„Erőt adó estének szánjuk a koncertet” – Ilyen lesz a Patti Smith Nap

„Egy olyan napot szerettünk volna létrehozni, ami Patti Smith mai napig tartó aktív munkásságán kívül a hazai művészvilág jelenlegi helyzetét is bemutatja. Egyfajta párbeszédként gondolkodtunk a költő-performer és a pesti underground alkotók között. Kérdéseket tettünk fel magunknak, vajon kik a magyar Patti Smith-ek?” A Patti Smith Nap két rendezőjével, Jónás Verával és Porogi Dorkával, valamint a trafós zárókoncertet rendező Freeszfe-s Nyári Ádámmal beszélgettünk az október elsején Budapest több helyszínén zajló programsorozatról, az amerikai költő-énekesnő inspiráló hatásáról, és persze arról is, hogy kik is a magyar Patti Smith-ek.

Honnan jött az ötlet, hogy Budapesten is megszervezzétek a Patti Smith Napot?

Jónás Vera: Tavaly ősszel láttam Pattit a MüPában és elementáris erővel hatott rám a koncert. Miután posztoltam róla, Alina [Karnics Alina, a Patti Smith Nap harmadik rendezője - S.T.] rám írt, hogy csináljunk itthon egy eseményt, csatlakozva a párizsi Pompidou Központ által indított Patti Smith Poetry Day-hez. Csatlakozott Dorka is hozzánk és elkezdődött egy nagyon hosszú folyamat a források megteremtésére. Dorka révén elkezdtünk a Freeszfe rendező- és dramaturghallgatóival rendszeresen találkozni, így rajzolódott ki a program váza.

Porogi Dorka: Alina keresett meg azzal, hogy jó lenne, ha színházas, teátrális eseményt rendeznénk erre az alkalomra. Én rögtön a Freeszfe-s zenés színházrendező osztályra gondoltam, amely Ascher Tamás és Forgács Péter osztálya, heten vannak, és nagyon tehetségesek. Közülük végül más elfoglaltságok okán hárman maradtak a végleges csapatban: Csehi Rebeka, Gálhidy Sára és Nyári Ádám, de csatlakozott melléjük negyedéves dramaturg-rendezőként Al-Farman Petra, illetve a Freeszfe színházcsináló osztályából Birta Marci és Juhász Maja. Ők a Patti Smith Nap eseményének rendezői, köréjük külön-külön kis csapatok, stábok álltak föl, színészek, zenészek, dramaturgok.

„PATTI SMITH A SZABADSÁG SZELE, NYEGLE KÖLTÉSZET, DISSZONÁNS IMA” – MAGYAR ÍRÓK, KÖLTŐK PATTI SMITHRŐL.

Milyen koncepció mentén állítottátok össze a programot?

Jónás Vera: Elsősorban egy olyan napot szerettünk volna létrehozni, ami Patti Smith mai napig tartó aktív munkásságán kívül a hazai művészvilág jelenlegi helyzetét is bemutatja. Egyfajta párbeszédként gondolkodtunk a költő-performer és a pesti underground alkotók között. Kérdéseket tettünk fel magunknak, vajon kik a magyar Patti Smith-ek? Innen indultunk.

Porogi Dorka: Fontos az is, hogy sok helyszínre szerveztünk programot – a trafós koncert előtt reggel gyerekprogrammal kezdünk az Eötvös 10-ben, délután zenei performansszal folytatjuk a Márai Sándor Művelődési Házban, sétaszínházzal a Marczibányi Téri Művelődési Központban, tánc-performansszal a Francia Intézetben, és szabad asszociációs sétával Újbudán. Egész napos programmal, kiállítással, installációval, performanszokkal, felolvasással és beszélgetéssel készülünk a Csokonai Művelődési Házban. Nagyon jó, hogy ilyen sok helyszín támogat minket, nagyon jó érezni, hogy nekik fontos az, hogy fiatal művészeknek teret engedjenek, lehetőséget adjanak. Patti Smith a Kölykökben pontosan leírja, milyen nehéz volt fiatalon New Yorkban odáig eljutni, hogy művészettel tudjon foglalkozni – ez ma, a mai húszéveseknek másként nehéz. Minden támogatásra, minden segítségre szükségük van, mert ők a jövő, akik a kultúráról gondolnak valamit, létrehozni akarnak valamit. Nagyon kíváncsiak vagyunk a látogatók, nézők véleményére, nagyon várjuk őket minden helyszínen.

És mire jutottatok, hogy kik a magyar Patti Smith-ek, és mi teszi őket azzá?

Jónás Vera: Én nem igazán tudom leválasztani azt a rendkívül nyomasztó társadalmi és politikai berendezkedést, amiben megkövülten élünk, arról, amit Patti hirdet. Ez a kérdés újra és újra felmerül bennem. Nekem elsősorban a Freeszfe hallgatói és tanárai a magyar Pattik, akik minden viszontagság ellenére megőrizték integritásukat és nem engedtek a földbedöngölésnek.

Porogi Dorka: Olyan értelemben nincsenek, hogy nem világsztárok, pedig lehetnének, és jó is lenne, ha a világ ismerné őket. Költők, színészek, zenészek, képzőművészek, akik szuverének és szabadok maradtak, és talán csendben és itthon, de megcsinálták az életben és a művészetben azt, amit akartak, ami érdekelte őket.

A hazai alternatív művészszíntérről szóló kerekasztal-beszélgetés, valamint egy performansz-koncert zárja az egész napos rendezvényt a Trafóban. Mivel készültök ezekre?

Jónás Vera: A koncertet a szintén Freeszfe-s Nyári Ádám rendezi, én zenei rendezőként dolgozom mellette. Itt is kérdésekkel indultunk. Milyen volt a 70-es évek pesti művészközege? És vajon kik élnének a legendás Chelsea Hotelben, ha létezne Budapesten egy ehhez hasonló művésztelep? A trafós zárókoncert-performansz több, mint 15 fellépővel valósul meg. Zene, vers, színház és videó, Szabó T. Annától Víg Mihályig, Németh Jucitól Fekete Ádámig, Kamondy Ágitól Barkóczi Noémiig, és így tovább. Az előadás időtlen univerzumot teremt, amiben pár órára a néző is lakótárssá válik. Ezt előzi meg egy kerekasztal-beszélgetés, melynek vendégei Oltai Kata (művészettörténész, kurátor), Bihari Balázs (újságíró, zenész) és Bagossy Júlia (Freeszfe hallgató) lesznek.

Porogi Dorka: Párbeszédként, találkozási lehetőségként képzeltük el az estét, ahol különböző művészeket Patti Smith személye és zenéje köt össze. Ádámnak, azt hiszem, az inspiráció volt fontos kulcsszó: az, hogy Patti Smith zenéje, ügyek melletti kiállása mennyi embernek tud erőt adni. Erőt adó estének szánjuk a koncertet.

Nyári Ádám: Én Dorkánál szélsőségesebben fogalmaznék: nincs olyan, hogy „a magyar Patti Smith”. Ez a felismerés a koncert koncepciójának egyik alappillére. Ezért döntöttünk úgy, hogy meghívunk ennyi, egymástól sokszor markánsan különböző előadót, hogy az ő segítségükkel közelebb jussunk azokhoz a témákhoz, műfajokhoz, gondolatokhoz és főleg hithez, amiktől Patti Smith az, aki. És mivel a fellépők maguk is mind kivételes művészek, azt remélem, ahelyett, hogy megpróbálnánk megidézgetni valakit, talán sikerül valami esszenciálisat megkapargatnunk tehetségről, alkotásról és szabadságról. Talán arra is rájövünk, hogy bár egy az egyben nem Patti Smith-ek, de mégis mennyi fantasztikus művész él és alkot ma Magyarországon.

Ádám, te milyen rendezői koncepcióval közelítettél a zárókoncerthez?

Nyári Ádám: Én őszintén irigylem Patti Smith-t azért a közegért, amibe fiatal művészként került: a beatgeneráció, a legendás New York-i underground. Még találkozott Hendrixszel, ott lehetett a Velvet Underground koncertjein, járt Warhol Factory-jában, sőt, találkozott Salvador Dalíval is. És ezeknek a találkozásoknak a központja volt a Chelsea Hotel. Egy elvarázsolt kastély, ahol minden kis sarokban, minden szobában, folyosón, az előcsarnokban, folyamatosan művészettel foglalkoztak, művészetről beszéltek, művészet történt. Ez nekem egy otthonélmény, amit néhányszor már rövid időszakokra megtapasztalhattam. A legerősebb ilyen élményem az egyetemfoglalás első pár hete volt, bár ott a művészet mellett a demokrácia és a szabadság voltak a központi mozgatók. De ezek egy tőről fakadnak. Azóta már többször tettem kísérletet arra, hogy megpróbáljam valahogy megfogalmazni ezt az élményt. Ez a koncert egy újabb ilyen kísérlet, ezúttal Patti Smith segítségével.

Milyen viszony fűz titeket Patti Smith művészetéhez?

Jónás Vera: Nekem Patti egy világnézet. Követem a munkáit, olvastam több könyvét, mégis valamiért a személye ad fontos inspirációt. Szeretem hallgatni mini-bejelentkezéseit a levlistáján, ahol az épp aktuális élethelyzetéről ad helyzetjelentést. Csodálom frissességét és szabadságát.

Porogi Dorka: Nagyon szeretem benne, hogy rocksztár dolognak tartja a költészetet, ahogy a spoken word-hagyományt alakítja és folytatja. És azt, hogy fontosak neki más művészek, költők, festők, nem önmagáról szól a saját sztársága. Régi felvételeken is jól látni, hogy milyen ereje van a jelenlétének, amikor föllép, ma pedig jó példa arra, hogy így is lehet hetvenévesnek lenni, önazonosnak maradni.

Nyári Ádám: Ami igazán lenyűgöz, az Patti hite. Hogy milyen erősen hisz a szavak erejében. Hiszi, hogyha például azt mondja, hogy „City of ashes”, az valamit kivált belőlem. Aztán hozzáteszi, hogy „City of Baghdad”, és az megint valahogy máshogy hat, és utána hiába ismétli el látszólag ugyanazt többször, a szavaknak olyan ereje van, hogy az bennem újabb és újabb érzéseket és jelentéseket fog generálni. És igaza van. És ez a hit kiterjed a műveire is. Ott van például leghíresebb száma, a People Have the Power. Ha bárki más próbálja meg elénekelni, akkor egy rendkívül giccses, kellemetlen propagandaszöveg lesz belőle. Patti Smith-nek elhiszem, hogy people have the power, mert ő is elhiszi.

Jegyvásárlás a zárókoncertre. Facebook-esemény. Részletes program.

interjú: Soós Tamás