Bőven partiképes. 24 Hour Party People

A 24 Hour Party People-ben nem is a vér-agy gáton áthaladó coolság a legjobb, hanem az, hogy egy pillanatig sem érdekli, hogy coolnak tartod-e. Michael Winterbottom 2002-es filmje pontosan olyan punk, mint a zene, amiről szól. Ez a cikk először a Recorder magazin 122. számában jelent meg.

Tony Wilson (Steve Coogan) amellett, hogy köz- és beismerten egy faszfej, szokatlan vizionárius is: főállásban egy manchesteri televízió riportere, majd egy Sex Pistols-koncert által megihletve belép a zeneiparba. Megalapítja a legendássá váló Factory Recordsot, aminek nagy hübriszű, de üzletiérzék-deficites menedzsere lesz, majd leigazolja a Joy Divisiont és a Happy Mondayst, mindeközben pedig állatkerti riportokat készít, és szerencsekerék-műsorokban arcoskodik.

Sean Harris (középen) a 24 Hour Party People című filmben

Ebben a menedzseri-riporteri kettős szerepben mentegetőzi, illusztrálja és pontifikálja végig a következő 15 évet, a hetvenes évek manchesteri posztpunk szcénájának mindennapjaitól a Joy Divison New Orderré alakulásán keresztül (Sean Harris tökéletesen ráérez az Ian Curtis-i befeszültségre), Wilson bayreuthjának, a Haçiendának felépülésén és korszakalkotó nightclubbá válásán át egészen a nyolcvanas-kilencvenes évek acid house-jának születéséig, amikor elkezdik a DJ-t isteníteni, és még a fehér ember is táncolni kezd. A szokványos drogokon és szexen kívül azért még előkerülnek vérszerződések, ufók, Isten, idegesítő művészek, Boethius reinkarnációja, gyilkossági kísérletek, a "bona fide géniusz" Martin Hannett, önbarnítózott férfilábszárak és L.S. Lowry-i kanálisok, szóval minden, ami a jó zenéhez kell. 

Steve Coogan már Alan Partridge-nál tökélyre fejlesztette a fontoskodó, folyamatosan felesleges bölcsészlózungokkal dobálózó riporter karakterét, és még az orrhangú manchesteri akcentus is maradhat: ez már így maga Tony Wilson. Bár az életrajzi filmeknek általában nem tesz jót, ha a még élő főszereplő is besegít, az igazi Wilsont nem zavarta, hogy egy fölényeskedő seggfejnek állítják be, és bár a karaktere igyekszik hangsúlyozni, hogy ez a sztori nem róla, hanem a zenéről és az azt körülvevő étoszról szól, azért mégis ő volt a purhabja az egész manchesteri posztpunk szcénának, aki attól még, hogy egy maníros fasz, legalább nem exploitatív.

Pont ezért lesz a film optimális ellenszere a kortárs karikaturista, Wikipédia-szagú biopiceknek: egyrészt mindenki geci benne, másrészt bevallottan sajátosan viszonyul az életrajzi hitelességhez és a realizmushoz (itt a kitchen sinkről csak kokaint szívnak fel), és úgy is megéri megnézni, ha nem mindig tudjuk a gyorstalpalót követni arról, hogy ebben a kétórás dokumentarista-hanyatlástörténetes házibuliban ki éppen miért fontos, vagy mikor cameózik éppen. Winterbottom szóbeszédekre és illékony hangulatú nosztalgiára épít, és ebbe még az sem zavar bele, hogy a gyakori kézikamerás-camcorderes felvételek sokszor a kétezres éveket idézik, főleg, hogy már a hetvenes években is csak esztétikának ment el a punk szituacionizmus, és a korhűségnél amúgy is fontosabb szempont volt a manchesteri zeitgeist megidézése. 

A 24 Hour Party People persze azért is maradandó film, mert évek óta fizikailag is letörölhetetlen szereplője a Kisüzem bejárata mellett lévő táblának, és emellett még szembesít is az örök igazsággal: igazán jó zenét csak idegesítő fiatalok csinálnak, és a Joy Division tagjai is voltak legalább annyira kellemetlenek, mint azóta bármelyik tinifiú, aki Unknown Pleasures-pólót hord.

Bertók Flóra

A 24 Hour Party People című filmet a Puskin mozi nagytermében vetítik március 21-én a Brit Filmnapok nevű rendezvényen.