Szin(ti)opszis – Szintetizátorzene-sztori

2017-ben John Carpenter a legmaradandóbb főcímzenéit összegyűjtő antológiával, a Tangerine Dream pedig egy budapesti koncerttel bizonyította, hogy a klasszikus szintetizátoralapú zenéken nem fog az idő. Főleg akkor, ha az elmúlt évek éppen a nagy elődök örökségének újraaktualizálásáról szóltak: a Daft Punk Giorgio Moroder előtt tisztelgett, a Stranger Things tévésorozat intróját jegyző SURVIVE debütálása Vangelis és Edgar Froese hatásait visszhangozta, a Perturbator vezette synthwave-színtér pedig – többek közt – Dario Argento filmzenéiből nőtt ki. Itt az idő hát, hogy végigarpeggiózzunk a kategória történetén, 1969-től napjainkig. (a nyitóképen Oneohtrix Point Never)

Moduláris szintik

A szintetizátorok közül (persze csak ha nem számítjuk a kora 20. századi elektronikus hangszereket, a theremint és társait valamint a harmincas évek végétől megjelenő polifonikus ős-billentyűsöket) először a moduláris változatok terjedtek el. A jelző itt azt jelenteti, hogy minden egyes hangvariáló részegység – az oszcillátor, a filter és a többi – egy külön egység, modul volt, amit kábelekkel kellett összekötni. Méretük, valamint horrobilis áruk miatt azonban ekkoriban még csak néhány előadó kísérletezett ezekkel: mások mellett Tom Dissevelt & Kid Baltan, Morton Subotnick és az Abbey Road-érás Beatles mellett például az Emerson, Lake & Palmer. Alighanem az ő 1970-es debütálásuk Lucky Man című szerzeményében hallható az első klasszikus szintiszóló.

Integrált szintik

1969-ben az EMS cég előállt a VCS3-mal (balra), Bob Moog pedig megalkotta a Minimoog (lent) prototípusát. Előbbi mellett szólt apróbb mérete, olcsósága és a tény is, hogy nem kellett a részek összekapcsolásával bajlódni, gombokkal és kapcsolókkal lehetett vezérelni az egészet – amelyek ellenállása viszont folyamatosan változott, így kvázi lehetetlen volt kétszer egymás után ugyanolyan hangot kicsalni belőlük. Kiszámíthatatlansága, valamint a tény, hogy joystickkel is lehetett játszani rajta (lásd John Paul Jonest) viszont hamar népszerűvé tette a korszak rockzenekarai között – a Hawkwind például dalt is nevezett el róla: Silver Machine.

„Hallottam a jövő hangját!”

A forradalmat azonban az 1971-ben piacra került Minimoog indította el: a kolosszális hangú, de elképesztően nagy méretű moduláris Moogok hangját ötvözte sikeresen az előre kábelezett modulokkal, megalkotva az első teljesen integrált változatot. Szűrője máig etalonnak számít, megszámlálhatatlanul sok klasszikus album nem jöhetett volna létre nélküle a Kraftwerk Autobahnjától Brian Eno Another Green Worldjéig, de még Giorgio Moroder (jobbra) is Moogokat használt, amikor összerakta a popzenét örökre megváltoztató I Feel Love-ot. Utóbbit Bowie-nak maga Brain One, azaz Eno mutatta, azzal a felkiáltással, hogy hallotta a jövő hangját, ami „évtizedekig meg fogja határozni a klubzene megszólalását”. Emellett a Michael Jackson-féle Thriller alapját is két egyszerre szóló D modell adja – és akkor Sun Ráról, a Nine Inch Nailsről vagy Gary Numanről nem is szóltunk, az ő kreativitásuknak szintén hatalmas lökést adott minden elektronikus billentyűs hangszer előképe.

I FEEL LOVE - EZZEL A SZÁMMAL KEZDŐDÖTT A MAI ELEKTRONIKUS ZENE.

Detroit, Tokió, Los Angeles

A sikerek hatására egyre több gyártó állt elő a saját hordozható és felhasználóbarát verziójával, melyek közül az ARP 2600-as puritánabb változata, az Odyssey (balra) futott be nagy karriert. Az Ultravox első frontembere, John Foxx a kedvenc szintetizátorának nevezte, de az ABBA több slágere is hozzá köthető: sajátosan rezonáló-pengő hangjai sokáig meghatározták az electropop-, szintipop-dalok hangképét. Emellett Richard Davis és Juan Atkins duója, a Cybotron is a gyártó gépein rakta le a detroiti hangzás alapjait. Az 1981-es Alleys Of Your Mind proto-technójához mindössze egy ARP Axxe-ra és egy szekvenszerre volt szükségük, az Odysseyn komponált Cosmic Raindance meg már Afrika Bambaataa előtt ötvözte a feketék tánczenéjét a fehér európaiak (főleg a Kraftwerk) elektronikus kísérletezéseivel.

Polifonikus szintik

Eközben, 1976-ban Japán is megvetette lábát a piacon. Az első valódi poliszintetizátorok egyike, a Yamaha CS-80 (fent) ugyan a vetélytársaihoz (Prophet V, Polymoog) képest nehéz volt, drága és nem épp könnyen kezelhető, cserébe viszont olyan hangokat lehetett kicsalni belőle, mint semelyik más akkori eszközből: Vangelis (balra) például alig változtatott a gyári beállításokon, úgy játszotta fel a Tűzszekerek főcímdalát, illetve a Szárnyas fejvadász filmzene legnagyobb részét. (Pár éve forgalomba került egy „replikáns” is a modellből, Deckard’s Dream néven.) Ennél is fontosabb azonban, hogy hallhatjuk a Toto Africájában, minden idők egyik legnépszerűbb számában.

A CS-80 után két évvel később debütált Prophet 5-nek (lent) is volt két ütőkártyája: a patch memóriája miatt nem kellett külön lejegyezni a hangokat, elég volt elmenteni őket, valamint – részben a Poly Mod szekciónak köszönhetően – olyan idegborzoló analóg textúrákat lehetett kihozni belőle, amik tökéletesen illettek a nyolcvanas évek sci-fi és horrorfilmjeibe. Csak pár cím: Creepshow, Rémálom az Elm utcában, Menekülés New Yorkból, Halloween 2. Ugyanakkor a Prelude Recordshoz köthető boogie funk hangzás kialakításában is vitális szerepe volt, ami nélkül talán Dam-Funk sem lenne ma az, aki.

Mindenkinek szüksége van egy 303-asra

Manapság már furcsa belegondolni, de az elektronikus zene egyik legmeghatározóbb szintetizátorát, a Roland TB-303-at eredetileg egyfajta basszusgitár-pótléknak szánták. (Erre utal a TB, azaz transistor bass előtag is.) A belőle kinyerhető basszushang azonban abszolút nem hasonlított a húros hangszerére, ráadásul kezelése is meglehetősen kényelmetlen volt, így rövid úton az ócskapiacok állandó szereplője lett. Viszont olcsósága, valamint a tény, hogy egyszerűen lehetett vele masszív basszusokat programozni, kapóra jött a tánczenei producereknek. Például DJ Pierre-nek, aki egy detroiti zálogházban vette a sajátját, mindössze negyven dollárért, hogy aztán Jasper G-vel összerakják Phuture név alatt az acid house-őrületet elindító Acid Trackst. (Kezdetben az acid nem a drogra, hanem azokra a hangokra vonatkozott, amiket a 303 akkor adott ki, amikor a rezonancia és burkológörbe-moduláció paramétereit a maximumig tolták.) A többi, mint mondani szokás, történelem: a 808 State-től A Guy Called Geraldig, Richie Hawtin Plastikman-alteregójától Fatboy Slimig mindenkinek szüksége volt egy 303-ra (utóbbi bigbeat-hős az Everybody Needs A 303 című kislemezzel indította karrierjét).

Még ugyanebben az évben kijött az SH-101 (fent) nevű Roland-modell is, ami valahol a TB-303 és a Juno basszushangjai között szólalt meg. Bár olyan nyakbaakasztható keytarként marketingelték, amire minden szintipopegyüttesnek szüksége van, a Yamaha DX7-tel (balra) szemben esélye sem volt. A történelem viszont megismételte magát: olcsósága, valamint sokoldalúsága (nagyjából mindent tudott ahhoz, hogy lényegében a semmiből felépíts rajta egy techno/house-himnuszt) miatt a tánczenei producerek körében nagyon elterjedt. Juan Atkins szerint egyike volt azoknak a gépeknek, amiket Aphex Twintől Robert Hoodig lényegében mindenki használt, de a Boards Of Canada debütlemeze is másként hangzana nélküle.

Fröccsöntött hangzások

Míg az illegális rave-eket a Roland modelljei (a már említettek mellett még az Alpha Juno), addig a slágerlistákat a Yamaha DX7 uralta. A DX7 lényegében a szintetizátorok blockbustere, a forradalmi FM szintézisújításával létrejövő „FM hang”, valamint két másik technológia, a digitális szintézis és a MIDI bevezetésével az egyik megkerülhetetlen gép. Jellegzetes „műanyag”-hangzása máig felismerhető (Take On Me! Relax! Out Of Touch!) és bár az utókor elbánt vele, fontossága elvitathatatlan. Hasonló mondható el a kilencvenes éveket uraló Korg M1-ről (jobbra), ami ugyan technológia terén nem mutatott sok újat, viszont sokat elárult róla, hogy ekkoriban kezdtek a hangszerre, mint „munkaállomás”-ra tekinteni. Az 1988-as modell ugyanis lényegében mindent tudott a hangmintázástól a szintetizálásig, ráadásul több életre elegendő effekttel volt „kibélelve”. Míg az előre beprogramozott „SlapBass” a Seinfeld főcímdalában, az „Organ” és a „Piano” hangzások a korszak house/rave klasszikusaiban (Jaydee: Plastic Dreams) és a bimbozó eurodance-ben (lásd: Corona: Rhythm Of The Night, Cappella: I Need Your Love) éltek tovább.

NAGY MAGYAR SZINTIGYŰJTŐK: ÁKOS, MILKOVICS MÁTYÁS, DJ TITUSZ, GALACTIC JACKSON.

Neonban álmodni, élni és ölni: a synth revival

Bár a kilencvenes évek után menetrendszerűen következett egy visszatérés az analóg szintetizátorokhoz – a mozgalom élén olyanokkal, mint Aphex Twin –, a professzionális hangkártyák és a már egy gigaherzes órajelű processzorokkal ellátott számítógépek elterjedése szép lassan mégis a háttérbe szorították őket. A kétezertízes években azonban valami mégis elindult: Nicolas Winding Refn modern filmklasszikusa, a Drive visszahozta a köztudatba a nyolcvanas évek diszkóját és szintetizátoros zenéit és mellesleg elsődleges inspirációja volt a Dennaton Games ultraerőszakos shooterének, a Hotline Miaminak. A játék az IGN és a Rock, Paper, Shotgun kritikusainál is az év egyik legjobb kritikákat kapott alkotása lett, ám ennél is fontosabb, hogy rajongok százaival ismertette meg Perturbator (balra) nevét. James Kent döngölő, sötét EBM-ből, giallo filmzenékből, sci-fi hangmintákból, analóg szintetizátorokból felépített árkád játékbarlangja pedig éppúgy csalogató volt a már a dubstepen és trapen szocializálódott fiataloknak, mint azoknak, akiknek a fiatalságát a pixeles konzoljátékok és a súlyos indusztriál töltötte ki.

Eközben megjelent a Random Access Memories, a Daft Punk luxuspopalbuma, rajta egy Giorgio Moroder előtt tisztelgő számmal (amiben ő maga meséli el saját karrierjét) és rengeteg olyan nyilatkozattal, hogy mindent analóg eszközökön vettek fel, mert „a mai elektronikus zenében már nincs semmi, nincs ott az alkotó névjegye a számokon”. Ismét a retró lett az új divat, a három évtizeddel ezelőtti tárgykultúra fetisizációja pedig tökéletesen összecsengett azzal, hogy a Korg bejelentette: újraalkotják egyik legendás analóg modelljüket, az MS20-at. A két szál aztán a Stranger Things tévésorozatban találkozott: míg a Duffer-testvérek rendezése csúcsra járatta az 80s hommage-t, a zenéért felelős Kyle Dixon (fent) és Michael Stein (akik Mark Donicával kiegészülve a SURVIVE trióját alkotják) főleg analóg szintetizátorokon komponált zenei aláfestése nézők ezreinek figyelmét irányította rá a Tangerine Dream vagy John Carpenter örökségére.

Egyértelmű tehát, hogy a szintetizátoros zene sokadik aranykorát éli, amiben egyszerre vannak jelen a bevezetőben már említett ikonok és a munkásságukat újraértelmező, azon felnövő fiatalok. Ráadásul zajlik a nyolcvanas évek szintetikus poprockjának, a heartland rocknak is egy kisebb revivalje (olyan előadókkal, mint a The War On Drugs vagy Phosphorescent), miközben az LCD Soundsystem is karrierje leginkább szintiközpontú lemezével állt elő. Olyan forradalmi hangszer, mint a fentebb említettek, valószínűleg már nem készül – de ahogy a cikkből is kitűnik, ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy a bennük rejlő lehetőségeket teljesen kiaknáztuk már.

Kollár Bálint