Billie Eilish friss szemmel tekint a kezdetekre: harmadik stúdióalbuma, a Hit Me Hard and Soft egyszerre valami régi és valami új ötvözete. Ez a cikk előszöra Recorder magazin 115. számában jelent meg.
Néhány hete még minden oké volt, zakatolt a zeneipar gépezete. A még mindig csak 22 éves Billie Eilish tetőtől talpig nagyvonalúan szabott Chanelben adta elő a Barbie-filmhez szerzett What Was I Made Fort az Oscar-gálán, testvérével, Finneasszal közösen behúzták a második legjobb betétdalnak járó díjukat a 2022-es No Time To Die után. Aztán meg kellett őrülni Cowboy Cartertől, rá kellett csúszni a Tortured Poets Departmentre. Billie Eilish legújabb albuma azonban igazi adok-kapok cunamit indított el, ahogy a popzene arisztokráciája az eladási listák első helyéért vetélkedett, mint olümposzi istennők Érisz aranyalmájáért. Kim Kardashian Billie Eilish-tól kapott PR-pakkot, ki is ajánlotta a Hit Me Hard and Softot a rajongóinak, mire Taytay piacra dobott még néhány TTPD-bakelitvariációt, mire Eilish belemart, hogy ez fenntarthatatlan, nameg tiszta pszichózis háromórás koncerteket adni, Finneas a kritikát hibáztatta a hangulatkeltésért. Taylor Swift mindeközben megőrizte az elsőségét, de a Hit Me Hard and Soft legalább képes volt megszorongatni, manapság ugye ez is csak keveseknek sikerül.
A Spotify marketing-koopjában az új Billie Eilish-dalokat Londonban mutatták be: a Lightroom immerzív élményeket ígérő high-tech bunkerében a Holoplot X1 hangrendszer és 28 lézerprojektor nagyította színes-kinetikus spektákulummá, hogy Óz, a nagy varázsló egyik láthatatlan kis segédje a színfalak mögött megnyomta a lejátszás gombot. Az alkotó valahol a világ másik végén pihent, míg a szoros dramaturgia mentén kigondolt, konceptalbumnak szánt Hit Me Had and Soft dalai szóltak. Voltak színes fények. Voltak animációk. Volt zene. Biztos volt egy kis mörcs is, aztán mindenki hazament.
A marketingesemény, ami hang- és fénytechnikai power move-nak tűnik, amire rendezvénytechnikusok hordái pörögnek rá, valahogy egészen pontosan ragadta meg, mi a gond Billie Eilish régvárt harmadik stúdióalbumával, és nem a szinesztézia az. Legjobb formájában a shoegaze-ből feszes koncepciót vagy egyenesen textúrarobbanást fabrikáló Finneas felügyelete mellett Billie Eilish képes arra, hogy szenzorosan sokdimenziós dalokra fordítsa le a szinesztéziáját. Színekből, fomákból, elejtett szavakból és emléknyomokból születik az a kevercs, ami a szerzőt a világ legígéretesebb dalszerzői közül a világ legtöbbet streamelt előadói közé a When We All Fall Asleep, Where Do We Go? 2018-as megjelenése körül.
Amikor a testvérpár feszes és precíz közös alkotói folyamata harmóniában van, Billie Eilish nem csak beváltani, de túlszárnyalni is képes az áttörést 2015-ben meghozó Ocean Eyes ígéretét. Különösen igaz ez a balladai homályban, a fikció és az önéletrajziság árnyakkal és Morandi-pasztellekkel teli határvidékéről megszólaló dalokra, mint az Everything I Wanted, a már említett Bond-betétdal vagy a Khaliddal közösen jegyzett Lovely.
Mindeközben egy műgonddal összerakott kereskedelmi Gesamtkunstwerk az a perszóna, amin keresztül a világgal kommunikál. 2024-re teljesen elmosódtak az álomszerű alt popot egyfajta festővászonként használó öntörvényű alkotó és a Forbes Celebrity 100 legfiatalabb listázottja, az önmagát marketerként és brandként is bevetni képes idol közötti, amúgy is elasztikus határok. Nem vagyok naiv, a legtöbb nemzetközi szupersztár elnyeri ezt a termékstátust a karrierje során, így lesz belőlük márkanagykövet, kanári a trendbányában – de Billie Eilish kisugárzásában és megjelenésében még mindig inkább emlékeztet a középiskola rezidens művészlelkére, ezért az agresszívan elmosott kontrasztot nem lehet nem meglátni. Már csak azért sem, mert a Happier Than Ever 2021-as megjelenéséig mindenhol jelen volt, tévéshow-kban és glossy magazinokban, valami kimódolt agresszióval közvetítve az alkotói perszóna személyes jellegét “ez itt a gyerekszobám” jeligére. Aztán jött három, jobbára intenzív munkával töltött év, szóval nem csoda, hogy a Hit Me Hard and Softot visszafojtott lélegzettel várta mindenki.
Az új lemez két sarokpontja érdekes ajánlatnak tűnt: egyrészt a When We All Fall Asleep, Where Do We Go? átütően sikeres műfaji eklektikájának újabb iterációja, másrészt az olyan, szoros koncepciózus és narratív keretbe foglalt albumok által inspirált újdonságkeresés, mint Lana Del Reytől a Born to Die vagy a Coldplaytől a Viva La Vida. Csakhogy ez utóbbit a kortárs ambient határokat nem ismerő nagymestere, Brian Eno producelte, aki még a langyosan érdektelen Chris Martinból is ki tudott csiholni tíz figyelemreméltó dalt, ami tíz különböző, de tematikailag szorosan összefűzött regiszterben szólalt meg.
Hiába van itt is pont tíz dal, hiába áldozott rá három évet, a Hit Me Hard and Soft körül se Brian Eno, se más vizionárius nem bábáskodott, aki kézenfoghatná Billie Eilisht, hogy új színek, formák, textúrák szülessenek. A Finneasszal közös munkában tulajdonképpen kaptunk egy harmadik verziót abból, ami 2018-ban még üdítően újnak és frissnek hatott, csakhogy azóta eltelt hat év (és Billie Eilish még mindig csak 22 éves!), és egy új zenész-producer generáció használja a testvérpár közös zenei nyelvét teljes magátólértetődősséggel. Itt lenne az ideje váltani.
Akkor is itt lenne az ideje váltani, ha a végeredmény tulajdonképpen jó, nagyon jó, de nem csiklandoz, nem csihol szikrákat és nem gyöngyözik pezsgőbuborékok módjára az agyban. Pedig a szuggesztív, befelé forduló de kifelé hatást elérni kívánó, a vágyakozás minden rezzenését regisztráló alaphang és tematika megteremtené az alapokat. A balladai, suttogásba és sóhajba fuló hang, ami Nina Simone hangja és Sarah Vaughané, és ami a The Greatest első felében egy kifinomult csúcspontra jut, kijelölhetne egy irányt. De vektor helyett csak a szépen rétegzett, túlproducelt helybenforgás látszik, amit már most apróbb darabokban reciklál a szociális média, az Instagram-esztétikának meg nem árt meg az ötlettelenség.
Különösen az olyan szerzemények, mint a Lunch vagy a Wildflower esetében tűnik érthetetlennek a háromévnyi munka – a szövegekbe annyi poézis szorult, mint egy háztartási kisgép használati útmutatójába, a szoft erotikába hajló epekedés műfajilag érdektelen, a filterek nélküli önéletrajzi kitárulkozásra pedig ott van Meg Bairdtől Marika Hackmanon át Taylor Swiftig bezárólag egy sereg szerző, és különösen utóbb Hackman nagyon magasra tette ebben a lécet. Van ez a vélt vagy valós igény a költőien megjelenített pszichológiai realizmusra egy telített kategóriában, így már nem elég szerelembe esni egy lánnyal, kikeveredni egy nárcisztikus személyiség bűvköréből és ezt egyszerű és direkt mondatokba csomagolni, még akkor sem, ha garantáltan fiatal felnőtteknek szóló románcok trailerében, főcímében, kulcsjelenetei aláfestesékent halljuk majd ezeket a dalokat viszont.
A Lana Del Rey párhuzam pedig erősen kísérti a sorsot, Billie Eilish ambivalenciája a tökéletesre polírozott melankóliával szemben ismert a nyilatkozataiból. Mégis, a Hit Me Hard and Soft érzelmes és festői pillanatai működnek legjobban, mint az album tartópillérei, azaz a nyitó Skinny, a középtengely The Greatest és a hatásosan lezáró Blue a kis basszusgitáros lüktetésre ráuszó-hullámzó dúdolásával, ami kísérteties pszichológiai anamnézisbe torkollik. Ezeknek a dallamoknak tényleg kézzelfogható színei és textúrái vannak, de egy-egy irizáló pillanat még nem emeli az egész lemezt a ragyogó mesterművek sorába.
Selmeczi Nóra
