A The Rootsot sokan csak Jimmy Fallon házizenekaraként ismerik, pedig a több mint 30 éves múltra visszatekintő hiphopcsapat a műfaj egyik legprogresszívebb – és kritikai elismertségük ellenére talán legalulértékeltebb – képviselője. Bizonyíték gyanánt 1999-es csúcslemezüket vesszük elő. Ez a cikk először a Recorder magazin 77. számában jelent meg.
Húsz éve egy detroiti fehér srác fenekestül felforgatta a hip-hopot, sőt, a könnyűzenét: Eminem dühös és leleményes alteregója, Slim Shady beköltöztette a rapet a kertvárosi családok otthonaiba, Grammyket zsebelt be, világsztárt avatott. Hajszálpontosan a The Slim Shady LP (itt írtunk a jelentőségéről) megjelenésének napján, február 23-án azonban kiadtak egy másik raplemezt is, a néhány államhatárral odébb, Philadelphiából származó The Roots Things Fall Apart című albumát, amely a háttérből szép csendben, korát megelőzve megreformálta a hiphopot.
A The Roots három albummal a háta mögött vetette be magát 1997-ben a New York-i Electric Lady stúdióba, hogy rögzítsék legújabb nagylemezüket. 1993-as debütkiadványuk (Organix) óta szert tettek némi ismertségre, rátették magukat a térképre, a kritikusok méltatták a jazzt és oldszkúl rapet ötvöző hangzásvilágukat, de a kereskedelmi sikerek még várattak magukra. A formáció tagjai egyúttal azt érezték, a mainstream hiphop egyre aggasztóbban eltolódik a fogyasztói-rongyrázó attitűd felé, és – többek között az A Tribe Called Quest feloszlásával – keletkezett egy betöltendő űr, amit pár, oldalirányból közelítő csapat sikeresen töltött be.
A novemberi Recorderben megnéztük, hogy mire pörgött a világ 1999-ben.
A Fugees és az OutKast megtalálta a közönségét, a hozzájuk szellemiségben közel álló Roots viszont abba a csapdába látszott esni, hogy túl agyasnak ítélik az általuk képviselt zeneiséget. A Things Fall Apart minden szempontból meghozta számukra az áttörést, méghozzá anélkül, hogy fel kellett volna adniuk az előremutató kísérletezést. Nemcsak arról van szó, hogy ez lett az első aranylemezük. vagy hogy a You Got Me című dalukkal Grammy-díjat nyertek. Ezen a lemezen találtak úgy istenigazából magukra, kikristályosítva zsánereket-hangszereléseket bátran ötvöző, karcos és ambiciózus szövegeket virtuóz előadásmóddal párosító stílusukat.
Ebben paradox módon nagy szerepet játszott, hogy a Roots afrós, jámbor dobosa, ?uestlove a lemezfelvétel idején két másik projekttel volt elfoglalva, és saját bevallása szerint is harmadik helyre sorolta a főzenekarát. D’Angelo Voodoo-ján és Common Like Water For Chocolate-án közreműködve továbbfejlesztette, koszosabbá tette dobjátékát, ám ami ennél is fontosabb, egy zenészekből, rapperekből, énekesekből és producerekből álló kollektívát hozott létre, egy kreatív alkotói műhelyet, ahonnan útjára indult az ezredforduló neo-soul forradalma.
Így fonódhat össze a Things Fall Apart dalaiban az élőzenei kíséret vastag ritmusszekciója a scratcheléssel, beatboxolással és hangmintázással, a neo-soul lágy vokáljai és billentyűtémái a Roots akkori két MC-je, Black Thought és Malik B kőkemény verzéivel, Erykah Badu lírája J. Dilla tömény beatjeivel, a politikailag öntudatos szövegek a zenekar öndefiniáló soraival. A régi és az új találkozási pontjánál előbbit megőrzik, de utóbbit vallják – ez a dialektika vonul végig a lemez 70 percén, mely letagadhatatlan előképe a To Pimp A Butterflynak, és Kendrick Lamar mellett Robert Glasper vagy Kamasi Washington is hálát adhat a Roots munkásságáért.
A Rootsnak már jól fizető „irodai” melója van, de az új évezredben sem ültek babérjaikon, a 2002-es, rockkal kacérkodó Phrenologytól a Bush-éra sötét és dühös protestalbumain át az undun egzisztencialista konceptlemezéig, és tovább. Még szerencse, hogy széthullt minden.
szerző: Huszár András
