When The Sun Hits – Pohoda Festival, 2017. július 6-8., Trenčín

Kapargatjuk elő nyári emlékeinket, a Sziget 2017 galériák és interjúk után más fesztiválokról érkeznek a kedvenc emlékeink típusú kisdolgozatok. Oké, azt talán már nem kell hangsúlyoznunk, hogy a Pohoda a környék legjobb fesztiválja, az itt összeszedhető zenei élmények a naprakészség érzését okozzák, Magyarországon esélyünk sincs látni a visszatért Slowdive-ot, The Jesus & Mary Chaint vagy épp a csúcson lévő Solange-t. Szóval kirándulni kell, minden évben.

Azt viszont talán még sokévnyi beszámolózgatás után sem lehet eléggé aláhúzni, hogy ezt az élményt egy olyan háromnapos fesztiválon kapjuk, ahol minden emberléptékű, nyugis és normális. Babakocsis családok tömegével, hűsölés napraforgók árnyékában, kedves beszélgetések bármilyen random idegenekkel. Az idén is gyakorlatilag teltházas esemény helyszínén a harmincezer ember úgy oszlik el, hogy sem a színpadok előtt, sem a büfésoron, sem a vécéknél nincsen őrjítő tumultus. Aki ide jön, azért jön, hogy minőségi szórakoztatásban legyen része és ezt meg is kapja. A bármi megtörténhet hajnali őrülete alighanem kevésbé jellemző a Pohodára, de egyrészt, persze, itt is bármi megtörténhet, másrészt aki ilyesmire vágyik, az aligha erre a jól strukturált, zenei programokban gazdag fesztiválra vált jegyet.

 A FESZTIVÁLT 2016-BAN, 2015-BEN, 2014-BEN, 2013-BAN ÉS 2011-BEN IS NAGYON ÉLVEZTÜK.

Azt persze tudni kell, hogy a Pohodán az első nap – ami mindig csütörtök – a hangolódásé, néhány fellépés van csak, a másik két nap délelőttje pedig a komolyzenei koncerteké, a fesztiválterületen – ami hegyek között, egy völgyben van, így esténként hűvösebb a levegő, mégha nappal perzsel is a hőség – a kora délutáni beindulásig viszonylag kevés a program, de szerencsére Trencsén kedves városa bőven szolgál időkitöltő lehetőségekkel (szép vár, remek sztrapacska, strand, Red Bull fagyi, a világ egyik legjobb fekvésű lakótelepe stb.). A fesztiválhelyszínen, ami egy repülőtér (esőben jól jön a kifutók aszfaltja) görkori-diszkó, silent disco, hatalmas családi sátor üzemel, a 2-5 euró között megoldható étkezés és piavásárlás előtt nem kell paypass-os kártyákat váltani és pénzzel töltögetni, de a visszaváltható poharat számtalanszor meg lehet tölteni korrekt szlovák sörrel.

Ha nagyon le akarnám egyszerűsíteni, akkor idén a Slowdive miatt mentem a Pohodára. Sokan másokhoz hasonlóan az elmúlt tíz-tizenöt évben lettem a zenekar rajongója, és ugyan valamennyire ismertem őket 1995-ig tartó első korszakukban is, de hogy mára az első három lemezük mind nagy kedvencem, az egy lassú folyamat és hosszú évek eredménye. Aztán az idén májusban megjelent új, negyedik albumnak már nem kellett annyi idő, a shoegaze visszatérése e miatt a lemez miatt érte meg igazán. És ez már univerzális vélemény, az év egyik legünnepeltebb LP-jéről van szó. Szóval ezt látnom kellett élőben és az első este meg is volt az élmény. Kisebb meglepetés, hogy a nyitónap nagykoncertje nem ez volt, hanem a vicceskedő norvég paródiazenekar, az Ylvis kapta a pozíciót, de annyi baj legyen, a második legnagyobb szabadtéri színpadnál legalább közelebb volt az öt zenész (és valljuk be, egy döntően magyar közönségű eseményen még ez a helyszín is túlzottan nagy lett volna). Merthogy a Pohodán amúgy egy mérhető cseh magon kívül lényegében csak a helyi szlovákok vannak – jó, meg évről-évre egy kicsit több magyar. Na jó, kerülgetem, de persze hogy hatalmas élmény volt élőben hallani azt, amit nagyon szeretek, jók az új dalok, jól szólak a régiek, minden hangszín bizsergetett, a zenekar nagyon egyben van, a When The Sun Hits alatt pedig boldogságomban sírtam, ez azért nem esik meg olyan gyakran velem egy koncerten. Szóval nekem innentől minden ráadás, már az első órákban megérte ez az egész.

Másnap Tommy Cash kezdett délután egykor, a balansz kedvéért volt feltörekvő dalszerző (C Duncan), népszerű rádiópopos énekesnő (Birdy), de az esti hétórás dömping beindulása után is a kiegyenlítettségről szólt a program. A stílusok sokszínűsége pipa, az előadók ismertségi skálája a feltörekvő obskúrustól a népszerűekig terjedt, de az utóbbi végen megállt ott, hogy alt-J, Solange, Jake Bugg. A Pohoda erőssége, hogy még mindig a jó ízlésű szervezésen a hangsúly, a line-up minden évben reflektál arra, ami a popzenében történik, ami aktuális és akit ez izgat, annak egyszerűen ez a jó fesztiválválasztás.

Alice Phoebe Lou, a Berlinben élő dél-afrikai dalszerző-énekes karizmatikus előadó, érdemes volt a Szigeten felkeresni a Music Box nevű apró új helyszínt, ahol fellépett. Thurston Moore zenekarával meggyőzően adta elő remek új lemeze dalait, de Solange koncertjét muszáj volt egészben látnom. Lett volna. Az elejétől hatásosan felépített, nagyon jó színpadképpel kitalált koncert úgy negyven percig dacolt az időjárással, a Pohoda éveken át megúszta a nagy esőt, de nem ezen az estén, a koncertet félbe kellett szakítani, úgy szakadt. A nap másik nagyszínpadosa se tartózkodott sokkal többet ott, de az a koncert látszólag M.I.A. dühe miatt lett ennyire rövid, valami gond volt a fülébe visszajutó hangosítással. Ő is egyszerű eszközökkel épített fel jó látványt, de a buli a beindulások után rendre leült, hogy aktuális hangulata miatt, vagy mert mostanság ilyen a műsor felépítése, azt ki tudja – mindenesetre beszédes, hogy még mindig az első lemezről való Galang és a Bucky Done Gun szólt a legjobban. Meg az is megjegyeznivaló, hogy a 21. század egyik legfontosabb előadója nálunk még soha nem koncertezett, itt pedig másodszor lépett fel.

Benjamin Clementine kifinomult-összetett zenéje nem biztos, hogy fesztiválon mutatja legjobb formáját, az Austra operaáriáit is messzire vitte a szél, Mark Lanegan, Squarepusher kimaradt, de Mykki Blancót (fent) másodszor csíptem el és egy rövid részlet alapján is egyértelmű, hogy még ma is igen szórakoztató, akciódús koncerteket ad, most például egy szempillantás alatt termett a sátras helyszín nézőtéri tribünjén, állt meg előttünk egy méterrel és percekig figyelhettük izzadt félmeztelen hátát, miközben vehemensen rappelt. A Sleaford Mods (lent) az elmúlt öt év egyik nagy brit csodája, dobgépes-basszusos alapokra hallhatjuk a korszak összes érdekes közéleti-társadalmi-társasági problémáját vicces zanzásításban, miattuk is érdemes lenne külföldi koncertre utazni, tiszta mázli, hogy itt voltak és letolták minimálpunk szettjüket igen szórakoztató dalokkal és megunhatatlan színpadi mozgással. Utánuk jött a magyar blokk: Új Bála a technodobozban tolta, a Szászcsávási zenekar a táncsátorban húzta.

A harmadik nap a viharos éjszaka után a másik kínzó fesztivál-időjárás véglettel startolt: a Black Lips vehemenciáját idéző IDLES-t tűző napon kellett élvezni. Princess Nokia a következő rapper-reménység, ő egyelőre kevésbé meggyőző és az év egyik legjobb lemezét jegyző Les Amazones D’Afrique nyugat-afrikai női szupergrup is kis csalódás élőben, nem is amiatt, hogy a nyolctagú zenekarból közel sincs itt mindenki, erre lehetett számítani, de valahogy a műsor is összefésületlen benyomást keltett, pedig amikor jó volt, akkor így is nagyon jó volt. A Future Islands még mindig igen szerethető élőben, az alt-J ismételten nagy blöffnek tűnt, de a Jesus And Mary Chain alaposan rácáfolt várakozásaimra. Merthogy azok – jók – nem nagyon voltak. Persze, megvan az első négy lemez vinylen, igencsak szeretem én őket, de egyrészt a legtöbb előadó karrierje zenitjén jó élőben, akkor érdemes látni, másrészt a JAMC híresen rossz koncerteket adott 2007-es visszatérése után. De ahogyan a Slowdive-ot is nagyon jó volt látni ebben a második fázisában, idősebben, úgy a Reid-tesók zenekara is meglepően kompakt volt, sőt bizonyos pontokon lehengerlő. Mondhatni zajrock-keretbe került az idei Pohoda, nem is volt érdemes mással agyoncsapni ezt az élményt.

A 2018-as Pohodára a június közepén meghirdetett legolcsóbb kategóriájú bérletek (2000 db) két nap alatt elfogytak, a következő kategória egy hét alatt (3000 bérlet 79 euróért), most tízezer jegy kiárusítása zajlik 89 euróért, ami alig drágább, mint sok más fesztiválra egy napijegy. Nem érdemes hezitálni, itt jövőre is garantáltan jó lesz a zenei felhozatal.

beszámoló: Dömötör Endre
fotók: saját + Pohoda-Facebook