. Nyitottságot. A jazzképzés elsősorban zenei műveltséget adott, és az, hogy nem a garázsból jövünk, ismerjük a műfajokat, a történetüket, meghatározza a játékunkat is. Nagyon fontos például, hogy tudunk improvizálni.

A fiatal jazz-zenészek már sokkal könnyebben mozognak a jazz és a könnyűzene között, mint egy-két generációval korábban.

Pisti: Nekem mindig is az volt a célom, hogy bármilyen zenei helyzetben otthon érezzem magam. Hogy ne az legyen, hogy zsánereket játszom, hanem magamat játszom, és bele tudom helyezni a stílusomat bárkinek a zenéjébe.

Dorka: Ti hárman nagyon sokféle zenét játszotok. Én nem. Nem is tudok még improvizálni a srácokkal.

ÍGY KÉSZÜLT A LAIHO DEBÜTLEMEZE.

Adta magát, hogy zenekart szervezz magad köré? Kiállhattál volna egy szál gitárral is eljátszani a dalaidat.

Dorka: Miután elkezdtem megcsinálni a dalokat, Pisti hamar beszállt, és egyre több olyan hangzás került a zenébe, amiről egyértelmű volt, hogy zenekarral tudnak igazán jól megszólalni. De már az egyedül írt dalokon is azt éreztem, hogy ez nem egy egyszálgitáros projekt, hanem sokkal tágabb dimenziók rejlenek benne.

A folkos énekes-dalszerző megszólalás nem mozgat meg?

Dorka: Mostanában kezd jobban érdekelni, és szeretnék majd egyedül csinálni egy ilyen lemezt, de valószínűleg az sem egyszálgitáros album lesz. De ez hosszú távú terv. Most nagyon élvezem, hogy együtt zenélünk, és az izgat, hogy minél többet játsszunk. Biztonságban érzem magam a srácokkal, egyre inkább. A koncerteken boldog vagyok, elalélok attól, hogy az én zenémet játsszuk, és az úgy megszólal, ahogy. Tényleg ők is ennyire élvezik, hogy azt a négy akkordot játsszuk a Blue Whale végén? Szürreális, csodálatos és euforikus élmény együtt zenélni, mert csapatban mindig valami olyasmi születik meg, ami egyszeri és megismételhetetlen.

Tényleg ennyire élvezitek azt a négy akkordot?

Pisti: Én nagyon.

Dorka: El tudnánk játszani akár húsz percig is.

Pisti: Mindig van valami új helyzet, vagy jön impulzus a többiektől, ezért sosem ugyanaz az sem, amikor azt a négy akkordot játsszuk. Az improvizáció nagyon fontos része a zenénknek.

Dorka: Mindig hagyunk szabad részeket a dalokban. Koncert közben igyekszünk egyre inkább a benyomásainkra hallgatni. Legutóbb Orfűn, már a többedik dalnál jártunk, amikor éreztem, hogy valami nem stimmel, váltani kéne, és mondtam, hogy akkor játsszuk következőnek a Morningot – és azonnal minden jó lett. Attól, hogy kiszabadultunk a kötöttségekből, és szabadon lehetett követni, amit érzünk, jött egy óriási robbanás. Most tanulom meg azt is, hogyan tudok kapcsolódni az emberekhez koncerten.

Milyen vagy frontemberként? Az interjú előtt mondtad, hogy régen mindig szorongtál vizsgahelyzetekben.

Dorka: Igen, ez elég nehéz nekem.

Pisti: Szerintem egyre jobb vagy. De mindannyian izgulunk, én minden buli előtt úgy remegek… Rengeteget koncertezek, de Dorkával mindig remegek. Van az a fél óra a koncertek előtt…

Dorka: De nem úgy reszketünk, hogy rosszul vagyunk. Ez inkább egy jóleső izgalom, ami izgalmas dolgokat hoz ki belőlünk.

Ha amúgy sokat koncertezel, a LAIHO-val miért izgulsz ennyire?

Pisti: Mert érzelmileg fontos, amit játszunk. Most is mindjárt sírok. (nevet, majd elmorzsol egy könnycseppet)

Miben ad a LAIHO mást, mint a jazz-zenekaraid?

Pisti: Itt nincs az, hogy egyvalaki kitalálja a zenét, és azt kell játszani, akár gitárkottából, hanem mindenki hozzáadhatja az egyéniségét, a stílusát a dalokhoz. Máshol is van erre lehetőség, de ott hangsúlyosabban van egy főhős, aki köré épül a zenekar.

Itt is van.

Pisti: Igen, de nagyobb tere van mindeninek, hogy beletegye magát a zenébe.

Dorka: Tudatosan is figyelek rá, hogy miután megírtam, vagy megírtuk Pistivel a dalokat, akkor a zenekari elvonulásaink során, amikor összerakjuk, hogyan szólaljanak meg zenekarral, mindenki belepakolhassa az ötleteit. Ettől mindenki jobban magáénak érzi a dalokat. Nem akarok mindent én kitalálni, mert sokkal kíváncsibb vagyok arra, milyen grúvot játszana Laci vagy Marci.

A zenekar a cserszegi elvonuláson. Fotó: Lajhó Dorka.

Hogyan alakult ki ez az artpop és indiefolk között mozgó zenei világ? Ami azért elég tágas és sokszínű azon felül, hogy melankolikus.

Dorka: Ez nem volt tudatos. Volt időnk és energiánk hangzásokat keresgélni, és rengeteg időt töltöttünk azzal, hogy megtaláljuk a dalok saját zenei világát.

Pisti: Annyiféle zenei hatás érte ezt a négy embert, hogy törvényszerű, hogy sokszínű lesz a zenénk is. Sokszor mondják, hogy ez indie, de nem szeretem a Spotify-kategóriákat sem.

Dorka: Nem szeretnénk behatárolni műfaji címkékkel a zenénket. A demóknak mindig van egy erős hangulata, és amikor összerakunk egy dalt, azt próbáljuk nagyobbra, tágasabbra venni. A dalok általában belőlem indulnak ki, abból, hogy mi történt velem, és mivel én érzelmileg elég hullámzó személyiség vagyok, a dalaink is azok lesznek. Ha nagyon kivagyok, akkor ordítok, mint a Morningban, ha pedig jól érzem magam, akkor jön a Pool.

WE ARE WHAT WE HIDE DALKOMMENTÁR

Morning With My Tears

Először Dorkától hallottuk egy szál nylongitáron és kicsit latin hatása volt, aztán berakta PJ Harvey-tól a Down By The Watert, és mondta, hogy azt szeretné, ha ilyen sötét lenne. A tehetetlen dühről szól, imádjuk.

Pool

Próbáltuk az egyensúlyt megtalálni, a demó hangulatát nagyzenekari hangzássá alakítani, valamilyen perkusszív, kísérteties dologgá. Szövegileg egy darkabb képet fest, a zene mégis felszabadult és vidám. Szeretjük ezt az érdekes kontrasztot.

Volt olyan szám, ami kulcsfontosságú volt az album összerakásában?

Dorka: Sok ilyen pont volt, de ha egyet kéne kiemelni, a Morningot mondanám. Az úgy született, hogy ki voltam borulva, és bezárkóztam a fürdőszobába, és megírtam a dalt egy nylonhúros gitáron. Ugyanaz a hangulat volt, mint a kész verzióban, csak akusztikusan, kicsiben. Aztán elvonultunk Cserszegtomajra, hogy összerakjuk a dalokat, és beszélgettünk a Morningról, hogy mi történt, mit éreztem, amikor írtam, megmutattam a grúvot, meg pár zenét, hogy kábé milyennek képzelem a dalt, aztán magukra hagytam kicsit a srácokat, és mire visszaértem a pihenésből, ők összerakták. Aztán kísérleteztünk, az egyik szobába beraktunk mikrofonokat, a másikban pedig ordítottam, aztán kitaláltuk, milyen klassz lenne, ha az ének is az erősítőről szólna, és akkor hirtelen, nagyon egyértelműen összeállt a dal. Az egy nagyon jó élmény volt.

Hogyan került be Szimler Bálint a LAIHO-ba? Ritka felállás, hogy egy filmrendező ír szövegeket egy zenekarban.

Dorka: Bálintot ismertem már korábbról, és megmutattam neki az első EP-t, amikor elkészültem vele, és nagyon tetszett neki. Utána organikusan kialakult, hogy benne lesz a zenekarban, mert voltak ötletei, először csak vizuális téren, a borítóról, a fotókról, aztán rengeteget beszélgettünk a zenékről is, abba is belefolyt egy kicsit, majd felmerült, hogy megpróbálhatnánk együtt szöveget írni.

Bálint és Dorka. Fotó: Nagy Zágon.

Nem tartottál tőle, hogy milyen lesz valaki mással szöveget írni?

Dorka: Dehogynem. De nagyon élvezem, és nagy segítség, hogy ezen a téren is van egy ember, akinek az ötleteit, gondolatait meg tudom hallgatni, és együtt valami izgalmasat alkothatunk. Mint a zenében a srácokkal.

MILYEN ZENÉKET HALLGAT SZIMLER BÁLINT? MUtATJUK!

Úgy írtok szöveget is, mint zenét? Te hozod az alapot, és Bálint továbbírja, kiszínezi?

Dorka: Picit másképp. Általában egy majdnem kész szöveget hozok, és azt csiszolgatjuk, de van olyan is, hogy csak szavakat mondok, aztán sokat beszélgetünk Bálinttal arról, hogy miről szól számomra a dal, keresek zenéket, szövegeket, és aztán abból kialakul valami. A Sweet Dreams például úgy született, hogy dumáltunk róla, majd Bálint másnap visszajött a kész szöveggel, amiben csak pár sort tartott meg abból, amit eredetileg írtam. Izgalmas vele dolgozni, amiatt is, mert ő filmrendező, forgatókönyvíró, producer, ezen a szemüvegen keresztül  gondolkozik a szövegírásról, ami engem nagyon megérint.

Van olyan dal a lemezen, ami megmutatja, milyen irányba indulhattok el a jövőben?

Dorka: Nem akarom előre kitalálni, hogy merrefelé menjünk. Nagy kérdés volt, amikor összeraktuk a lemezt, hogy melyik részét erősítsük: a rockosabb elborulásokat vagy a puha gitárzenéket. De lehet, hogy nem is kell, mert ezek kiegészítik egymást és pont attól lesz jó, hogy nem egyfajta hangulat dominál, hanem az egyik pillanatban ordítok, a másikban meg halkan éneklek arról, hogy mondd meg anyámnak, meghaltam. Nekem tetszik, hogy sokszínű a zenénk. Úgyis azt fogjuk játszani, amit éppen érzünk.

SOSEM LEHET TUDNI, MERRE MEGY – HORVÁTH KRISTÓF AJÁNLJA A LAIHO LEMEZÉT.

Beszéltük az interjú előtt, hogy nem lesz könnyű dolgotok itthon ezzel a zenével. Mik a célok, álmok, tervek?

Pisti: Szerintem vannak itthon emberek, akik vevők erre a zenére – most őket kell megtalálnunk. Az is cél, hogy jól tudjunk együtt játszani koncerteken. Az elmúlt 2-3 évben a lemezre koncentráltunk, és csak 4-5 koncertünk volt, szóval még az elején járunk ennek az útnak. Aztán jó lenne majd nagyobb volumenű koncerteket is csinálni, vonósokkal, kórussal. Ez nem áll távol ettől a zenétől.

Dorka: Kis céljaink vannak. A nyár végére szeretnénk kitalálni, hogyan szóljunk élőben. Hogyan szólaltassuk meg a sok sávban felvett dalokat négyen úgy, hogy közben ne szakadjunk meg, és ne kelljen ezerféle dolgot csinálnunk a színpadon.

Ebben a válaszban benne van az is, hogy szeretnétek külföldön játszani.

Dorka: Persze.

Pisti: Szeretnénk majd menni külföldi fesztiválokra.

Glastonbury?

Dorka: Például. Vagy Red Rock. Ilyen álmaink vannak. De lépésről lépésre kell haladni, és azon vagyunk, hogy minden organikusan történjen.

interjú: Soós Tamás
headerfotó: Farkas Adél

Szimler Bálint: „Dorka iszonyú erős hangulatokat érez be”

Hogyan kerültél be a LAIHO-ba?

Dorka kb. akkor kezdett el saját dalokkal kísérletezni, amikor megismerkedtünk, és mivel mi az elejétől kezdve rengeteget beszélgettünk a zenéről, egészen korai dalkezdeményeket is átküldött nekem. Nagyon izgalmasak voltak, úgyhogy nyomattam ezerrel, hogy csinálja, meg segítettem, ahol tudtam mindenben. Ebből aztán kialakult, hogy mindent átküldött és az egész projektről órákat dumáltunk, minden oldalról kiveséztük. Már a közös szövegírás előtt folyamatosan a dalokról, hangzásról, hangszerelésről, a saját világ kialakításáról, úgy egyáltalán a művészetről beszéltünk. Aztán egyszer Dorka megkért, hogy nézzem át az angol szöveget az egyik számhoz, és ha már javítani kellett benne sorokat, írtunk helyette újakat együtt. Egyből megvolt az összhang. A következő számot már megírtam másnapra azok alapján, amit Dorka mesélt róla. Azóta is a legelső kis demótól kísérem a dalok útját a végső verzióig.

Milyen vizuális világot, koncepciót alakítottatok ki Dorkáékkal a zenekarnak, illetve az albumnak?

Mivel alapvetően filmezéssel foglalkozom, adta magát, hogy a vizuális kontentet mi csináljuk, de a fotózás nagyon más, mint a mozgókép, szóval mi is elég sokáig keresgéltük az egésznek a világát. Azt nem mondanám, hogy van egy nagy közös koncepció, a borító meg a videós anyagok különböző hangulatúak, de talán abban hasonlítanak, hogy mindig valami titkokat rejtő, nagyobb történetet sejtető dolgot szerettünk volna, olyat, ami egy intimebb pillanatba való belesés érzetét hozza. A lemez is ilyen.

Dorka elmondása szerint a te ötleted volt a We Are What We Hide lemezcím. Számodra mit jelképez ez a sor?

A House of the Night című szám szövegén dolgoztam, mikor eszembe jutott; az a dal is valami hasonlóról szól. De sehogy sem sikerült belepasszíroznom a szövegbe, és közben rájöttem, hogy ez nemcsak erre a számra illik, hanem az egész lemezre. Nekem Dorka bátorságát jelképezi, hogy ki merte rakni az emberek elé a művészetét és ezen keresztül egy kicsit a lelkét.

Szövegíróként mi inspirál téged a LAIHO zenéjében?

A legtöbb dal olyan, mintha filmzene lenne. Iszonyú erős hangulatokat érez be Dorka, amik mellé azonnal társulnak képek a fejemben. Atmoszférikusnak hívom a zenéjét. Ilyen szempontból egyszerű dolgom van. De a legjobban azt élvezem, amikor megfejtjük miről szól egy-egy dal és az alapján elkezd kibontakozni egy történet, ami befolyásolja az egésznek a világát – a hangszereléstől a keverésig. Önálló életre kel.