Tavaly azt írtuk a szlovákiai Pohodáról szóló beszámolónkban, hogy a tökéletes fesztivál három napig tart. Az idén is háromnapos eseményt egy hónapja úgy ajánlottuk, hogy itt – jó értelemben – nem vendéglátós a szemlélet (a vendégszeretetet persze rendben van), azaz a szervezők igazi zenerajongók és az aktuális, izgalmas mezőnyből válogatnak fellépőket. 2015-ben Björknél és a Sparks plusz a Franz Ferdinand tagjaiból alakult FFS-nél kevés aktuálisabb fesztiválheadlinert lehet elképzelni – mindketten főfellépők voltak Trencsénben.
Ha másért nem, hát már értük is bőven megérte utazni, de amúgy is a Budapesttől mintegy három és fél órás autóútra levő város repterén tartják a környék talán legnyugisabb, legszerethetőbb, legjobban strukturált fesztiválját. Elmondtuk már sokszor, de nem lehet elégszer: ha nem szeretnél három napnál többet tömegben zenét hallgatni, de azt úgy szeretnéd, hogy lehetőleg ne maradj le túl sok fellépőről, és közöttük legyen sok olyan, amelyeket idén kell látni, mert épp most izgalmasak, továbbá mindehhez egy nagyon megkapó völgy szolgáltassa a környezetet, akkor a Pohodát neked találták ki. Akkor is, ha szempont számodra az ár-érték arány (a háromnapos Pohoda-bérlet nagyjából 30 ezer forint, azaz a napijegy 10 ezerre jön ki, igaz idén az első nap lényegesen visszafogottabb volt a korábbiaknál), az, hogy a kiegészítők is legyenek rendben (olcsóbban lehet jókat enni-inni, mint a nagy hazai feszteken, a moziműsorhoz olyan extrák járnak, minthogy találkozni lehet Magda Vásáryovával, a Sörgyári capriccio főszereplőjével, vagy ott van a szórakoztató rollerdiszkó) és hogyha gyerekkel mennél, akkor ő se unatkozzon (hasonló volumenű rendezvényen talán soha nem láttam ennyi kisgyerekes családot).
KÉPES BESZÁMOLÓ A 2015-ÖS POHODÁRÓL - TÖBB MINT 40 FOTÓVAL!
Ez mind szép és jó, ahogyan a helyszíntől pár kilométerre eső város is az. Talán Trencsénben lakni (kempingben, motelekben, kollégiumokban, airbnb-ékben) a leginkább ideális az itt töltött pár nap során (az ingázás fél euró busszal, öt euró taxival), hiszen napközben lehet pihengetni a kedves, főteres belvárosban, megmászni a folyóval kettészelt település fölé tornyosuló várat, red bull-ízesítésű fagyit nyalni vagy összefutni a fellépők valamelyikével. Gondolom nagy mázlim volt, de nekem utóbbi kategóriában a Sparks két tagjához volt szerencsém, akik pénteki koncertjük előtt bámészkodtak a templomok és 19. század végi épületek között. Igen, készült közös fotó, Ron és Russell Mael nagyon kedves figurák, még a hirtelen kezükbe nyomott Recordert (amiben egy róluk szóló nagycikk szerepel) is érdeklődve forgatták.
A délután folyamán később – már a fesztiválon – pedig ismerősként üdvözöltek az FFS sajtótájékoztatóján, ahol a közös munka legviccesebb pillanatait firtató kérdésemre Ron azt válaszolta hosszasan, hogy a lemez írása során szerencsére sosem tartózkodott a két zenekar közös helyen, mert ilyen szituációban sokkal könnyebb úgy elfogadtatni egymással egyes ötleteket, hogy látnák a másik arcát, viszont az anyagot már végig közösen, egyszerre rögzítették Amerikában és aki ismeri a két zenekar ironikus felfogását, az el tudja képzelni, milyen hangulatban folyt a munka.
És hogy végre a koncertekről is essen szó: azok között idén is volt számos olyan, amelyet egyrészt Magyarországon nem láthatunk, másrészt idén felkapott előadók adták azokat, tehát egy olyan szervező bookolta őket, aki tényleges követi a világ zenei életének történéseit és közönségének az új izgalmakat szeretné bemutatni (itt a hazai programfelelősök figyelmébe ajánljuk, hogy lehet ezt olyan arányérzékkel is csinálni, mint itt, ahol kábé a lengyel OFF Festival még ennél is up-to-date-ebb, rétegzeneibb mezőnye keveredik a garantált látógatótömeget jelentő nagyobb – de itt fontos kritérium: szintén aktuális – nevekkel). Aktualitásban az egyetlen komoly kivétel talán az első nap főfellépője: Manu Chao. Ő természetesen a nyolcvanas években a Mano Negra nevű zenekarával már ugyanezt a sajátos mixtúrát játszotta – hosszú évekkel azelőtt, hogy divatba jött volna – és még akkor is szerethető volt, amikor kiadta első szólólemezeit (és ezen az sem változtat, hogy a közönsége – mondjuk Magyarországon – mennyire szerethető), mostanra azonban sajnos egy lelkesen pattogó egyenvigyori lett belőle, aki rutinból adja elő egyenskapunkosított dalait.
A túl laza első nap után azonban a pénteki másodikon már beindult a henger. Tom Vek lendületes, enyhén kicsavart altpopdalait bevetve derekasan megküzdött a nagyszínpaddal, a PINS színpadon fetrengve fejezte be zajrockattakkját, az Erotic Market lelkesen izzított nem túl izgalmas elektropopjával, Kate Tempest annál feszesebben szólt erős szövegelésével, hétköznapi lány attitűdjével, a Tiken Jah Fakoly a naplementével szemben árasztotta a nyugalmat afrikai reggae-jével. Ennyi felvezető után jött az FFS, amely egy meglepően erős, egységes és a két zenekar erényeit nagyon jó arányban összefolyató lemez után élőben is több mint meggyőző volt. A fesztivál egyik csúcskoncertjén nagyon hatékony felépítésben váltakoztak a friss dalok, a klasszikus Sparks-szerzemények és a közönségberobbantó Franz-slágerek – a szupergrupok nem szokat ilyen hatásfokkal összejönni, de ez a kollaboráció bizony tényleg működik. A jubileumot ünneplő Einstürzende Neubauten viszont vagy egyáltalán nem működik egy fesztiválon, vagy mindennél jobban a színpadi zajok közé beúszó háttérmorajokkal – pozíció és attitűd kérdése. A nap meglepetéskoncertje a spanyolországi Mourné, bár aki figyel, annak az év eleji remek rocklemez alapján ez nem meglepő, mindenesetre a lányok is életük fellépéseként nevezték a trencsénit. Sok fellépő volt még ezen a napon (Die Antwoord, OFF!, Beardyman, Bo Ningen stb.), sőt, több olyan koncert is, ami valamilyen oknál fogva elhalasztódott (Eagles Of Death Metal, Pearls Negras), igaz szerencsés módon mindegyiket pótolni tudták, mi azonban Imre Kiss legkisebb helyszínen (Visegrad Club) tartott fellépésével zártuk (másik magyar fellépő másnap ugyanitt Synus0006), bár kifelé menet még hallottuk a tánczenébe váltó hajnali program (A-Trak, RL Grime) nyitásaként Hudson Mohawke hápogó zakatolását meg a későbbre csúszott EODM berobbanását is.
Koncertet élvezni klubban (vagy arénában, zenekari mérettől függ) lehet a legjobban, a fesztiválokon viszont az is vállalható magatartás, ha impressziókat gyűjt az ember: minél több előadó műsorába néz bele. A harmadik napon így Omar Souleyman végtelenül minimalista színpadképű műsora után az idei év egyik apró új csillaga, az Ibeyi ikertesóduó koncertjét szerettünk volna látni, de az egyetlen teljesen zárt helyszín végig annyira tele volt, hogy csak kintről képzelhettük el, élőben is mennyire megnyerő a francia-afrokubai experi-jazz-soul-pop. Az Of Montreal színes portfoliójából nagyfényes popdalait hozta el a meglepően szolid számú érdeklődőnek, és bár a Björk-koncert miatt a Fat White Family (nyitóképen) nevű, idén berobbanni készülő pszichgarázscountryrock kollektívát is csak maroknyian nézték, de az ő őrülten egzaltált show-juk a fesztivál egyik legjobbja volt, és egészen biztos, hogy még hallani fogunk róluk. Björk élőben is ugyanolyan kérlelhetetlen, mint lemezen. Hiába a tucatnál is több vonós a színpadon, a fura vetítések és az egyéb showelemek (tűz, színes füstök, tűzijáték), vagy hogy a háttérben producere, Arca nagyon folyékony ritmusokat pakol és az arcát végig maszk mögött tartó énekesnő sem sok klasszikusát veszi elő – alighanem senki nem képes rajta kívül ekkora tömegnek ennyire kísérleti zenét eladni, ráadásul úgy, hogy a végeredmény tényleg magába szippantó. A fokozhatatlan viszont fokozódik, rögtön ezután a skót hiphopsoulrock Young Fathers adja a fesztivál legjobb koncertjét, a Björkön beszorult feszültség itt mindenkiből kitör és egy emberként bulizunk a perfekt zenére (pár év, nem figyelünk, és ők az új Outkast). Levezetésnek jobb nem is lehetne, mint a világzenei előadókban is példamutatóan erős felhozatalból a fenségesen hullámzó Les Ambassadeurs, akikre egy darabig elringatjuk csípőnket, aztán a jó zene kíséretében hagyjuk magára a fesztivált. Jövő ilyenkorig.
Dömötör Endre
fotók: Lékó Tamás
