Nick Cave csakazértis próbálja megtalálni a szépséget ebben a keserű, cinikus világban. Az isteneink talán elvadultak, de a látszat ellenére nem hagytak itt minket. A remény törékeny, de a Bad Seeds tizennyolcadik lemezén rácsodálkozhatunk, hogy egyáltalán nem csalóka. Ez a kritika először a Recorder magazin 117. számában jelent meg.
Nicholas Edward Cave fél évszázados pályafutása alatt volt már anarchista punkrocker, heroinista szerelmes, bevadult prédikátor, gyilkos balladákat mesélő költő, harcsabajszos kanos kamionos és fia halálát gyászoló apa. Közben szerzett filmzenéket, nem egyszer a saját forgatókönyveiből készült filmekhez, írt két könyvet, csodálatos dalszövegeit költők és írók műfordították, magyarra is. Az elmúlt évtizedben több egész estés dokumentumfilmben örökítette meg éppen aktuális lemezei készítését és nem mellesleg nyitott egy olyan fórumot, ahol bárki kérdezhet tőle és ő gyakran egészen mély válaszokat ad.
Aki követte a The Red Hand Files írásait (erősen ajánlott), azt nem fogja különösebb meglepetésként érni, hogy az újra összetrombitált Bad Seeds közreműködésével, illetve a Radiohead basszerosával (Colin Greenwood) készült Wild God minden sötéten gomolygó árnyalata ellenére egy szívbemarkolóan pozitív, hangsúlyosan életigenlő lemez lett. Míg az Arthur fia 2015-ös halálát feldolgozó anyagok a veszteség szörnyű fájdalmából, a gyász különféle stációiból születtek, az új dalok a manapság igen keveset emlegetett hétköznapi öröm és szeretet motívumai köré összpontosulnak.
A Wild God egyrészt nyílegyenes folytatása a Bad Seeds nélkül, de a kulcsfontosságú társ Warren Ellis varázslatával rögzített Carnage gospeles hangzásának, másrészt egyértelműen megidézi a húsz évvel ezelőtti Abattoir Blues / The Lyre of Orpheus éteri szépségét és gazdagon burjánzó díszítettségét is. A tíz új dal nagyívű hangszereléssel és himnikus kórusokkal emel az egekbe, ahol felbukkan némi fájdalom (2022-ben másik fiát, Jethrót is elveszítette), de a létezés kiismerhetetlen misztériuma rendre ámulatba ejt és igenis megválthatja az embert.
Azt talán mondanunk sem kell, hogy Cave a ma élő egyik legnagyobb dalszerző, aki gyakran akár egyetlen sorban képes lázas biblikus látomásokat és meglepő irodalmi vagy popkulturális referenciákat egészen apró, hétköznapi életképekben oldani. Az ellentétes minőségek a szöveg és a zene szintjén is egymásnak feszülnek: a mélyben a kétkedés és hit, a nyers őszinteség és finom elegancia, a megszállottság és megnyugvás energiái lüktetnek, miközben Cave egyre messzebb sodródik a hagyományos dalstruktúráktól. A minimalista prüntyögésekre pattogó dobok válaszolnak, egyetlen hegedűre fúvósok felelnek és miközben gyakran hiányoznak a hagyományos refrének, az előadó éteri zongorajátéka és utánozhatatlan énekhangja mindent könnyedén eláraszt.
A Wild God már csak azért is külön alkotói univerzum, mert Cave most is maximálisan képes arra, hogy minden élettapasztalatát és művészi kalandját becsatornázza és sűrítve, mégis légiesen tárja elénk. Ennyi évvel és lemezzel a háta mögött már rég maga mögött hagyta az elvárásokat és olyan mennyei zenét csinál, amelyben a sötétség és a fény folyamatos harcot vív, de ezúttal az életöröm kerül ki győztesen. Ez pedig ebben a zaklatott, különféle krízisekben és általánosan rossz közérzetben vergődő világban már-már forradalmi kiáltványnak érződik.
9/10
