„Ott kicsit elgurult a gyógyszerünk” – Meggyes Ádám (Nart Orchestra)-interjú

Meggyes Ádámot sokan az Irie Maffia trombitásaként ismerhetik, de játszott számos jazz-, fúvós- és big band zenekarban, és ő álmodta meg a Fővárosi Rapcirkuszt, amelyben rappereket kísérnek egy dögös big banddel. Ez a zenekar a Nart Orchestra, amely március végén adja ki – MC-k nélkül – az első stúdiólemezét, amely átrántja és megfürdeti az undergroundban a hagyományos bigband-hangzást. A március 26-ai trafós lemezbemutató előtt ültünk le beszélgetni a Nart Orchestra karmesterével és művészeti vezetőjével.

Elmondásod szerint már akkor amatőr big bandet alapítottál a barátaiddal, amikor azt se tudtad, mi a különbség a swing és a rock között. Hogyan kattan rá egy kamasz ennyire a big bandekre?

Kiskorom óta a klasszikus zene érdekelt, sokat játszottam fúvószenekarokban is, gimisként pedig kezembe akadt egy big band felvétel – az In The Mood a Doc Severinsen and the Tonight Show Bandtől –, ami rettentően megfogott. A Brockhaus zenei lexikonban néztem meg, hogy mi is az a big band, utána pedig elkezdtem a DC++-on és más kezdetleges fájlmegosztókon ilyen felvételekre vadászni. Ha fúvószenekarokban és klasszikus zenészek között tengeti az ember a mindennapjait, akkor nehezebben találkozik rap- vagy rockzenével. Persze nekem is volt metálkorszakom, de a trombita alapvetően meghatározta, hogy milyen zenéket hallgatok. Ahhoz vonzódom, amiben fúvósok vannak.

Ezt a szüleidtől örökölted?

A szüleim sportolók voltak, sporttagozatos általánosba küldtek, hogy én legyek a jövő nagy sportolója, de negyedikre kisírtam, hogy írassanak át az ének-zene tagozatosba, ahol elkezdtem trombitálni. Először szaxofonozni akartam, mert láttam egy baromi jó, alulöltözött csajt, Marcellinát, aki bőrruhában szaxofonozott a Kamaraerdei Ifjúsági Parkban. De az iskolában nem volt szaxofonoktatás, a trombitatanár pedig a kezembe nyomta a hangszert és én beleszerettem. Ma már sokkal jobban érdekel a dalszerzés és a komplex nagyzenekari hangzások, de sokáig azt gondoltam, a trombita a hangszerek non plus ultrája.

Miért hitted ezt?

Beleőrültem a trombitába. Fújtam, fújtam, és csak a feladatot láttam magam előtt, hogy mit kell megtanulni a vizsgákra, felvételikre. Éveken át napi 8 órát gyakoroltam, még a nyári szünetben is, amikor mások buliztak. Túltoltam. Vagy azért, mert kevésbé voltam tehetséges, és többet kellett gyakorolnom, vagy elborult az agyam, ha nem ment valami és mindenáron meg akartam tanulni. Nehéz ma már ezt megmondani. De segített az is, hogy tök szép zenéket lehetett hallgatni meg fújni, Mahlert, Haydn-trombitaversenyeket, rezes kvintetteket, Bach-darabokat és mindenféle barokk zenét. Aztán egyre inkább érdekelni kezdtek a kortárs zenék, amelyek egy másfajta izgalmat hoztak az életembe.

Meggyes Ádám.

A big bandek mivel csavarták el a fejedet?

Az újdonság varázsa szippantott be. Számomra meglepő volt, hogy sokkal tüzesebben szóltak, mint egy szimfonikus vagy egy fúvószenekar. Egy fúvószenekar is lehet hangos és energikus, de ahogy a hangszereken a különböző frazírok segítségével megszólal a zene, attól a big bandek egy másfajta, nyers energiával rendelkeznek. A big bandekben már van olyan ritmusszekció, ami már nem csak azt a kísérő szerepet tölti be, mint a pergő, a timpani, vagy a vibrafon, és hát ott a villanygitár és a zongora is, és tele van improvizációval. Ebből jöttem rá, hogy létezik az improvizáció, és rögtön beiratkoztam a Kőbányai Zenei Stúdióba, majd utána a Zeneakadémia jazztanszékére, hogy tanítsanak meg rá. Ez hellyel-közel sikerült is. Aztán később rájöttem, milyen sokszínűen tud játszani egy big band, amikor bekerültek a látókörömbe olyan gyönyörű szép, puha zenék, amelyek váltóhangszerek tömegét használják. És hát azok a szordínók!

Eleinte a legklasszikusabb big bandeket hallgattam, Benny Goodmant, Glenn Millert, vagy Duke Ellington világibb zenéit. Aztán ahogy egyre mélyebbre túrtam, egyre modernebb dolgok kerültek elém, és Count Basie és a Doc Severinsen-féle Tonight Show Band után kilyukadtam Maria Schneidernél, akit a mai napig imádok; most kapta a nem tudom, hányadik Grammy-díját egy új darabjáért. És szeretem persze Wynton Marsalist és a Jazz at Lincoln Center Orchestrát is.

A Nart Orchestra abból a gyerekkori vágyadból fakadt, hogy legyen egy saját big banded?

Ez kicsit kacskaringósabb történet. Fiatalkoromban sokat játszottam big bandekben tapasztalatszerzés céljából, és végül a Budapest Jazz Orchestrában kötöttem ki, aminek 4-5 évig voltam a tagja. De mivel az Irie Maffia miatt egyre kevesebb idő jutott a BJO-ra, és idővel amúgy is váltani akartam, kitaláltam egy projektet. Akkoriban nagyon sok szabad improvizációs és free jazz koncerten, lemezen játszottam, emiatt folyamatosan távolodtam a mainstream jazztől, viszont a big bandek iránti vonzalmam megmaradt. De nem volt olyan big band a látókörömben, amiben a mainstream hangzásokat és a sokak számára betegnek tűnő zajolások iránti vágyamat egyszerre ki tudtam volna élni, ezért kitaláltam, hogy alapítok egyet. Ebben a fő löketet a Flat Earth Society nevű flamand zenekar trafós koncertje adta, akik egy némafilmet kísértek élőben. Ez baromira tetszett, mert a közönség azokat a dolgokat, amik szerintem zeneileg izgalmas, de sokan elutasítják, a filmvetítés miatt úgy bekajálta, mint kacsa a nokedlit.

Ezután írtam zenét a Dr. Caligari című német expresszionista némafilmhez, és elneveztem Nart Orchestrának. Össze is próbáltuk a zenét, de valamiért nem találtunk se helyet, se vevőt, aki színpadra állította volna a projektet. Utána éveken át nem is foglalkoztam a dologgal. Egészen addig, amíg egy finn haverom sörözgetés közben el nem mesélte, hogy náluk van egy olyan projekt, amiben rappereket kísérnek swingzenekarral. Én az ilyesfajta vegyítéseket annyira nem csípem, de akkoriban pont MR2 Szimfonik hangszereléseket készítettem, és arra gondoltam, milyen jó lenne big bandre átdolgozni rapzenéket.

„EZ MOST SZÓLJON TIZENKETTŐNKRŐL” – COLUMBO ÉS BUSA (IRIE MAFFIA)-INTERJÚ A TÍZÉVES JUBILEUMRA.

Kértünk árajánlatot zenekaroktól, hogy mennyiért vállalnák a fúvós részét, de olyan horrorárakat mondtak, ami egy kezdő produkciónak nem fért bele. Ezért aztán összehoztam én a zenekart, ami nagyjából az Irie Maffia ritmusszekciója lett a hammondos Premecz Matyival kiegészülve; melléjük hívtam big bandben jártas fúvósokat, akik azért a hiphopot is szeretik. Ez lett a Nart Orchestra, a produkciót pedig Dermot elnevezte Fővárosi Rapcirkusznak, ami aztán a Budapest Parkban talált otthonra. Ezeken az eseményeken a Nart Orchestra csúnya szóval a kísérőzenekar szerepét tölti be, de egyre több olyan visszajelzést kaptunk, hogy kíváncsiak lennének, milyen az, amikor MC-k nélkül játszunk. Én meg mint egy félőrült, egyfolytában írom a zenét itthon, szóval kiválasztottunk négyet a számkezdeményeim közül, és március végén meg is tartjuk a lemezbemutató koncertünket.

Említetted, hogy nem szereted a swingesített hiphopkoncerteket.

Ha egy dj swinget vagy jazzt hangmintázik, és belemegy úgy a sűrűjébe, mint mondjuk Madlib, azt bírom. De az élő koncertek nem szoktak jól elsülni, mert egyrészt swinget csak kevesen tudnak igazán jól játszani, másrészt a rappereknek nagyon fontos a timing, és ha egy idegen zenei környezetben kell elnyomniuk a szöveget, amit egy sokkal egyenesebb beatre találtak ki, akkor könnyen kizökkenhetnek a flow-ból, és az katasztrófához vezethet. Mi ezt a Fővárosi Rapcirkuszban úgy kerüljük ki, hogy nem játszunk swinges kíséreteket. A hangszerelések a könnyűzenéből merítenek, vagy a jazznek abból az úszós, modern fajtáiból, amik a swingben nem élnek meg.

A Nart Orchestra-lemez címe Underground Big Band Reconceptualizations. Ez egyfajta ars poetica is egyben.

Mivel a Nart Orchestra nevéből nem lehet kikövetkeztetni a stílust, azt akartuk, hogy a cím utaljon rá. A big band önmagáért beszél, az underground megközelítés pedig a zenekarból fakad. Itt akár a ritmusszekciót, akár a ONE-AB-ként a Slow Village-ben dj-ző Örsi Andrást, de akár Premecz Matyit is említhetném. Az alkotófolyamat úgy zajlott, hogy én megírtam otthon a számokat, a próbán pedig azt mondtam a zenészeknek, hogy játszanak, amit akarnak. Ők válogattak a dalokhoz hangszínt, nyúltak bele a szerkezetbe, és döntötték el, hogy adott számban jobban odavágjunk-e vagy sem. A legperverzebb dalunkban, a Multiverse-ben megadtam, milyen hangokat használhatnak az egyes ütemekben, és elmondtam, hogy milyen hangulatot képzelek el hozzá, aztán szabadjára eresztettem őket.

Ennek a folyamatnak köszönhetően pedig olyan hangzások is bekerültek a dalokba a szintikből vagy a dj-pultból, amik a big bandekben nem jellemzőek, a klubokban és az underground világban viszont nagyon is. Talán az UTR című számunk áll a legközelebb az undergroundhoz, amit akkor írtam, amikor a pandémia elején elmentem biciklisfutárnak: ebben menő scratch-hangok és szétcrashelt fx-szek és más digitális hangok is vannak, a két szólót pedig freeze és egyéb effektekkel csesztük szét. Vagy ott van a Krajcár, ami harsonákkal és Rhodesszal kezdődik, de ebből csak a Rhodes hallatszódik, mert annyira szét van filterezve a harsona, és egy kör alatt húzódik fel a saját hangszínére, miután bejött a dob. A komponálás a hangmérnöki eszközök drasztikus használatával párosul, ami nem jellemző annyira a big bandekre, mert azokat felveszik egyben, aztán szépen megkeverik.

Erre utal a rekonceptualizáció, hogy itt másfajta zenét hallhatsz, mint ami a big bandekről elsőre beugrik az embereknek. A ritmusszekciót nem jazz-, hanem rock-, pop- és funkzenészek alkotják, ezért már a zenekar alapsoundja is más, sokkal direktebb. Emellett teret engedünk a szabad improvizációnak is, ami az Art Ensemble of Chicagoban és egyéb free jazz zenekarokban is előfordul, de nem párosul hagyományos big band hangszereléssel. Nálunk a ritmusszekció hozza a poprockos, funkos, hiphopos ízeket, a fúvósok pedig a hagyományos hangszerelésen alapuló big band zenét. Végül is nem találtunk ki semmi újat, csak olyan dolgokat engedtünk össze egy zenei térben, amikre korábban nem volt feltétlenül példa.

Mivel készültök a trafós koncertre?

Eljátsszuk a két hét múlva megjelenő lemezt, és a négy számunkat kiegészítjük pár másikkal is. Volt egy Kézműves Kultúra nevű szeptettem, amivel jól megkomponált free jazzt játszottunk, és a kedvenc számomat átírtam onnan big bandre. De Kováts Gergő szaxofonosunk egyik balladáját is előadjuk, mert a saját számaink közép- vagy uptempósak – én nemigen írok lassú dolgokat –, és ez is egy plusz színt ad a műsorhoz. Illetve levetítjük és lekísérjük A nagy vonatrablás című 1903-as némafilmet, amihez végig írtam zenét. Ebben lesznek szabad improvizációs részek, de techno, trap és free jazz is. Ott kicsit elgurult a gyógyszerünk.

interjú: Soós Tamás
headerfotó: Szász Veronika (VENI)

A Nart Orchestra március 26-án mutatja be az első nagylemezét a Trafóban, jegyvásárlás, Facebook-esemény.