Lucifer: Lucifer II (lemezkritika)

Van közös pontja a Fleetwood Macnek, a Black Sabbath-nak és a Blue Öyster Cultnak? A Jinx Dawsonból és Stevie Nicksből összegyúrt Johanna Sadonis vezette Lucifer szerint van, és pont úgy szól, ahogy ennyi alapján várnánk: klasszikus hardrock és protometál, ötvözve némi ős-doommal, pont annyira dallamosan, hogy még egy kerti barbecue-záson is működjön. Másodszorra is.

Kiadó: Century Media

Megjelenés: 2018. július

Stílus: okkult rock, hardrock, protometál

Kulcsdal: Aton

Ha fél mondatban kellene összefoglalni a Lucifer II-t, azt mondanánk, hogy a Volume 4-érás Black Sabbath élére Ozzy Osbourne helyett Stevie Nicks került. Az egykori The Oath- és Grave Pleasures-tag Johanna Sadonis zenekara már elsőre (2015 – Lucifer) sem akart többnek tűnni három, a hetvenes évek hardrockjáért és protometáljáért rajongó zenész szabadidős projektjénél, másodszorra pedig csak az arányok változtak. A Cathedral-gitárost váltó Nicke Andersson magával hozta a The Hellacopters húzósabb-glamesebb játékát, Sadonis pedig énekstílusában nagyobb teret engedett a Fleetwood Mac-énekesnő iránti rajongásának. Ettől eltekintve minden olyan, ahogy azt a klasszikus Uriah Heep-, Deep Purple- vagy rockosabb Rolling Stones-lemezeken megszokhattuk – és sokszor ennyi pont elég is.

7.5/10

Kollár Bálint

a friss lemez: