Tirzah: Devotion (lemezkritika)

2018.10.01. 11:07, rerecorder

Tirzah szembe ment a popszakma tökéletesség-mítoszával, és csiszolatlan demókon keresztül mutatja be a szerelem kezdeti reményeit és kétségeit.

Kiadó: Domino / Bertus

Megjelenés: 2018. augusztus

Stílus: alt-art-r&b-pop

Kulcsdal: Gladly

Devotion: odaadás, önfeláldozás, rajongás, áhítat. A latin eredetű szóalak vallásos hátteret sejtet, de ebben az elistentelenedett világban érdemes inkább a párkapcsolatok dominancia-alávetettség dinamikáin keresztül értelmezni. A Depeche Mode 1993-as, Songs Of Faith And Devotion albumán a fiúk még önként és boldogan vezekeltek a vélt bűneikért, de manapság a lányok már számítanak is a hódolatra. Van, aki elvárja – és van, aki ki is érdemli.

Jessie Ware egy szociális munkás anya és egy BBC riporter apa lányaként nőtt fel Brixtonban. Anyja a kezdetektől fogva kreatív pályára szánta lányát, ezért a dulwichi Alleyn’s School magániskolába járatta, ahol Florence Welch (Florence And The Machine), Felix White (The Maccabees) és Jack Peñate is iskolatársai voltak. Az iskola elvégzése után kezdetben újságírással és dokumentumfilmezéssel foglalkozott, amikor az akkorra befutó Peñate elhívta háttérvokálozni egy turnéjára. Rajta keresztül ismerte meg a brit producer SBTRKT-et, akinek a 2011-es lemezén az összes női vokált ő énekelte. Már akkor lehetett érezni, hogy érkezik a szólólemeze, aminek fókusza az elektronikus zenéről egyre inkább áttért a poposabb megszólalásra. A kettőség a következő évben megjelent debütálásán, a Devotionön érződött leginkább.

Bár ott volt a lemezen a Julio Bashmore-os Sweet Talk és 110%, és jöttek ki zenéi a Disclosure-rel és SBTRKT-tel is, a Devotion a producer Dave Okumu eleganciáját hordozza. A név elsőre talán nem sokaknak mond bármit is, mint ahogy zenekara, a The Invisible sem. Okumu viszont nagyban meghatározza azon előadók hangzását, akikkel dolgozik – elég itt Kwabs, Paloma Faith, Jamie Woon, Eska, Lulu James és Rosie Lowe lemezeit említeni az elmúlt évekből. Ware managere éppen egy grillpartin forgatta a húsokat, mikor a szintén vendég Okumu a tányérját nyújtotta felé. Utána még többször találkoztak a grillrácsnál, de egy idő után már Ware volt a téma. Megmutatta Okumunak a demókat, akit annyira megigézett az ismeretlen énekesnő hangja, hogy még aznap este írt egy teljes számot Ware-ről – vagyis inkább egy ódát hozzá.

Éveken keresztül ez volt a barátnőm ébresztője. Mivel ő mindig korábban kel, mint én, a csilingelő kezdés és Okumu bólogatós basszusa mindig álomszerűnek hatott – kicsit olyan, mint a Cure Disintegrationjét indító Plainsong első húsz másodperce. A két dal onnantól nem is üthetne el jobban egymástól. A Plainsong teltházas Wembley-t gerjesztő, grandiózus nyitány, a Devotion pedig egy félénk istennő kérése egyetlen híve felé, hogy áldozza fel magát érte. A borítón a – kicsit kancsal – Ware előnyösen, oldalprofilból van fotózva, minden részletében tökéletességet sugározva, valahol Streisand és Sade közt félúton. Streisand mindig is egy megadíva volt, aki a sokoldalúságát demózta – énekesnő, színésznő, író, rendező, producer, aki mindenhol jelen van és mindenhez is ért. Sade viszont mindvégig egy elérhető eszménykép tudott maradni, aki mindig éppen eleget mutat magából, és senki nem tudja, hogy létezik-e igazán. Nem hívőket toboroz – benne hisznek. Ware bemutatkozó albuma e két példakép közt ingázik, sajnos sokszor túllendülve az igényességen. Ware már megjelenésében, affektálásában és viselkedésében is beharangozta, hogy a következő lemezein nem Okumu és Sade lesz az etalon, hanem sztárproducerek társasága és az életmódmagazinok címoldala. UNICEF nagykövetségét, X-Faktort, anyuval közös főzős podcastját és a mindig hangos nő-feleség-anya szentháromságot turnéztatva a zenéje rovására.

Tough Love és Glasshouse című lemezei már középvezetők autórádióiból szólnak, jógázás után, bruncholás előtt, valahol Hampstead és Camden között. Az anyósülésen nyitva hagyott TimeOut ajánlásával. Okumu pedig végül megtalálta elegáns díváját Rosie Lowe személyében. Közös lemezük, a 2016-os Control olyan, mint Sade és az XX egymást dolgoznák fel rajta.

Anglia Essex megyéje a trashrealityken kívül Basildon városáról lehet ismerős – innen indult a Depeche Mode és itt született Tirzah Mastin is, aki az egyujjas szintizés helyett a hárfázást választotta. Tízévesen beiratkozott a watfordi Purcell Schoolba, ami a sziget egyik legrangosabb komolyzenei kollégiuma. Itt ismerkedett meg Mica Levivel, aki brácsázni tanult. A két kamaszlányt persze jobban érdekelte az akkor Amerikából ömlő r&b és a kor brit zenéje, a garage. Egyik délután, mikor az óráik után kísérletezgettek, Tirzah hirtelen énekelni kezdett, Mica pedig ledöbbent barátnője tiszta énekhangján. Onnantól Mica gyártotta az alapokat, amikre Tirzah énekelt. 2013-2015 közt több Tirzah-EP is megjelent – I’m Not Dancing, No Romance és Make It Up –, Tricky Adrian Thaws című albumán is énekelt, de három éve teljesen eltűnt. Gyermeke született, közben zenészből illusztrátor lett.

Mica Levi Londonba költözött, a neves Guildhall Schoolban folytatta kompozíciós tanulmányait, esténként pedig a barátjaival zenélgetett. Ebből született a Myspace-oldalára felkerült Filthy Friends mixtape, amivel felkeltette a londoni zenei élet kíváncsiságát. Micachu művésznevén Mercury-díjhoz segítette a rapper Speech Debelle-t, dolgozott Mount Kimbie-vel és Ghost Poettel – amúgy mellékesen pedig írt egy komolyzenei művet is a Londoni Filharmonikusoknak, amit a Royal Albert Hallban adtak elő.

A filmzenében is kipróbálta magát – a Jonathan Glazer A felszín alatt és a Natalie Portman főszereplésével készült Jackie főtémái olyan baljósan traumatikusak, mint a rossz híreket követő ájulás előtti pillanatok. Hiába mozgott mindig máshol és más körökben Mica, az elmúlt évek lopott óráiban Tirzah bemutatkozó lemezének munkálatait is irányította. Májusban jelentették be, hogy az album szintén a Devotion címet kapja majd a keresztségben.

A beharangozó Gladly nosztalgikus, gyűrött VHS-ek szalagjain át mutatja meg szerelem kezdeti idilljét, néhány mondatban és akkorddal. Valószínűtlen popsláger, mert úgy hangzik, mintha egy kezdeti demóból kiemelt főmotívumokat még nyersebbé és egyszerűbbé tették volna. Mégis működik – olyan intim és őszinte, hogy szinte már nem is ránk tartozik.

Tirzah két lemezbemutatót is meghirdetett, július 11-ére és 14-ére. Bár a nyári megjelenések és koncertek eleve szokatlanok a fesztiválszezon miatt, ez a két dátum még egybe is esett az angol vb-szereplés két legfontosabb mérkőzésével. Az eseményfalat ellepték a jegyüket eladók, miután hiába kérték, hogy szervezzék át másik dátumra a koncertet (a következő angol érdekeltségű elődöntőre valószínűleg újabb 28 évet kell majd várni). A következő koncert a Lovebox Festivalon volt, és nem csak az angol-belga bronzmeccsel, hanem Kali Uchis koncertjével is egybeesett. A színpad előtt összesen 10-20 néző gyűlt és ült össze, akik a halkan dúdoló Tirzah és a rosszul hangosított Mica Levi helyett csalódott angol drukkereket és a Just A Strangert éneklő Uchis hallották.

Tirzah itt csak egy idegen volt.

A Devotion majdnem napra pontosan Jessie Ware bemutatkozása után hat évvel jelent meg. A borítón a göndör fürtjei takarásában Tirzah mosolya csodálattá mosódik – nincsenek megjátszott pózok, felszegett áll, műszempilla és konty. Nagyívű, kitörő vokálokat sem találunk – David Lynchet és Arthur Russellt idéző minimalizmusából hangja hangszerként hat, ahogy sokszor dúdolva mantrázza a dalszövegeit. Mintha ezen a hangszeren először játszana, lassan ráérezve, bizonytalanságát stílusjegyként meghagyva. Nem tökéletes akar lenni, hanem őszinte.

Nem az egymillió követőt szeretné, csak egyetlen odaadót, akinek odaadhatná magát.