A feszültség hullámhosszán. Nala Sinephro

Nala Sinephro, a brüsszeli születésű, londoni illetőségű jazz-hárfás második stúdióalbuma merész húzással harmóniák helyett ellentétekkel játszik. Ez az írás először a Recorder magazin 120. számában jelent meg.

Ahogyan az énekes-dalszerző popban minden furalány (lény) potenciálisan az új Kate Bush, úgy a (spirituális) jazz műfajában minden hárfást Alice Coltrane-hez szokás mérni. Súlyos tehertétel annak az előadónak az árnyékában élni és alkotni, aki a jazz óriásának múzsája, partnere, ellenpontja, riválisa és prófétája volt – szinte elképzelhetetlen, hogy ne lebegne a kétely köntösébe bújva minden dallam fölött, hogy ne leselkedne nyomasztó álmok mélyén.

Csakhogy a jazz – ahogy földi tolmácsai is – a szabadság felé törekszik, a felépülő és széthulló, rekombinálódó dallamok szamszárájának minden körével valami más formát és hangulatot öltve. Nincs ez másként Nala Sinephro munkásságában sem; ez a tétel egyben érvényteleníti az oktalan hasonlítgatást. 

Sinephro az ambient és a jazz elmosódó határai között demarkálta a saját hangját: 2021-ben még eklektikus rádióműsort vezetett, ahol a Cocteau Twins mellé bátor kézzel válogatta Cannonball Adderley-t, összecsendülő harmóniákat, egymást kiegészítő világokat keresve és találva. Az év meghatározó volt az ambient és a jazz különös összeolvadása szempontjából: ekkor jelent meg Floating Points és Pharoah Sanders közös albuma, a Promises, és Sinephro ekkor jelentette meg első albumát, a Space 1.8-at. 

A meditatív, spirituális gyökerekből táplálkozó szerzemény azonnali áttörést hozott a szerzőnek: az album frekvenciáinak gyógyító hatást tulajdonítanak, az anyagban kibomló harmónia többek szerint szorongásoldó, revelatív élmény.

Nala Sinephrónak innen könnyű lett volna egy jól körülhatárolható és kihasználható niche-be beleértékesítenie a művészetét, új albuma, az Endlessness azonban inkább új horizontot nyit az ambient jazzben. A lemez tíz tétele (Continuum 1-10) variáció egy témára: az improvizatív, élő, lüktető jazz és az elektronikus beatek és effektek közti tér vizsgálatát hallhatjuk. 

Sinephro és társai nem próbálnak atonális vagy kakofón dallammenetekkel elidegeníteni, az album végig melodikus marad – a lényegi elem az elektronikus alapoknak nekifeszülő, azoknak ellenszegülő, érzelmekkel és indulatokkal teli hangszeres improvizáció. A szerző hárfája itt nem idegnyugtató klisé vagy olcsó new age trükk, hanem egy sokszínű aktor a dobok, szaxofon, szárnykürt és zongora mellett. Képes unásig ismert lágy és álomszerű, de izgatott, reszkető, szorongó és szorongató atmoszférát is teremteni, mikor milyen ellenpontra van szükség a kívánt hatás eléréséhez.

A kívánt hatás pedig komplex és hipnotikus: bár könnyebben adja magát, mint egynémely szabadjazz klasszikus, de végig éber figyelemre késztet, az elkalandozást és meditatív elmélyülést is apró gesztusokkal torolja meg, legyen az egy szintetikus csipogás vagy az arpeggiót felülíró dob. A zenészek szólamai és az elektronika között oszcilláló energia végig a figyelem és az előadás középpontja marad – Nala Sinephro természetes arányérzékének és szerzői tehetségének köszönhetően. 

Az Endlessness okosan és fókuszált eleganciával rázza le magáról az easy listening elváráskészletét, hogy ambient revelációval ajándékozza meg az élményre nyitott hallgatóságot.

Selmeczi Nóra