„Hogy eljussunk a soha ki nem adott hangjainkig” – Szabó Réka-interjú

„Sok-sok nap telik el úgy, hogy csak beszédhangokat adunk ki, vagy maximum nevetünk, kacarászunk. Egészségesebb társadalomban élhetnénk, ha lenne fórum, lehetőség arra, hogy kicsit nyöszörögjünk, üvöltözzünk” – vallja Szabó Réka, a Tünet Együttes vezetője, akik Afterparty – egy fiktív törzs rituáléja című előadásukban/kísérleti musicaljükben az emberek rejtve maradó hangjait próbálják felszínre csalogatni. Az Afterparty március 28-án utoljára látható ebben az évadban a Trafó műsorán, ennek apropóján beszélgettünk Szabó Rékával, akit a 90 éves holokauszttúlélő (Fahidi Éva) táncelőadásának próbafolyamatát megörökítő dokumentumfilm, A létezés eufóriája rendezőjeként is ismerhetünk. De megkérdeztük az előadás zenei oldaláról az alkotófolyamatban zenei trénerként résztvevő Harcsa Veronikát is.

Ha az Afterparty próbafolyamatáról is forgattál volna egy filmet, mit látnánk benne?

A bezárkózott Budapestet, ahol kihalt minden utca, üresek a munkahelyek, egy kis csapat mégis minden áldott nap összegyűlik a próbateremben, és artikulátlan hangokat ad ki magából. Pszichedelikus, valószerűtlen élmény volt az egész. Mintha egy szigeten élnénk, ahol pár ember kialakított magának egy furcsa rituálét, amit nehéz lenne elmagyarázni egy kívülállónak, ők viszont minden nap elszántan dolgoznak rajta. Az emberi hang és mozdulatok kapcsolatát kutatják, hogyan tudnak azok egymást segítve megszületni. Egyébként Kőrösi Mátéval, a Dívák rendezőjével közösen készítettünk egy félórás kisfilmet arról az öt napról, amikor 2021 januárjában megtartottuk a premiert a Trafó üres nézőterének, és ez remélhetőleg tavasszal majd közönség elé is kerülhet.

Miért döntöttetek úgy, hogy a kockázat és a lemondások ellenére megcsináljátok az előadást?

Ez 2020 őszén történt, amikor már túl voltunk a tavaszi lezárásokon, és azon, hogy egyik napról a másikra az összes előadásunkat és próbafolyamatunkat törölték. Nyáron világossá vált számomra, hogy az őszi évad is hasonló lesz. Mivel régóta terveztem egy hosszabb távú kísérletező munkát, amit korábban mindig felülírtak a hétköznapi elfoglaltságaink, hiszen játszani kell a repertoárelőadásokat és csinálni a felújítópróbákat, mindenki folyton szanaszét rohangál, úgy éreztem, a Covidnál nagyszerűbb lehetőség nincs arra, hogy ezt megvalósítsuk. Úgy gondoltuk, ezért a kísérletért érdemes vállalni azt az áldozatot is, hogy a próbafolyamat alatt nem találkozunk senki mással egymáson és a közeli családtagjainkon kívül. Ugyanakkor azzal nem számoltam, hogy ez a helyzet teremtett egy teljes perspektívanélküliséget, és mindannyian egy furcsa, lebegő, motiválatlan, jövőkép nélküli helyzetbe kerültünk. Más érzés a normál világból kivonulva kísérletezni, és más, ha a világ ürül ki körülöttünk, és mindennek, amit addig csináltunk, megkérdőjeleződik a jelentősége. Kinyitnak-e a színházak valaha? Visszatér-e a közönség? A mai napig súlyos kérdés, hogy lesz-e valaha olyan a színház, mint a Covid előtt.

Azóta megszülettek bennetek a válaszok?

Azt érzem, hogy a színház átalakul. Mintha új formát, új értelmet, új tartalmat kellene keresnünk az együttléthez. Hogyan tudjuk visszacsábítani a közösségi élményhez az embereket? Azt érezni, hogy félünk a zárt terektől, félünk attól, hogy sokan legyünk együtt. Sokan, akik korábban kimozdultak esténként, most otthon maradnak. Abban pedig nem hiszek, hogy az élő színház szerepét át tudná venni az online közvetítés. A képernyő más műfaj. Lehet filmet készíteni, vagy kitalálni egy új, online műfajt, de a színházi előadások közvetítése nem működik. Nincsenek tehát kész válaszaink, de keressük, hogy mi az a forma, ami visszacsábítja az embereket a színházba. Készülünk például nyár elejére egy természetben játszódó előadással, de hosszú távon ez nem fenntartható forma.

Harcsa Veronika mondta, hogy számára van egy nagyon erős üzenete az Afterpartynak a közösségi szolidaritás erejéről. Akaratlanul is úgy alakult a próbafolyamat, hogy az előadás az együttlét élményéről, egymás megsegítéséről is szóljon?

Engem régóta foglalkoztat a hang és a mozdulat viszonya. A musicalekben a színészek úgy énekelnek, hogy azon ne érződjön a mozgás fizikalitása. Az a bravúr, hogy két szintet működtetnek egymástól függetlenül, engem viszont az érdekelt, hogyan tud a mozgás és a hang együttműködni. A testhelyzetünk is alakítja a hangot, fejen állva vagy repülve például teljesen más hang jön ki az emberből. Kíváncsi voltam, hogy ezek a helyzetek hogyan tudnak olyan – tágan értelmezett – zenét létrehozni, amilyet még nem hallottunk.

A próbafolyamat első hónapja nálunk mindig nagyon szabad kísérletezéssel telik, és csak utána kezd szűkülni, irányt kapni az előadás. Az Afterparty esetében két hét után jöttünk rá, hogy ahhoz, hogy hangokat adjunk ki, hallgatni is kell. Ez röhejesen triviális, mégis revelációszerű felismerés volt, ami után elkezdtünk azzal foglalkozni, hogy hallgatunk. Hallgattuk az utcáról beszűrődő zajokat, a radiátor zúgását, egymás lélegzését, de még a másik belső hangjait is. Milyen az, amikor mozgatod a könyököd? Milyen a csontod hangja? Próbáltunk egy nagyon érzékeny teret létrehozni, amiben a hallgatásból megszületnek a finom kis hangok, és ez automatikusan előhívta, hogyan tudnánk segíteni egymást abban, hogy eljussunk a soha ki nem adott hangjainkig. Összetartó, valódi közösség alakult ki a csapatból, ami mindenképpen átszűrődik az előadáson.

Milyen új hangotokat fedeztétek fel a próbafolyamat során, akár átvitt, akár a szó szoros értelmében?

Fájdalmas hangok rejtőznek, nem csak bennem, a többiekben is. Meglepő, mélyről fakadó fájdalom. Megjelentek állati, ritmikus, ösztönös, érzéki hangok. Nyüszítések. Zavarbaejtő hangok. Elgondolkodtam, milyen hangokat adunk ki egy napunk során, és azt érzem, hogy az emberek többsége iszonyúan lefegyelmezi magát. Sok-sok nap telik el úgy, hogy csak beszédhangokat adunk ki, vagy maximum nevetünk, kacarászunk. Egészségesebb társadalomban élhetnénk, ha lenne fórum, lehetőség arra, hogy kicsit nyöszörögjünk, üvöltözzünk. Helyek, ahol szabadabban áramolhat kifele az, ami belül van. Volt olyan néző, akit az Afterparty késztette arra, hogy a fürdőszobában kiadjon magából mindenféle hangokat, és meglepődött, mi rejlik benne. Nagyon remélem, hogy az előadásnak felszabadító hatása van és ilyen értelemben terapikus. Zsigerileg játékos, abszurd, vannak, akikre úgy hat, hogy az előadás alatt végig ellenállhatatlanul nevetnek.

Mekkora szerepet kap az Afterpartyban az improvizáció?

Három tételből áll az előadás, amelyekben a próbafolyamat során kialakított rítusokat, gyakorlatokat adják elő a táncosok. Mind a háromnak lényegi elem a jelen pillanat megteremtése. Próbálunk a hagyományos előadói szerepektől nagyon eltávolodni. Az a cél, hogy a táncosok a mozdulatok és a hangok által feltárjanak valamit magukból ezen a nem-verbális, absztrakt szinten, ami mégis többet árul el az emberről, mintha elmesélné az élettörténetét. Ez a fajta találkozás valami mély és közös emberivel nagyon fontos eleme az előadásnak, emiatt aztán az Afterparty teljesen improvizatív.

Harcsa Veronika: „Olyan közösségben szeretnék élni, amilyet az Afterpartyban látunk”

Szabó Rékával korábban is dolgoztam együtt, akkor úgymond hagyományos zenei közreműködő voltam. Most az előadás központi témája a mozgás és a hangadás kapcsolata, és maguk a táncosok járják ezt körül. Mind a mozgás, mind a hang fizikai-érzelmi tevékenység, mindkettővel lehet kreatívan, kifejezően bánni, improvizálni és kísérletezni. Az én feladatom az volt, hogy a táncosokat rávezessem, az általuk a mozgásból ismert kreatív eszközöket hogyan tudják hangadásban, sőt, zeneileg alkalmazni. A hangképzési és ritmikai gyakorlatok mellett rengeteg improvizációs gyakorlatot végeztünk. Könnyű dolgom volt, hiszen a táncosok nagyon muzikálisak. Csak tudatosítanom kellett bennük a már meglévő eszközeiket, például hogy azok a dinamikai, ritmikai játékok, az ismétlés, variáció, ellenpont, a sűrűség, a szünet, amit a táncból ismernek, zenében is működik.

A technikai kísérletezés mellett a darabnak van egy nagyon erős lelki üzenete számomra, a közösségi szolidaritás ereje. A darabot nézve azt érzem, a folyamatos kísérletezés és improvizáció alatt is biztonságban vannak a résztvevők, mert támogatják egymást. Olyan közösségben szeretnék élni, mint amit az Afterpartyban a színpadon látunk, ahol a csoport tagjai bízhatnak egymásban, támaszkodhatnak egymásra, és így fel is merik vállalni a hangjukat, annak ércességével és esendő őszinteségével. Amilyen a darab, olyan volt számomra a próbafolyamat is, egy lenyűgözően bátor és izgalmas keresés, ahol egymást segítjük, hogy meg tudjunk szólalni olyan módokon is, ahogy nem szoktunk.

Afterparty a Trafóban március 28-án, jegyvásárlás, Facebook-esemény.

interjú: Soós Tamás
fotók: Mészáros Csaba