A dobos, akit csak négy másik tudott pótolni. Tony Allen 1940 - 2020

Tavaly áprilisban, 79 évesen hunyt el Tony Allen, a zenetörténelem egyik legjobb dobosa. Egy évvel később jelent meg utolsó lemeze, amin fiatal rapperekkel dolgozott együtt. Ez a cikk a Recorder magazin 85. számában jelent meg először.

Négy végtag, egy idea

Tony Allen kvintesszenciálisan dobos volt. Számos interjújában olvasható, hogy miközben zenéről beszélt, járt a keze és a lába; de a lemezeiről is nyilvánvaló, hogy mindent tudott a hangszerről, és hogy – mint mondta – tisztelte azt. Ehhez képest meglepő, hogy csak 18 évesen kezdett zenélni; szülei nyomására rádiótechnikusként dolgozott, miközben különféle lagoszi együttesekben játszott különféle zenéket. A célja már ekkor sem az volt, hogy elsajátítson egy bizonyos stílust, hanem hogy kialakítsa a saját hangját.

Fela Kuti és Tony Allen

Az amerikai jazzdobosok (leginkább Art Blakey és Max Roach) nagy hatással voltak rá. Azt vette észre, hogy ők használják a lábcint, míg Nigériában a dobosok semmit nem csinálnak a lábukkal. „Úgy éreztem, hogy olyannak kéne lennie ennek, mint a biciklizésnek: ha vannak jó lábaid és vannak pedálok, akkor mindkét lábadat használod a mozgáshoz. Nem lehet csak egy lábbal biciklizni” – mondta a Wire-nek. 

Ebből lett aztán az, hogy Tony Allent csak négy dobos tudta pótolni . Ahogy ő mondta a The Guardiannek: „Mind a négy végtagommal különböző mintázatokat alkotok meg. Mindegyik mást játszik, ami azt jelenti, hogy a gondolkodásomat is négy részre kell tagolnom, de úgy, hogy legyen egy idea, ami mindegyiket összeköti.”

Az afrobeattől a második felvonásig

Fela Kutival a hatvanas évek közepén kezdett zenélni; először Koola Lobitos néven vegyítették a nigériai highlife stílust és a jazzt, majd a funk és a tradicionális, poliritmikus zenék bevonásával létrejött az afrobeat. Fela Kuti története viszonylag ismert, és különben is szétfeszítené ennek a cikknek a kereteit. Tony Allen azért lépett ki zenekarából, az Africa 70-ből 1978-ban, mert Fela nem fizette meg a zenészeit, és egyéb dolgait sem nézte jó szemmel (a káoszt, a feleségek hadát stb.). Az ezután az Africa 70 zenészeivel felvett lemezei jók (az 1985-ös Never Expect Power Always / NEPA az, amit joggal ki szokás emelni), ám ha itt véget érne a történet, akkor Tony Allenre leginkább úgy emlékeznénk, mint aki Fela Kutival együtt megalkotta az afrobeatet.

Pláne, hogy volt a történetben egy évtizedes kihagyás. A nyolcvanas években először Londonba, majd Párizsba költözött, négy éven át heroinfüggő volt (aztán elég volt már neki a whisky és a fű). A kilencvenes évek végén aztán elkezdődött egy olyan második felvonás, amilyet ritkán látni a zenetörténetben. Tony Allen saját jogán is az óriások közé emelkedett, szólóalbumai mellett sokrétű, sokszor meglepő kollaborációival.

Soha nincs vége

Akárkivel játszott együtt, rögtön meg lehetett ismerni, hogy ez csak ő lehet; ugyanakkor sosem telepedett rá a zenére. Fela Kuti hatórás bulijain edződött játéka olyan, mintha nem is volna kezdete, csak rákapcsolódsz egy végtelenül stabil (a többiek számára mindenféle kalandozást megengedő) ritmusra, ami azután is tovább szól, hogy te már nem hallgatod. Ez a megbízható állandóság ugyanakkor sosem monoton; tele van kis színezésekkel, ötletekkel, szinte már dallamos. Gilles Peterson találóan  úgy fogalmazott, hogy sikerült a ritmus használatának két nagyon különböző területét egyesítenie: a szvinget és a hipnózist.

A dicsőséges második felvonásnál is ritkább, hogy egy zenész 79 éves korában úgy távozik az élők sorából, hogy nemcsak múltbeli nagyságára emlékezünk, hanem sajnáljuk, hogy mindazt, ami még benne volt, nem tudta megvalósítani. Tony Allennel ez a helyzet. A Blue Note által kiadott There Is No Endnek nincs hattyúdal jellege. Számos fiatal rapperrel közösen készült, friss, izgalmas lemez, ami abszolút megállja a helyét a kortárs hiphop mezőnyében. Abból a szempontból viszont tökéletes utolsó lemez, hogy az elképesztő nyitottsággal a mindig újat kereső, kollaboráló Tony Allent mutatja meg. A lemez címe egy idézet tőle; aminek soha nincs vége, az a kutatás, a felfedezés. 

TONY ALLEN LEGJOBB KOLLABORÁCIÓI

Psyco On Da Bus: Many Questions (2001)

Az 1999-es visszatérő lemez, a Black Voices producere a francia Doctor L volt, aki dubos, elektronikus hatásokat hozott. Ezután vele és több francia zenésszel állt fel ez az egylemezes, alkalmi formáció, ami még sokszínűbb és bátrabb; ebben a számban például még oud (arab lant) is szól. 

Sébastien Tellier: La Ritournelle (2004)

A szám nemcsak a francia zenész egyik legnagyobb sikere, hanem fontos szerepet játszott abban is, hogy Tony Allent mint közreműködőt visszahozza a köztudatba. Figyeljük meg, ahogy az instrumentális és énekes rész közötti megteremti a folytonosságot a dob, miközben finoman meg is változik. Szegény Sébastien Tellier sosem tudta élőben játszani ezt a számot, mert nem talált senkit, aki ezt az első take-re felvett dobszólamot meg tudta tanulni.

Rocket Juice & The Moon feat. Fatoumata Diawara, Hypnotic Brass Ensemble and M.anifest: Lolo (2012)

Damon Albarnt nem lehet kihagyni. A barátság kiindulópontja az volt, hogy a Blur Music Is My Radar című száma lehivatkozta Tony Allent. A közös szupergrupok közül a Paul Simonont is bevető The Good, The Bad & The Queennél mérföldekkel jöbb ez, amiben Albarn, Allen és Flea szerepelt, plusz egy csomó vendég. Vérpezsdítő afrofunk (plusz hiphop)!

Moritz Von Oswald Trio: Sounding Line 3 (2015)

Tony Allen több elektronikus zenésszel is játszott (Jeff Mills, Theo Parrish). Ezt emeltem ki ezek közül, mert itt áll a legközelebb a zene ahhoz, amiről a társa ismert (dubtechno) – de a dob még viszonylag eldugva is új szintre tudja ezt emelni.

Afro-Haitian Experimental Orchestra: Bade Zile (2016)

Ebben az alkalmi projektben Tony Allen Haitin játszott helyi zenészekkel, többek között egy halom ütőssel. A tényleg kísérleti zene elképesztően sűrű vudu-afrobeat ritmusai többször a káosz szélén táncolnak, és ehhez jön még a gitár és az elektronika.

Tony Allen & Hugh Masekela: Agbada Bougou (2020)

A régi barátságból 2010-ből lett közös zenélés, ami aztán tíz év múlva jelent meg, Masekela halála után. Alig van utólagos hozzátétel a trombita-dob duóhoz, de így teljes a magával ragadóan felszabadult zene.

Tony Allen feat. Sampa The Great: Stumbling Down (2021)

A There Is No End több kiugró száma közül az egyik: dögös, húzós, slágeres dal a zambiai születésű Sampa The Greattel. Lenyűgöző, hogy Tony Allen mennyire hiphopos tud lenni úgy, hogy önmaga marad.

szerző: Rónai András