"Ha nem jó, vegyél ki belőle" - Lázár Gábor-interjú

Lázár Gábort évek óta jegyzik a nemzetközi elektronikus zenei underground színtéren, 2018-ban pedig a tánczenéhez közelítő Unfold című albuma felkerült a DJ Mag, a Quietus és a Boomkat éves listájára, sőt a FACT egyenesen a 7. helyre rakta. (Valamint a Recorder kedvenc magyar lemezeinek listáján is ott van.) Nemrég pedig a Boiler Room közvetítette belgrádi fellépését. A nemzetközi elismerésekről, a techno egyszerre primitív és szofisztikált jellegéről beszélgettünk, és arról, hogy mit is jelent az, hogy „kísérleti”. A Recorder 69. számában megjelent interjú.

Milyen hatással voltak rád ezek a listák?

Fontos pozitív visszajelzések, és ezeknek a magazinoknak a véleménye számít az embereknek, és ezt muszáj is kommunikálnom – de ezen túl nem foglalkozom ezzel. Gondolj bele, ha ez lenne az egyik fő örömforrás, akkor mennyire szomorú kéne legyek minden más évben, mikor nem szerepel a nevem a listákon.

Azt írtad egy posztban, hogy sose gondoltad, hogy a DJ Mag foglalkozni fog veled. Mi lepett meg jobban, ez vagy a Rolling Stone? (Itt Lázár Gábor Mark Fell-lel közös The Neurobiology Of Moral Decision Making című lemeze került be 2015 legjobb „avant” lemezei közé.)

A Rolling Stone nagyon meglepett, és éppen ezért az a jó érzés hosszabban is tartott. Az benne van a pakliban, hogy ha valamit jól csinálsz, akkor a FACT az első három lap közé tartozik majd, ami megemlít, de erre nem számítottam.

Elég gyorsan bekerültél a nemzetközi közegbe. 

Erre mindenkinek megvan a lehetősége, csak nálunk az emberek egy kicsit zárkózottak. Az a fontos, hogy legyél nyitott az emberekre, akarj velük beszélgetni, amellett, hogy amit csinálsz, az legyen jó, és kommunikálj róla jól. Amikor fellépek, evidens, hogy dumálunk a többi fellépővel. És ha ez évről évre épül, akkor kialakul egy közeg, ez egy természetes folyamat. Russell Haswell-lel a 2012-es pozsonyi Next fesztiválon ismerkedtem meg, ahol ő is fellépett. Leültünk sörözni, aztán találkoztunk máshol is, és egyszer felvetettem neki, hogy csináljunk egy split kazettát. Amihez persze az is kellett, hogy Szinyova Gergővel volt egy közös kiadónk Last Foundation néven. Minden irányba nyitottnak, aktívnak kell lenni. Például egy kiadót csinálni is kreatív dolog, illetve mozgásban is tartja a szakmai kapcsolataidat. Több eszközöd van arra, hogy fejlődjél, és mindegyiket meg kell ragadni.

A Death of Rave kiadóhoz hogy kerültél?

A Russell Haswell-es kazettán kívül az összes lemezem megkeresésre készült. Az első Lorenzo Senni volt, egy véletlen összeboronálódásból: bekövettem a Facebookon,  megnézte a cuccaimat, és írta, hogy csináljak egy CD-t a Presto!? kiadójának. Ezt hallotta a Death Of Rave vezetője, és írt, hogy nekik is csináljak valamit. A Shelter Pressnél ugyanígy volt. Mark Fellnek meg 2013 elején küldtem demót, e-maileztünk, majd meghívtam ide zenélni, és akkor vettük fel a lemezt, amit egyikünk sem tervezett egyébként. Ez így utólag logikusnak, lépésről lépésre haladó történetnek tűnik, de közben legfeljebb egy-két lépést lát előre az ember, azt nem, hogy 3-5 év múlva mi lesz. Ezt most sem tudom, bár vannak terveim, hogy mit és hogyan szeretnék csinálni – de inkább azt tudom, hogy „hogyan”. Fontosabb, hogy hogyan csinálsz valamit, mint az, hogy mit, mert az előbbi a minőség, az utóbbi csak a platform, amin keresztül a minőség kibontakozik.

Hogyan jött, hogy egy táncos(abb) lemezt csinálsz? 

A korábbi lemezeimnek is az volt a lényege, hogy ugyanazzal az alapanyaggal, hangokkal foglalkozom, csak mindig egy kicsit más megközelítésből. Ez most is így van, csak a kontextuson történt egy csavar. Nem úgy gondoltam az Unfoldra, hogy „most tánczenét csinálok” – mert ugyan lehet rá táncolni, követhető a ritmusa, de azért a szórakoztatóipari elektronikus tánczenétől messze áll. Persze én a techno irányából jövök, úgyhogy mindig a fejemben volt, hogy ezt valahogy egyszer okosan el lehetne sütni. Talán ez most az, de nem feszültem erre rá. Inkább az volt számomra a nagy újdonság, hogy korábban csak egyetlen szintetizátort használtam, egyetlen sávval, tehát monofonikus volt a zene – az Unfold viszont polifonikus, vannak rajta dobhangok és más elemek is. A jövőben is inkább az érdekel, hogy a hangzást úgy tartsam meg, hogy közben újra tudjam gondolni a kontextust. Ha olyat csinálsz, amire az emberek egyáltalán nem számítanak, az önmagában egy frissítő, humoros dolog.

Egy interjúban azt mondtad, hogy a techno egyszerre a legprimitívebb és a legszofisztikáltabb zene. Ez a te zenédre is igaz, vagy szeretnéd, hogy az legyen? 

Ezt egy kicsit pontosítanám. A techno nagyon jól szemlélteti a szofisztikált és a primitív, vagyis a szélsőségek közötti feszültséget, és azt, hogy ezzel hogyan lehet játszani. Tud egyszerre létezni ez a kettő, és éppen az a játék, billegés az érdekes, ami közöttük van. Ha csak az egyiket csinálod, az egy idő után véges.

Ilyen feszültség az is, hogy a zenédre gyakran mondják, hogy absztrakt, miközben erős fizikai hatása is van a hangoknak.

A fizikai hatást lehet, hogy azért gondolod, mert fémesnek hallod ezeket a hangzásokat.

Nem is csak a fémességük, hanem az elkülönített megjelenésük kelti ezt a hatást. 

Igen, és nekem mindig is egy vesszőparipám volt, hogy nem szeretek túl sok hangot egymásra rétegezni, mert akkor veszítenek a különálló értékükből. Ha egy dolog egyvalamire jól meg van csinálva, akkor maximálisan be tudja tölteni a funkcióját. Akkor próbál az ember hangokat rétegezni egymásra, amikor az alaphang, amivel foglalkozik, béna, és azzal próbálja érdekessé tenni, hogy rátesz még egyet, hátha úgy jobb lesz. De soha nem lesz olyan jó, mintha egy valamit nagyon jól megcsinálnál. Ez a technóra is igaz: ha nem jó a loop, akkor ne hozzátegyél, hanem vegyél ki belőle, amíg le nem tisztul annyira, hogy már jó. Ez működik most is, de szerintem a techno esztétikáját frissíteni kellene. Már kb. harminc éve megvannak ezek a nagyon erős hangzások, amiket nem kell teljesen elfelejteni, csak valamivel feloldani az önismétlés-érzetet. Ez azért nehéz, mert a techno az ismétlésről szól, illetve azért, mert nincs most semmilyen nagy technológiai innováció. Amikor van ilyen, akkor egyszerű dolgod van: megcsinálod ugyanazt a struktúrát, csak az új technológia hangzásával. De ha ez nincs, akkor is meg kéne legyen az igény a frissítésre.

Ez felveti azt a kérdést, hogy mit gondolsz arról, amit „dekonstruált tánczenének” szoktak nevezni: szerinted ez létezik, és ha igen, akkor te oda tartozol? 

Szokták rám ezt mondani, és részben igaznak tartom, részben ez csak egy médiafogás.  Az, hogy ennyit és ilyen nyomatékosan beszélnek erről, az szerintem csak arról szól, hogy szeretnék az olvasónak megteremteni az áltudományos jelleget. Ezzel persze semmi baj nincsen, csak ha túl sokat használjuk ezeket a szavakat, akkor elcsépeljük őket. Azt gondolom, hogy ha egy konstruált technót csinálsz, az is dekonstrukció, mert addig csupaszítod, amíg nem lesz belőle valami érdekes. Bármit csinálsz, a dolgok mélyére próbálsz hatolni, megpróbálod a kvintesszenciáját megfogni a szituációnak – tehát dekonstruálsz. Ez ugyanolyan, mint az „experimentális”, amit ugye 10-15 éve használt mindenki. Valamilyen szinten minden zenésznek kísérleteznie kell. Ha van egy ötleted, azt nem tudod úgy megzenésíteni, hogy azonnal a tökéletes mása legyen annak, amilyen a fejedben volt. Viszont próbálod az esztétikát, azt a hangzást megtalálni, és ezért kísérletezel, variálsz, változtatod az anyagot. Végül a tíz vagy akárhány verzióból az egyikre azt mondod, hogy ez a jó. Egyfajta kísérletezésen átmegy a legszarabb popzene is.

Interjú: Rónai András. Fotók: Bolla Szilvia.

Lázár Gábor itt található a Facebookon.