Az elmúlt ötven év amerikai zsánerfilmesei közül talán John Carpenter az egyetlen, aki nemcsak horror és sci-fi mozijai révén számít kultikus és nagyhatású alkotónak, hanem külön a kísérőzenéivel is. Február elején pedig megjelent első, filmektől független, „elveszett főcímzenékből” álló albuma, amely logikus és örvendetes következő lépés zeneszerzői munkásságában.
Az utóbbi néhány évben David Lynch-hez hasonlóan a vele közel azonos korú (két évvel fiatalabb) John Carpenter is hátat fordított a filmkészítésnek (Lynch utolsó mozifilmje a 2006-os Inland Empire volt, azóta csak rövidfilmekkel jelentkezett, Carpenter legutóbbi játékfilmje 2011-ben futott a mozikban, de az azt megelőző tíz évben csak két tévés epizódot jegyzett) és a zenélés felé fordult. Ráadásul jelenleg ugyanaz a lemezkiadójuk is, a brooklyni Sacred Bones, amely Lynch 2013-as második szólóalbuma után most Carpenter első önálló zenei anyagát gondozza. Mindkettejük filmművészetében kiemelkedő szerepet kap a zene, amely mindkettejüknél sajátosan egyedülálló, azonnal felismerhető hangzásvilággal bíró külön sztori, ám míg Lynch-nél ezt Angelo Badalamenti írja, addig Carpenter ebben is magára hagyatkozik.
DAVID LYNCH ÉS A ZENE KAPCSOLATÁT ITT TEKINTETTÜK ÁT.
Ez pedig alapvetően szükségből eredt, és aztán úgy maradt: Carpenter első játékfilmjéhez, a Sötét csillag című 1974-es szatirikus sci-fihez részben a low-budget körülmény miatt, részben mert „furának” találta a megkeresett filmzeneszerzőket, végül maga komponálta a – főcímdalt leszámítva leginkább dallamtalan és szándékosan idegesítő elektronikus hangokból és zajokból álló - zenei aláfestést, és aztán rájött, hogy ha ezt is ő csinálja, az nemcsak olcsóbb (magától értetődően), de gyorsabb is – második mozifilmje, A 13-as rendőrörs ostroma zenéjét egy nap alatt, az ezt követő Halloweenét három nap alatt hozta össze, és ezek máig a legmaradandóbbak. Ugyancsak gyakorlati okokból nyúlt Carpenter a szintetizátorokhoz: így nincs szükség más zenészekre, mindent el tud játszani egymaga. Illetve nem mindent, csak amennyit a képességei engednek, és azt ő mindig szerénynek érezte, ahogy úgy általában a hangszeres tudását is. Apja ösztökélésére, aki elismert hegedűművész volt és zeneprofesszor nyolcévesen hegedülni kezdett, de hamar kiderült, hogy nincs tehetsége hozzá, majd jött a zongora, amin szerinte közepes szinten játszik, ezután – a ’64-ben kitört amerikai Beatles-láztól fűtve – a gitár és a basszusgitár, ezzel pedig mindenféle amatőr és félprofi zenekarok. A szintetizátorokra a hatvanas évek végén állt rá, és rajtuk is maradt a mai napig; igaz ugyan, hogy a ’86-os Nagy zűr kis Kínában akcióvígjátékától kezdve bejött a képbe a gitár is (A Mars szellemét aztán már egyenesen uralja, gyakorlatilag heavy metál soundtrack többek közt az Anthrax, Steve Vai és Buckethead közreműködésével), de a legjobb, legfontosabb filmzenéi azok, amik (szinte) tisztán elektronikusak.
Legfőbb filmzeneszerzői stílusjegyeit Carpenter részben pont limitált kvalitásainak köszönheti, a minimalizmus, a lecsupaszított egyszerűség tehát megint csak egyfelől szükségtényezőből ered, másrészt viszont magukból a filmekből, melyek nélkülözik a teatralitást, a túlzásokat (legyen szó erőszakról vagy drámáról), inkább kimért, szinte tárgyilagos, visszafogott és mértékletes módon tálalják a történetet, ami a horrorjai esetében sokkal hatásosabb (és idegtépőbb), mintha végig fröcsögne a vér. Carpenter az atmoszférateremtésre, a feszültségkeltésre- és fokozásra helyezi a hangsúlyt, és az improvizáltan, a kvázi találomra születő zenei aláfestései is ezt szolgálják – a képek tökéletes komplementereként. Kevés eszközzel dolgozik, de maximálisan kifejezően: a Halloween főtémája mindössze néhány hangból álló zongoradallamra épül, mégis jeges borzongást vált ki, és alattomosan benne marad az ember fejében (Carpenter a slasher műfajt megteremtő széria két további részéhez is írt zenét, de ezeket már nem ő rendezte, és a ’83-as Christine zenéje is kísértetiesen halloweenes). Legemlékezetesebb filmzenéi, a Halloween mellett A 13-as rendőrörs ostroma, A köd 1980-ból, az 1981-es Menekülés New Yorkból, illetve a ’87-ben bemutatott A sötétség fejedelme szintetikus szimplicitásukkal is kifejezően közvetítik az alaptónust (vészjósló, ideglelős, disztópikus, dermesztően sötét), ehhez mindössze pulzáló basszusokra, hipnotikusan dübögő ritmusokra, finom drone-hangfüggönyre és hol borongós, hol vérfagyasztó minimáldallamokra volt szükség. Carpenternél a monotonitás és a repetíció, a visszatérő motívumok (egy-egy szereplőhöz rendelve) dramaturgiai fegyver, mesterien játszik az idegeinkkel és az érzelmeinkkel, miközben a zene jószerivel érzelemmentes.
JOHN CARPENTER FILMZENÉIT RENDRE FELDOLGOZZÁK, ÖSSZEGYŰJTÖTTÜK A SZERINTÜNK LEGJOBBAKAT.
Carpenter indulásakor, a hetvenes években – gyerekkora kedvenc filmjeinek zeneszerzőinek, mint a horrorokhoz és sci-fikhez komponáló Bernard Herrmann vagy a westerneket aléfestő Dimitri Tiompkin hatása mellett - nyíltan merített az elektronikus úttörők, elsősorban a Tangerine Dream és Vangelis filmes munkáiból, illetve az olasz giallo-király Dario Argento kísérőzenéiből (különösen a Goblin által jegyzett Suspiriából), de Mike Oldfieldtól Az örgögűzőben felhasznált Tubular Bells is tagadhatatlan inspirációt jelentett, az általa teremtett hangzásvilág mégis egyedi, kivételesen karakteres, filmzeneszerzőként tulajdonképpen belefér a mai elektronikus zene előfutárainak sorába. Nem véletlen, hogy komolyan hatott a műfajra a nyolcvanas évek eleji italo discóról a hiphopon át (Afrika Bambaatataa-tól Lil’ B-ig mindmáig kedvelt sampling-forrás) napjaink retró/kísérleti szintizenei hullámaiig, lásd az amerikai Umberto, a francia Zombie Zombie duó (ők egy egész minialbumot kiadtak Carpenter-témák feldolgozásaiból), vagy éppen Com Truise, de említhetjük Johnny Jewel munkásságát is (a Glass Candy még egy dallal is tisztelgett a Halloween előtt). Ezek után a lehető legjobb dolog, ami történhetett, hogy Carpenter – zenész fia, Cody Carpenter és keresztfia, a gitáros Daniel Davies közreműködésével – készített egy szólólemezt képzeletbeli főcímzenékből: az ízig-vérig carpenteres Lost Themes ugyanis csak megerősíti, hogy a zenei alkotóként is utánozhatatlan.
John Carpenter Lost Themes albuma, plusz a remixek:
és néhány a valódi főtémái közül, elsőként A 13-as rendőrörs ostromáé:
a Halloweené:
a Menekülés New Yorkból főtémája:
és A sötétség fejedelméé:
