A rockzene haláláról értekezni pont olyan unalmas, mint amilyen sokak szerint manapság maga a rockzene. A műfaj történetét végigkísérte a vészharangkongatás, ám az a 2010-es években valóban mindennapossá vált. És nem ok nélkül: a jelenlegi helyzetet elnézve nem igazán látszik, hogy honnan jöhetnek és kik lehetnek azok, akik egyszer majd leváltják a bejáratott sztárokat és arénákat lesznek képesek megtölteni ezzel a zenével. Az 55. Recorder magazin Queens Of The Stone Age-címlapsztoriját kiegészítő cikkünk következik.
A világ változik, a zene csak követi
Kezdjük az elején, de szögezzük le gyorsan, hogy „a rockzene halála” talán még a leghangosabban aggodók szerint sem jelenti azt, hogy mostanában ne lennének jó, érdekes, új rockzenekarok, csak éppen nincsenek szem előtt (értsd: milliós tömegek szeme előtt) és nehéz elképzelni, hogy egyszer oda tudnak majd kerülni. Pontosabban szólva a rockzene a kereskedelmi sikeresség és az ebből következő relevancia tekintetében ebben az évtizedben teljesen kiszorult a popzene legfelsőbb köreiből. Ott ma Beyoncé, Kendrick Lamar, Kanye West, Calvin Harris vagy épp Adele trónolnak. Van persze kivétel, de ha jobban megnézzük, ők is csak a szabályt erősítik.
Mindennek persze számtalan oka van, amelyek együttesen még fokozzák is egymás hatását. A rockzenét a kilencvenes években mennybe menesztő zenetévék eljelentéktelenedése, átalakulása, a még a Spotify-érában is fontos mainstream rádiók poposodása, az egykor Amerikában útmutatónak számító college radio-hálózat elszürkülése vagy épp a poptimizmus totális győzelme mind lehetséges tényezők (gondoljunk csak bele, milyen furán hat ma, ha valaki lesajnálja Katy Perry vagy Calvin Harris munkásságát csak azért, mert tömegeket szórakoztatnak). Ja és nem elhanyagolható mértékben ott van az okok között a rockzene eszköztárának teljes kiüresedése is. Mikor volt utoljára számottevő, a mainstreamben is értelmezhető gitárzenei trend? Pláne olyan, amelyikben előremutató, friss elemek jelentek meg? Ebben az évtizedben biztosan nem.
És akkor a többi, inkább esztétikai, filozófiai kérdést épp csak érintsük. Vajon tényleg izgalmasabb, kulturálisan relevánsabb zenét készít ma Beyoncé vagy Kendrick Lamar, mint mondjuk a Cloud Nothings vagy a Japandroids? És ha nem, akkor miért előbbiek a headlinerek, utóbbiak pedig maximum középkategóriás fellépők ugyanazon a fesztiválon? Nem lehet, hogy csak arról van szó, hogy az egyébként is elaprózódó világunkban az egyre elaprózódó zenei műfajok tengerében a kritikailag és kereskedelmileg egyszerre taroló előadók épphogy öntörvényűen építkeznek, míg a rockzene visszahúzódva fogadja el határai beszűkülését?
Dehogyis, vágnák rá sokan, és igazuk lenne, de közben az esztétikailag izgalmas, érdekes alternatív rockzenekarok közül mostanság egyetlen stadionokat megtöltő, nagy fesztiválok headlinereként bevethető előadó sem emelkedett ki. Egy sem. De még mindent elsöprő, vagy akár csak rövidéletű trendeket generáló hullámról sem igen beszélhetünk.
A 2010-ES ÉVEK EDDIGI POPROCKZENÉJÉRŐL ITT RAJZOLTUNK ÁLTALÁNOS GYORSKÉPET, KÉT RÉSZBEN.
A White Stripestól Calvin Harrisig
Ez a változás – bizonyos szempontból hanyatlás – tökéletesen lekövethető a legnagyobb fesztiválok line-upjainak végigböngészésekor. Nézzük, mit mutatnak az elmúlt tizenöt év tekintetében. A kétezres évek közepén a gigafesztiválok legnagyobbján, Glastonburyben jellemzően a Radiohead, a White Stripes, a Killers, az Arctic Monkeys, a Coldplay, a Kasabian, a Supergrass vagy a Muse adta a headlinerek derékhadát. Az elmúlt években főfellépő-pozícióban Adele, Pharrell, Florence & The Machine (ez mondjuk elmaradt), Kanye West, Katy Perry, Ed Sheeran és a Run The Jewels tűnt fel. Kik között is? A Muse, a Coldplay, a Radiohead, a Kasabian között. Főképp tehát sokadszorra visszatérők, régóta pályán lévők ismételnek évek óta, hogy a Motörhead, a ZZ Top és a Who által képviselt korosztályokat már ne is nagyon említsük. Persze itt sem a minőséggel van a gond, hanem a tendenciával. A bő tíz éve frissnek, aktuálisnak számító rockzenekarok megőrizték akkori pozícióikat, ami önmagában természetes dolog, a popzene öt-hat évtizede alatt mindig voltak, akik őskövületként megmaradtak a reflektorfényben, ám most nincsenek olyanok, akik feltörekvőként kiszorítanánk a többieket. Másrészt meg akik a tíz évvel ezelőtti állapothoz képest új nevek, azok rendre hiphop-, pop-, esetleg edm-sztárok. A helyzet nagyjából hasonló a többi óriásfesztiválon (Coachella, Roskilde, T In The Park stb.), a cél a lehetőségekhez mérten minél több aktuális gigasztárt és rockmammutot bookolni, melléjük pedig becserkészni sok, még valamennyire relevánsnak számító fiatalabb rockzenekart.
Siker, pénz, csillogás… relevancia?
Az évtizedek alatt hatalmasra nőtt rockzenekarok köszönik, nagyon jól vannak. Ám tőlük már aligha lesz naprakész a műfaj. A legnagyobb bevételeket generáló turnékat a rockzene gigászai bonyolítják, a Rolling Stones, a Guns N’ Roses, Roger Waters, az AC/DC vagy épp Bruce Springsteen közelmúltbeli koncertsorozatai mind ott vannak a legsikeresebbek között. A hasonlóan évtizedek óta pályán lévő Red Hot Chili Peppers, a U2, a Metallica és az Iron Maiden szintén gond nélkül tölt meg világszerte stadionokat. Ezek az előadók azonban már jórészt a nosztalgiára alapoznak, de ha nem, akkor is leginkább csak saját valóságukban léteznek, a műfaj fejlődéséhez elengedhetetlen meglepetés erejét már nem tudják kiváltani.
A leginkább középgenerációnak nevezhető, kilencvenes években befutott sztárok ugyan a fentiekéhez hasonló bevételi mutatókkal nem rendelkeznek, de a Green Day, a Pearl Jam, a Blink-182, a Marilyn Manson vagy a Nine Inch Nails azért még szintén biztosan hozzák az előre sold-out arénabulikat. Ebből a generációból került ki és vált surranópályán – leginkább monumentális koncertjei miatt – napjaink talán legnagyobb rockzenekarává a szeptemberben friss, erős lemezzel (Concrete And Gold) jelentkező Foo Fighters. Persze a Queens Of The Stone Age-hez hasonlóan ők sem véletlenül alkalmaztak mainstream popproducert (Josh Homme-ék Mark Ronsont, a Foos az Adele-lel dolgozó Greg Kurstint). Esetükben érdemes kiemelni az internet népe által imádott Dave Grohlt és az ő vintage, már-már kihalófélben lévő rocker attitűdjét is, amivel rendre térképen tartja együttesét. És akkor itt zárójelben fel lehet tenni azt a kérdést is, hogy a feltörekvő fiatal bandáknak van-e olyan érdekes frontembere, mint az egykori Nirvana-dobosból lett agyonüthetetlen jófej-sztár? Azt viszont talán még a legelvakultabb rajongóik sem mondanák, hogy ezek a zenekarok fogják kikövezni az utat a rock következő nagy eljövetelének. Még az egyébként leginkább aktuálisnak, folyamatosan izgalmasnak tartott Radioheadet is ide lehetne sorolni, csakhogy ők meg éppen azon ügyködnek már bő tizenöt éve, hogy teljesen maguk mögött hagyják a rockzenei kereteket.
Szabályt erősítő kivételek
Akárhogy is, az utolsó nagy generáció, amelynek képviselői a kétezres évek elején, közepén tűntek fel, még úgy-ahogy tartják magukat a jól bevált keretek között. Ebben a mezőnyben az igazi különc – és szintén friss lemezes – Arcade Fire építette fel magát a leghatározottabban (ők most vannak abban a fázisban, hogy megpróbálják tömegnövelni táborukat), A Coldplay pedig úgy próbál tovább erősödni, hogy felugrott Max Martin gigasikeres popproducer trendvonatára (Kaleidoscope című nyári EP-jük is ezt a vonalat viszi). Legutóbbi címlaposunk, a Queens Of The Stone Age vagy a szintén új LP-vel (Wonderful Wonderful) visszatért Killers idei megjelenései még eseményszámba mennek, viszont a Franz Ferdinand, az Interpol vagy épp a tíz éve még simán minden fesztiválon headliner Kaiser Chiefs nem tudták beváltani a nagy ígéretet és visszaszorultak az indie-rock terepére. Ahogy annak a hullámnak leáldozott, úgy ők is szép lassan jelentőségüket vesztették. A többi mai nagyság, a Kings Of Leon, a Muse vagy a sok meló után a közelükbe nőtt Kasabian pedig mintha szépen lassan megkövesednének (sőt, talán már kövületté is váltak). Ebből a körből, vagy a némileg fiatalabb generációból már tényleg csak egy-két zenekart lehet felhozni, akikben még látszik némi lendület ahhoz, hogy valami váratlannal rukkoljanak elő és ezzel együtt még több emberhez jussanak el. Ilyen talán a többiekhez arénaszintű sikerrel a legkésőbb, ebben az évtizedben csatlakozott Foals vagy a még erősebben rockos megszólalás felé iparkodó Arctic Monkeys, de a műfajt ők sem terelik már új pályára.
A náluk is fiatalabbak közül pláne nem nagyon van olyan zenekar, amely meglépte volna, vagy érezhetően meg tudná lépni az arénatöltő státuszhoz szükséges utolsó lépéseket. Vagy ha meg is töltik az arénákat, a zenéjük aligha arénarock. A Biffy Clyro még legalább odacsap, de a Bastille, az Imagine Dragons vagy a Mumford & Sons nevéről nem az ugrik be elsőre, hogy egy évtized múlva majd ők tartják büszkén magasba a rock fáklyáját. Jelentőségben, kulturális relevancia tekintetében sehol sincs ez a névsor a tíz-tizenöt évvel ezelőttiekhez képest. Persze azt még egyszer hangsúlyozni kell, hogy ez nem értékítélet, pusztán arról van szó, hogy az aktuális gigasztárok között, a mainstreamben, a trenddiktáló playlisteken nem találhatók rendes rockzenekarok. Viszont a kis- és középkategóriás helyszínek, a klubok tele vannak a rock különböző válfajaival, csak éppen az nem látszik, hogy valaha is sikerülne kitörniük onnan.
Ugyan pillanatnyilag úgy tűnik, hogy a világnak tényleg semmi szüksége még egy újabb nagy rockrevivalre, de soha nem lehet azt mondani, hogy soha – a körforgás a popzenében is örök. A zeneipar alapvetően a körülöttünk lévő világ változásaira reagál, könnyen lehet, hogy a felgyülemlő düh levezetésére hamarosan a rockzene lesz a jó eszköz a legfiatalabbak kezében. Ám ahhoz tényleg csőlátású rockistának kell lenni, hogy valaki azt mondja: a 2010-es évek legadekvátabb kísérőzenéjét a gitár-dob-basszus felállású rockzenekarok szállítják.
Csada Gergely
