Közösen örülünk – Pohoda Festival, 2018. július 5-7., Trenčín

A három óra autóútra lévő szlovákiai Trencsén és az ottani Pohoda fesztivál olyan nekünk, mint hazatérni. Az ismerősség komfortja, a garantáltan kimagasló zenei élmény boldogsága és a jó házikoszt öröme három nap békét hoz el. Hozott el idén nyáron is.

Kötelező körök

Már hosszú évek óta nem hagyjuk ki a Pohodát, egyszerűen mert minden évben olyan erős a fellépőnévsor, hogy muszáj menni. Oké, idén talán egy árnyalattal halványabb volt a program a szokásosnál és sűrűbb az átfedés a hazai fesztiválok fellépőivel, de aki zenerajongó, annak még így is ott kellett lennie. Ennél közelebb, jobb körülmények között nem lehet látni az aktuális, immár zenészekkel felturbózott St. Vincent-turnét, a remek formában zenélő Ride-ot, az év egyik aktuális sikerlemezét jegyző Confidence Mant, a hamarosan WOMEX-életműdíjat kapó Kronos Quartetet vagy az elektronikus zene jelenlegi megújítóját, Sophie-t.

Minden Pohoda-beszámolóból kihagyhatatlan, hogy a repteres helyszínt biztosító Trencsén városa idillikus fekvésű, még a domboldalra épített lakótelepe is kötelező látnivaló, hát még a belváros felett őrködő pazar vár vagy a remek stranddal feldobott sziget a települést kettéválasztó folyón. A Pohoda – a név kötelez – a béke fesztiválja, az esemény kezdete előtt teltházas rendezvényen nincs tömegnyomor, beszámolóinkban évek óta sorolt kényelmi és fesztiválozókat frissítő szolgáltatások színvonala egyre csak nő, a kaja pedig – merthogy ma már ugye a gasztro lenyomta a zenét, tehát muszáj megemlíteni – önmagában élmény itt (protipp: bramborové halušky – csülkös-káposztás sztrapacska).

A zenéért mentünk

De persze elsősorban mégiscsak a koncertekre voltunk kíváncsiak. A csütörtöki nyitónap Chemical Brothers-e (és a Veszprémfesten is fellépő Ziggy Marley-ja) nekem betegség miatt kimaradt, de a péntek-szombat két napja annyi jó fellépővel volt teletömve, hogy tulajdonképpen nem is hiányzott még egy nap hajnalig dorbézolás. A Magyarországra is érkező produkciók közül a Blossoms kellemes élőben (ami ugye pont nem a legjobb jel jelző egy zenére, de fesztiválon azt jelenti, hogy perfekt háttérzene sörözéshez), az Aurora nagyszabású, ám Fever Ray-klón, a SOJA stabil reggae, a Little Dragon már inkább dubzenekar, mint elektropop, Fink és az Everything Everything hozza a Magyarországon is ismert formáját, LP pedig Szlovákiában szintén nagyon népszerű (számomra megfejthetetlen okból).

Két produkciót láttam, ami volt augusztusban a Szigeten is és nagyon erős. A francia La Femme new wave-pszichedelik rockja élőben is magával ragadó, a szuper vetítésekkel fellépő Ifriqiyya Électrique világzenés rockja (szufi transz + posztindusztriális rock) pedig egyenesen lehengerlő a végén maszkba öltözött, nézők között tomboló tunéziai énekessel. És persze jóval több olyan fellépőt láttam, aki mostanság nem lép fel Magyarországon, pedig jó lenne, ha lépne: a dance-rock történelemleckét felmondó ausztrál Confidence Man ironikus show-t tol, a Ride nagyon feszes és faszásan elszálló a végére. Danny Brown itt is szupersztár és ha nem is a legjobb élő rapper (az ugye Kendrick), de nekem a kedvencem, St. Vincent pedig uralkodik, nem csak a pénteki Pohoda nap felett. Szombaton volt két magyar fellépő is: Gosheven élőben itthon is ritkaság, a Thisnis impovizációs jazz-zenekart pedig itt láttam először. A filmen (Searching For Sugar Man) is megörökített, hatvanas évek óta aktív pszich-folkrocklegenda, Sixto Rodriguez alig bír kiszállni az autóból, ami a sajtótájékoztatóra hozza, ülve nyom le egy megható koncertet, majd amikor dolga végeztével viszik a bécsi repülőtérre, félúton visszafordítja a sofőrt és visszamegy a fesztiválra, mert olyan jól érezte magát, hogy még beszélgetne a szervezőkkel és persze zenél is nekik priváti. Tune-Yards hozza a megszokott slágeres absztraktpopot, a Calexicón meghatódok, amikor eljátsszák az Alone Again Ort a Love-tól, a Kronos Quartet pedig a Kronos Quartet, rockfesztiválon is nagy szó látni, ahogyan egy órát zenélnek. Sophie-val zárok, aki nagy ívben tesz a tízezres tömeg óhajaira és a dj-szettek hagyományos felépítésére, géppuskaropogásszerű jövőzenével szolgál, majd éles váltással dekonstruál klubzenét. Bravúros.

Örökre beégő pillanatképeket kaptunk

A rock halott és a hiphop az új rock. A tételt igazolta, hogy Danny Brown koncertjén a tízezres tömeg első felében olyan pogó megy, hogy egyszercsak vagy tízméteres magasságig repül egy cipő. Ilyet utoljára valami poszthardcore-koncerten láttam. A rock nagyon is él, mondhatná egy bennem szunnyadó idióta újságíró, akit valami harmadrangú metalkoncerten reveláció ér. A Ride-on előttem elhelyezkedő idősb (hatvankörüli) pár férfitagja egy korai gyöngyszem, a Taste című dal alatt elszabadul, én meg elgondolkozom, hogy harminc körüli lehetett annak 1990-es megjelenésekor, ennyit várt rá, hogy élőben hallhassa és ez most élete pillanata. Kívánom mindenkinek, hogy zenerajongása csúcsának kedvenceit harminc évvel később is ilyen örömmel fogadja. A fesztiválon nem nagyon vetítik ki a focivébé meccseit, de a horvát-orosz tizenegyespárbajt így is elkapjuk egy magányosan fűben üldögélő helyi arc telefonján, akadozó streamben. Aztán közösen örülünk, mint annyian annyi mindennek ezek a fesztiválon.

Dömötör Endre

A FESZTIVÁLT 2017-BEN, 2016-BAN, 2015-BEN, 2014-BEN, 2013-BAN ÉS 2011-BEN IS NAGYON ÉLVEZTÜK.

a jövő évi fesztiválra most 89 euróért lehet jegyet venni, nem szabad gondolkozni rajta