2024-ben ott vagyunk megint, ahol a part, avagy a rémisztően feszülő asztronautamellkas szakad: új Alien-film a moziban (Alien: Romulus, bemutató: augusztus 15.), a sokadik a sorban, a sokadik deja vu-érzéssel, miszerint: senki sem kérte, mindenki várja. Mégiscsak a szörnyfilm-történet tán legjelentékenyebb kreatúrájáról beszélünk, pompázatos példányról, akivel (kéz a kézben, arctámadó a szájon, embrió a mellkasban) oly sok közös kalandon estünk már túl, hogy egy komplett memoárban lehetne csak hitelesen elmesélni. Ennek erősen rövidített változatát kínálja az alábbi önkényes, szubjektív, ám sok-sok mély megfontoláson alapuló erősorrend. Ez a cikk először a Recorder magazin 116. számában jelent meg.
1. A nyolcadik utas: a Halál (Alien, 1979)
Különös, barlangszerű járatokban, vaskos, meredező elemek között szorongunk, mert mindjárt lesből beborít minket a nyálkás rejtély – Ridley Scott festői űrhorrorjában rettegés és szexuális mélyáramok adnak egymásnak még a távoli galaxisokban is ritkán látott összhangot mutató találkozót.
2. A végső megoldás: Halál (Alien 3, 1992)
A harmadik rész a Nyolcadik utas második verziója – ez már így is követhetetlenül kaotikus, amilyen a film útja is volt elgondolástól a bemutatóig, ezzel együtt a ma forgalomban lévő, úgynevezett „assembly cut” egy keserűségtől, illúziótlanságtól és vizuális kreativitástól repedező, feketén lobogó, ezer sebből vérző, ámde így is mesterfokozatú művet mutat.
3. A bolygó neve: Halál (Aliens, 1986)
Ha csak a fenséges xenomorf anyakirálynőt mutogatnák benne két órán át, akkor ez lehetne a világ legjobb kísérleti filmje, amely szünet nélkül pöröghetne a bolygó összes szépművészeti múzeumában – James Cameron ehelyett inkább egy padlógázzal haladó, gátlástalan halmozással tüntető, perfekt akciómozi mellett tette le a voksát, amely ha a jótékony balladai homályt eloszlatta is, a nézők szívverését kivédhetetlenül fokozta.
4. Alien 4 – Feltámad a Halál (Alien Resurrection, 1997)
A második részben az utolsó húsz perc volt a legjobb, Jean-Pierre Jeunet biztos kézzel és kiváló igazolásokkal (Winona Ryder, Ron Perlman, Brad Dourif) áramvonalasított, merőben felesleges, de azért még sodrásban maradó epizódját viszont épp a rusnya és ostoba zárlat rángatja alighanem jóval alacsonyabb polcra a fejünkben annál, amelyet kvalitásai alapján a film megérdemel.
5. Prometheus (Prometheus, 2012)
Michelangelo Antonioni klasszikus dobásai óta ritkán fényképeztek épített környezetet ekkora tehetséggel játékfilmben, kár, hogy Ridley Scott az űrarchitekturális szuperfutam alatt-mellett egy mitikus eredettörténetbe is belefogott, fél- vagy inkább negyed szívvel, csak a susnyásba, pillanatokra beengedett xenomorfokkal, ami, legalább egymás között valljuk be, egyszerűen megbocsáthatatlan.
6. Alien: Covenant (Alien: Covenant, 2017)
Nagy utat tett meg Ridley Scott a csillagközi térben a Nostromót magába szippantó, sűrű galaktikus sötétségtől a furulyázó és Shelleyt szavaló androidokig, a titokzatosságtól a mindent szanaszét beszélésig, a zsigeritől a sterilig – beleérző alkotóként mintegy elültetve és ki is fejlesztve önnön gazdatestében a kizsákmányolás rusnya és veszélyes parazitáját, amely annak rendje s módja szerint végzett is az őt világra segítő kreátor nagyjából minden kreatív tartalékával.
Greff András
