Nem ez az első súlyos tragédia Nick Cave életében: 2015-ben a 15 éves fia, Arthur esett le egy szikláról az otthonuk közelében, Brightonban, és bár hamar kórházba szállították, belehalt fejsérüléseibe.
Jethro Lazenby 1991-ben született, 10 nappal Nick Cave második fia, Luke előtt. Luke a zenész első házasságából született (a brazil újságíró Viviane Carneirotól), Jethro-t pedig nem is látta 7-8 éves koráig, amit utólag nagyon bánt. Az apa-fiú kapcsolatot elmondásuk szerint utána azonban rendbe hozták, és jóban voltak. Jethro felnőve modellkedett (édesanyja, Beau Lazenby szintén modell, csakúgy, mint Nick Cave jelenlegi felesége, Susie Bick, akitől az ikrei, Arthur és Earl születtek 2000-ben), de játszott filmekben, dolgozott fotósként és zenélt is.
Jehtro-t a múlt hónapban lecsukták, miután megtámadta édesanyját; a tárgyalásán azzal védekeztek a képviselői, hogy nemrég skizofréniával diagnosztizálták. Nem ez volt az első alkalom, hogy Jethrot elítélték: 2018-ban az akkori barátnője bántalmazása miatt került börtönbe. A 31 éves Jethrot május 5-én, csütörtökön engedték szabadon, a bíró rehabra kötelezte és két évre eltiltotta az édesanyjától, vasárnap azonban egyelőre ismeretlen körülmények között meghalt.
Nick Cave a Ghosteen című lemezén állított emléket fiának, Arthurnak, és a lemez elkészülését dokumentáló filmje, a Még egyszer, érzéssel is azzal foglalkozott, hogy feleségével, Susie-val hogyan küzdenek meg a gyásszal és az értelmetlen vesztességgel, miközben Cave a Skeleton Tree című Bad Seeds-lemezen dolgozik. Cave a Ghosteen és a Warren Ellisszel közös Carnage-album munkálatairól is forgatott filmet, szintén Andrew Dominikkal, aki az egyik legjobb melankolikus ausztrál neowesternt jegyzi (Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Ford). A This Much I Know To Be True a Berlini Filmfesztiválon debütált év elején, és május 20-tól a hazai mozik is vetítik.
A KIFEJEZÉS HIÁBAVALÓSÁGA –NICK CAVE DOKSIJÁRÓL.
A zenész a honlapján, a Red Hand Fileson is beszélt gyászáról egy hallgatói kérdésre válaszolva. „Susie és én sokat tanultunk a gyász természetéről az elmúlt években. Rájöttünk, hogy a gyász nem olyasmi, amin túljutsz, mert itt nincs túloldal. Számunkra a gyász egy életmód lett, amellyel megtanultunk idomulni a világ bizonytalanságához, miközben dacosan ellenszegülünk a közömbösségének. Megadtuk magunkat annak, ami felett nincs hatalmunk, de aminek nem vagyunk hajlandóak lefeküdni. A gyász egyszerre lett a behódolás és az ellenállás gesztusa – az akut sebezhetőség helye, ahol idővel jobban ráéreztünk a létezés törékenységére, és végül ennek a tudata vezetett vissza minket, megváltozva, a világba” – írta a zenész 2020-ban.
„Felfedeztük, hogy a gyász sokkal több pusztán kétségbeesésnél. A gyász sok mindent magába foglal, boldogságot, empátiát, közösségiséget, szomorúságot, dühöt, örömöt, megbocsátást, harciasságot, hálát, áhítatot, és még egy bizonyos fajta békét is. […] A gyász egy teljesség. Mosogatás, Netflix-nézés, könyvolvasás, Zoomolás barátokkal, egyedül üldögélés, vagy, igen, a bútorok átrendezése. A gyász mutatta meg nekünk, hogy nincs uralmunk az események felett, és ahogy szembenéztünk a tehetetlenségünkkel, megtanultuk ezt a tehetetlenséget egyfajta spirituális szabadságként felfogni. […] Csak azt tudom mondani nektek, hogy idővel, megnyílik egy út, nem a gyászból kifelé, hanem mélyen a belsejében.”
fotó: Stefania M D’Alessandro/Getty Images
