„Mintha meztelenül állnék a hallgatóim előtt” – bongor-interjú

Ha a tavalyi év nagyrészt Beton.Hofi debütálásáról szólt rapfronton, idén bongor új lemeze lehet emlékezetesen nagy dobás. A vajdasági származású, színészként is aktív Berta Csongor úgy tolja az saját magát és a társadalmi visszásságokat is beoltó rapet, hogy az okos, éles és közben pofátlanul vicces is. A javarészt WaTa zenéire épülő Testi Meséken ráadásul Krúbival is összehozott egy közös számot, aminek tegnap (nálunk) debütált klipjében Scherer Péter és Thuróczy Szabolcs anyázza halálba egymást agresszív autósofőrként. A dal, a klip és a lemez is pazar – mindent meg lehet nézni, hallgatni a bongorral készült interjúnkban, aki április 15-én hatfős zenekarával mutatja be a Testi Meséket az Akváriumban.

Melyik jött előbb az életedbe: a rap vagy a színészet?

A rapzene már tizenegynéhány évesen egy menekülési útvonal volt számomra, a kiábrándultságom vagy a félelmeim elől. Ha a Lose Yourself vagy a 'Till I Collapse szólt, akkor éreztem, hogy egy zabolátlan musztáng vagyok. Az a gondolat, hogy valaha híres rapper leszek, jelentette számomra a világot, és az egyetlen járható és önazonos utat. Konkrét albumkoncepcióim voltak már 14 évesen, kockás füzetbe írtam fel a trekklistát és Audacityben demózgattam is. Miután befejeztem a színiakadémiát, akkor éreztem először, hogy ténylegesen van is miről beszélnem és megvannak az eszközeim ahhoz, hogy realizáljam ezt a régi vágyam, hogy hivatásos rapper legyek.

Emlékszel még az első rapszövegedre?

Néhány évvel ezelőtt az egyik fiókban megtaláltam az összes rapszövegem gyerekkoromból, száraz, félig korhadt papírfecniken. Minden szöveget csupa nagybetűvel írtam, tele voltak javítással, áthúzott sorokkal, csillaggal jelölt korrekciókkal. A szövegek úgy általában borzalmasak voltak, de annyi látszott, hogy már akkor is rohadt fontos volt ez nekem. Így találtam rá az első szövegemre is, ami Az Élet címet kapta. Pontosan emlékszem, hogy a fürdőszobában született 13 éves koromban, nagy élet-megfejtések közepette, egy dezodoros flakonba imprózva. A refrén így szólt: „Élet, élet – amíg ezt éled, tudnod kell, hogy ki barátod és ki ellenséged!”.

Az ironikus-intellektuális végéről fogod meg a rapet, a Testi Meséken önkéntelenül is kifigurázod a csajozós-melldöngetős-flexelős rapkliséket. Arról szövegelsz, hogy kevés a pénzed, sose csuktak még le, és a csajok se állnának szóba veled, ha nem rappelnél.

Nyilván a legfontosabb az, hogy az előadó önazonos legyen. Mint ahogy sosem leszek szeplős svéd tinédzser, ugyanúgy nem leszek fegyveres brooklyni gengszter. Csak a saját élményanyagomból tudok dolgozni. Nagyon csábító dolog flexelni, ráadásul ez egy kompetitív műfaj, de nálam mindig önkéntelenül bekapcsol az önirónia, mielőtt valami nagyot mondanék. A színházi közeg nagyban hozzájárult ahhoz, hogy hogyan képezem le a világot és ez megjelenik a szövegeimben is. Színházi értelemben egy hivalkodó figura csak akkor tud izgalmas lenni, ha rajtakapják valamilyen hazugságon és megszégyenül. Ezért nem gengszterkedek, mert önmagában egyszerűen nincs benne semmi érdekes. Nincs a végén egy csavar vagy egy csattanó.

Volt koncepció, amire felfűzted a Testi Meséket?

Egy albumot elkészíteni mindig egy érdekes, de kimerítő utazás. A koncepció állandóan alakul, mielőtt kikristályosodik, aztán ötletek tömkelegét kell megversenyeztetni mindennek mentén, sok szöveg megy emiatt a kukába, sokszor találod magad értelmetlen zsákutcákban, néhány szöveg pedig a végső hajrában születik. A Testi Mesékben egy karneváli kavalkád érzetét szerettem volna megteremteni, ahol a testek felcserélhetőek, ahol a szereplők állandó mozgásban vannak, és kiszámíthatatlan pályákon mozognak. Az album a szerelem útvesztőin, az ember állatiasságán és a halál végérvényességén vezet keresztül. Nálam egy új albummal mindig az a cél, hogy az előzőhöz képest legyen valamilyen szintlépés, zeneileg és szövegileg is. Szerintem ez sikerült.

„Forrón ölel Putyin, és a Cár-bomba” (Testi Mesék) Ezt a sort még a háború kirobbanása előtt írtad?

A dal koncepciója nagyjából megvolt már a háború kitörése előtt, de a putyinos sort még a felvétel előtt becsempésztem, amikor Oroszország megtámadta Ukrajnát.

„KEZD LETISZTULNI A HANGZÁSBELI ŐSKÁOSZ A ZENÉIMBEN” – WATA-VAL IS INTERJÚZTUNK. 

Kezdetben saját bevallásod szerint is Eminem volt rád a legnagyobb hatással, az utóbbi időben pedig mintha Krúbi lenne. Jól sejtem?

Krúbi nagyon inspiráló számomra. Szerintem sok alkotóban csillantotta fel a reményt azzal kapcsolatban, hogy meg lehet szólítani szélesebb rétegeket is anélkül, hogy lebutítsuk a mondandónkat, vagy hogy felüljünk egy jól bevált formulára. És abban, hogy az egyéniség sok melóval előbb-utóbb utat tör magának. Leginkább azonban külföldi előadók inspirálnak, mint Tyler, the Creator, Mac Miller, Kendrick Lamar, Hopsin, NF, Token stb. Sok időt töltök azzal, hogy tanulmányozom a raptechnikájukat vagy a színpadi megjelenésüket.

Hogyan jött össze Krúbival a feat Az én sávomban? Ez a dal a magyar anyázós vezetői kultúrán keresztül mintha a politikai kultúránkról is szólna.

Régóta szerettem volna Krúbival egy feat-et, de azt is tudtam, hogy ha már felkérem, akkor egy kész koncepcióval szeretnék előállni. Szerencsére tetszett neki az ötlet, így egyből belement. Ez a dal és a klip egyrészt egy utalás Damián Szifrón által rendezett Eszeveszett mesékre, aminek az egyik epizódjában két ingerült autóvezető a végletekig felbosszantja egymást, és ezért az agresszióért az életükkel fizetnek. De az ötlet személyes élményekből is táplálkozik. Több mint tíz éve vezetek, ezért kerültem már mindenféle helyzetbe, olyanokba is, ahol saját magamra se ismertem rá. Valamiért, ha az ember egy tonna vasban ül, alatta négy kerékkel, teljesen kifordulhat magából. Soha nem ordítanánk például egy liftben senkinek az arcába, hogy dögölj meg, te rohadék! Az utakon viszont kicsit másképp működik a psziché. Ez a trekk egy nagyon fontos társadalmi problémára is rámutat. Az ún. road rage ugyanis 56 százalékban okoz halálos kimenetelű közúti balesetet. Abban is bízom, hogy ha ez a klip sok embert elér, talán a humora egy eszköz is lehet arra, hogy magunkra ismerjünk ezekben a helyzetekben, és ha arra kerül a sor, akkor az impulzív anyázás és bosszúállás helyett nevessünk egyet.

Rapperként mennyire tudod kamatoztatni a színészi tapasztalataidat?

Meggyőződésem, hogy zenészként kulcsfontosságú egyfajta színészi jelenlét. Ha megnézitek például az Anyám tyúkját Mácsai Pál előadásában, akkor világos, hogy egy középszerű szöveg is lehet hatásos, ha az előadásmód érdekes és merész. Persze a cél az lenne, hogy a jó szöveg, a minőségi zene és az előadásmód szövetségre lépjen. Ezért gondolom, hogy zenészként az előadói attribútumok fejlesztésébe majdnem annyi energiát kell fektetni, mint a zenében való fejlődésre. Szerencsésnek gondolom magam, hogy ennyi éve a színészi pályán vagyok, mert rengeteget tudok kamatoztatni ezekből a tapasztalatokból.

Milyen viszony fűz a rapper alteregódhoz? Egyáltalán: mennyiben alteregód bongor?

Igen, mondhatni, hogy bongor egy alteregó. De nem egy magamra erőltetett szerep. Én vagyok bongor is, csak benne fel van csavarva a pofátlanságom, a vágyaim és az indulataim potmétere. És ehhez az énemhez leginkább csak akkor férek hozzá, ha dalt írok vagy ha színpadon vagyok.

„Felelősséget is vállalnék, ha egyszer kijózanodnék / De addig mindent az alkesz apámra fogok, aki halott rég.” (Veréb) A velejéig személyes számaidban mennyi a szerepjáték?

Olyannyira nem szerepjáték, hogy visszahallgatva az albumot sokszor kiszolgáltatottnak és védtelennek érzem magam. Kicsit olyan érzés, mintha meztelenül állnék a hallgatóim előtt, ami egyszerre zavarba ejtő és felszabadító is.

BONGOR A MAGYARRADARUNKRA IS FELKERÜLT. 

Az idézett sor úgy folytatódik, hogy „Hiába vagyok tudatába ennek, az öntudat nem mossa le a szennyet.” Na és a dalírás? Az mennyire hatásos terápia?

Szerintem a dalírás önmagában nem hatásos terápia. Sőt kontraproduktív is lehet. Meglátásom szerint a saját problémáinkon való lovaglás, úgy, hogy közben egy terapeuta részéről nincs visszajelzés, csak megkövesíti bennünk a saját narratíváinkat. Mintha szobrot emelnénk a bajainknak, amik aztán mintha folyton azzal fenyegetnének, hogy visszarántanak az akkori sötét állapotba. Kivéve, ha nem arról írunk szöveget, hogy süt ránk a napfény a Balaton parton, de az ilyen szövegek művészileg megkérdőjelezhetőek.

A lemezt felvezető két single (Új vég, OXIGÉNHIÁNY) is a halál, az elmúlás körül forog. Azon felül, hogy intenzíven foglalkoztat az elmúlás gondolata, van ezek mögött személyes élmény – akár olyan, mint a nepáli meditációid?

Nyolcéves koromban apai nagyanyám halála volt az első tudatos ráeszmélésem arra, hogy aki meghal, az többé nem jön vissza. Apám alkoholbetegségben hunyt el, amikor 18 éves voltam. És nemrégiben vesztettem el a nagybátyámat is. Szerintem érdemes tudatosan szoktatni magunkat az elmúlás gondolatához, mert a halál árnyékában sok minden nyer értelmet, ugyanakkor más dolgok értelmetlenné válnak. Sokszor kapom magam azon, hogy egy elképzelt jövőn fantáziálok vagy hogy túl sok mindent áldozok fel a sikeremért. De annak a ténye, hogy bármelyik pillanatban minden álmom és vágyam semmivé válhat, értelmetlenné teszi a jövő utáni sóvárgást vagy a múlton való rágódást. És mivel az egész kultúránk arra épül, hogy halandók vagyunk, talán soha nem lehet semmi húsbavágóbb egy emberi lény számára, mint a saját múlandóságához való viszonya.

„Megint négy ember jött a koncimra, úgy szeretik a zeném / Itt van az anyád, az anyád, az anyád – meg az enyém” (P’nz, hova mész?!) Ez nyilván irónia, de mennyire foglalkoztat, hogy hány embernek zenélsz?

Nyilván annyiban foglalkoztat, hogy hány embert ér el a zeném, hogy ez lehet-e hosszútávon egy kielégítő vállalkozás. Ha nem tudok egy szélesebb közönséget megszólítani, akkor egyszerűen nem marad több erőforrás, vagyis pénz az ötleteim megvalósítására.

Mi volt az eddigi legnagyobb sikerélményed?

Egyértelműen a WaTa-val és a Krúbival való közös munka.

WaTa is mesélt nekünk a Testi Mesékről és a bongorral közös munkáról

„Ha valaki emlékszik még a TheShowCrew-ra, aminek én is szerves része voltam, akkor tudhatja, hogy ez a fajta őrült, pofátlan elektronikus hip-hop vonal is nagyon közel áll hozzám. A TSC óta erre ritkán találtam megfelelő alanyt, de bongorral ebből a szempontból nagyon egymásra találtunk: onnantól kezdve, hogy vázolta nekem az album alapötletét és azt a nyers hangvételt, amit szövegileg meg akar ütni, egyértelművé vált, hogy működni fog ez az irány zeneileg is. Bár mindenképp egy friss hangzásvilágot akartam vinni, fontosabb volt a témának megfelelő, tök naturális zenei hangulat, mint hogy ez az aktuális divat szerint szólaljon meg. Szerencsére teljesen szabad kezet kaptam, Csongor pedig a legaljasabb, legsötétebb beateket is simán lereagálta a legbetegebb szövegekkel. Nem egyszer került kukába az első take azért, mert túlságosan röhögtem, amikor először hallottam az új szövegeket…

Ha ki kéne emelnem egy trekket az albumról, az biztos, hogy Az én sávom lenne. Ebben szerintem minden benne van, amit bongor képvisel, megspékelve egy kis eredeti Krúbival: a mindennapokból is ismerős élethelyzeteket és azok aljas főszereplőit figurázza ki olyan szinten, hogy szinte már mindkét oldalt megértjük egy kicsit. De ez nyilván nem egy bongor-szám lenne, ha a végén nem futnánk bele egy költői feloldásba. Zeneileg az egyik legnagyobb kihívás volt ez a szám az albumon, össze kellett hoznom két különböző karaktert nemcsak az MC-k tekintetében, de a sztori eleje-vége között is. Viszont az a stúdiósession, ami alatt kijöttek az igazi, őszinte ordibálások, megszületett a gyönyörű vokálbetét a szám végére, és amin kb. 10 évet öregedtünk a röhögéstől, bőven kárpótolt.”

bongor április 15-én eddigi legnagyobb klubkoncertjén, az Akváriumban mutatja be a Testi Meséket hatfős zenekarral (gitár, basszusgitár, harsona, dj, vokál, MC), az estét WaTa DJ szettje, az Afterkrú és Kissbaba vezeti fel. Jegyvásárlás, Facebook-esemény.

interjú: Soós Tamás