Szakítás forever? – 12 zenekar, amely soha (?) nem fog újra összeállni

Az októberi, 46. Recorder magazinban jelent meg az alábbi cikk, amelynek online publikálását a januári uborkaszezonra tartogattuk, de amelynek az utóbbi hetek eseményei miatt kezd csökkenni az aktualitása. Hiszen a szerintünk soha többé össze nem álló zenekarok közül a Wham!-nek erre George Michael azóta bekövetkezett halálával már tényleg nincs esélye, a KLF pedig egy korábbi inkarnációja nevében éppen a napokban jelentett be homályos aktivitást. Ugyanakkor 2016-ban már a legmeglepőbbnek tálalt zenekari újraalakulásban sem volt semmi meglepő, sőt, alighanem valamilyen popipari egyetemen tanítják is a „Reunió tökéletes időzítése és lélektana” című tantárgyat. Bevett zeneipari húzás, része a körforgásnak, hogy 5-10-20 éve megszűnt formációk keresnek egy kis pénzt az újrázással. Szóval nem az a kérdés, hogy ki lesz a következő, hanem az, hogy ki nem fog beállni a sorba. A „soha” pedig itt képlékeny időhatározó.

Ma már tényleg az lenne a meglepő, ha hónapok telnének el szenzációs comebackek, vagy éppen kisebb szubkultúráknak örömet okozó visszatérés-bejelentések nélkül. Persze kisebb számban olyan rajongók is akadnak, akik – talán nagyon bölcsen – nem hajlandók kedvenceiket hervasztó módon viszontlátni, de a többséget azért lázba lehet hozni ilyen bejelentésekkel. Októberben például a nyolcvanas évekbeli Bros fiúzenekar/poptrió, duóként való visszatérését próbálták a torkunkon szenzációként lenyomni (könyörgöm, egy testvérpárról van szó, marha nehéz lehetett leszervezni, a „harmadik” tagot meg még mindig annyira utálják, hogy kimaradt).

2016-ban például összejött egy korábban pereskedéssel súlyosbított „garantáljuk, hogy soha” kibékülés: Glenn Danziggal lépett színpadra a Misfits (balra). De hosszan lehetne sorolni. 2016-ban volt példa olyanra, aminek kevesebben – köztük mi is – örültek: a 90-es évekbeli indierockos Belly vagy a pasztorál-posztrockos Arab Strap újrázott. Volt példa olyanra, akik politikai deklarációval (Hillary Clintont támogató dallal) comebackeltek: az ős-feminista Le Tigre. Olyan is akadt, ahol a bejelentés és a visszatérő turné között elvesztettek egy alaptagot, és így persze már nem is igazi a dolog: At The Drive-In. Olyan is, akiknél tényleg csak a névhasználat a cél: a furán, csak háromötödében visszatérő Spice Girls (és akkor a Guns N’ Roses-ról végképp kár szólni). Aztán arra is volt példa, hogy a nagynevű visszatérők nem vettek részt a bevezetőben említett kurzuson: az LCD Soundsystem 2011-ben búcsúzott könnyek – és „tényleg nem lesz folytatás”-fogadalmak – között, aztán 2015-ben már visszatérést jelentettek be, idén pedig a várt (és megérdemelt) hatás nélkül puffantak egyet: túl korai volt az újraegyesülés (2017-ben visszatérő albummal szépíthetnek).

A Pixies 2004-es reuniója óta, na meg az utána egymást érő, hatásos ’egyetlen (vagy na jó, picit több) koncert erejéig összeállunk és eljátsszuk klasszikus albumunkat’-események felhajtó ereje mára már egészen meglepő visszajöveteleket is eredményezett. Hogy messzebb ne menjünk, a Stone Roses (jobbra) új lemezen dolgozik, ezt ki gondolta volna? (A Grandaddy is, de az jóval kevesebb embert tölt el örömmel.) Azonban még mindig van számos olyan klasszikus-kultikus formáció, akikről állandóan felröppen, hogy nagyon sok pénzért hamarosan újra fognak koncertezni (netán lemezt készíteni: ezt a legtöbb esetben tényleg nem kéne). Itt most jöjjön egy tucat nem tucatbanda, akik lehet, hogy tökjó lenne, ha összeállnának (értsd milliók örülnének), de eddig elég nyomós okkal ellenálltak. Nem garantáljuk, hogy be is tartják az ígéretet, de mindegyik alábbi újraegyesülése igen komoly meglepetés, sőt, hát igen, szenzáció lenne. (Az eredeti Smashing Pumpkins-négyes újrarendeződése a kanyarban; az Oasis nyilván összefog egyszer – mekkora lenne, ha mégsem! –; majdnem mindenki él még a Creedence Clearwater Revivalből, de nincsenek túl jóban; a Kinks testvérpárja Gallagheréknek mutatott példát viszálykodásból; egy Sly & The Family Stone biztos csúcs lenne valami menő fesztiválon, akárcsak a klasszik felállású Kraftwerk; Simon and Garfunkel legutóbb azt mondta, hogy nem lesz több turné, de Garfunkel a világot is elszívná, szóval nyilván kell majd a pénz fűre; az eredeti, Peter Gabriel-es Genesis-ről valahogy nehéz elképzelni, de aztán ez mégis inkább a „nem kizárt” esete; vicces lenne egy Fatboy Slim-es Housemartins; valahol a respekt megérdemelt nyilvános begyűjtése miatt örömteli az eredeti Modern Lovers, aztán simán szóba jöhet még egyszer a Siouxsie & The Banshees, a Felt, a Boo Radleys, a Mansun, a Beta Band vagy a különben egyszerre nosztalgiázó és nosztalgiagyűlölő Auteurs és persze a szintén szinte sansztalan enós Roxy Music; ahogyan az Uncle Tupelo vagy a Galaxie 500 is talán majd csak húsz év múlva veszti fontolóra a dolgot; az afféle hiátuson pihenő Fugazi ellenben könnyen újra összeállhat – a Minor Threatre viszont természetesen nem szabad semennyi pénzt tenni –, a White Stripes ügye meg Meg kezében.)

A modern popkultúra képtelen az elengedésre: az újrázás, a visszatérés, a folytatás vágya és vágyottsága (na és persze a legtöbb esetben a pénz) nem hagyja az életműveket tisztességesen lezárulni, egy feloszlás, „karrierlezárás” ma már csak egy zárójelet megnyitó hosszabb-rövidebb szakasz kezdete a pályán – a sokszor igen hervasztó, öreges, értelmetlen visszatérésig. Szóval akkor megszűnési sorrendben tizenkét zenekar, akiknek soha nem kellene összeállniuk (a +1 a The The, ami viszont egyre kevésbé kizárt visszatérés és annyiban ki is lóg, hogy egyetlen állandó tagú formáció, szinte szólóprodukció, ráadásul az egyetlen, amiért jelen sorok írója is hajlandó lenne sokat utazni).

Elöljáróban még annyit, hogy itt most csak azok a formációk játszhattak, akiknek még a teljes eredeti/klasszikus tagsága színpadra tudna állni (és a cikk születésekor ez még igaz volt a Wham!-re is, George Michael halálával azonban természetesen ők már kiestek ebből a körből).

# ABBA

Nagyon gazdagok. Nagyon-nagyon sok pénzt utasítottak már vissza, többször is. Visszatérésük nagyon elrontaná a mítoszt. 

# The Jam

Paul Weller elég sokszor kizárta az esélyét, az egykori ritmusszekció legnagyobb bánatára. Amúgy kézenfekvő lenne egy kis nosztalgiázás, de örömteli, ha nem történik meg.

(# Wham!

Itt állítólag – és meglepő módon – a tökéletes homályba vesző ismeretlen tag a gyenge láncszem. Andrew Ridgeley ugyanis nem szívesen adná fel kényelmes életét egy zajos turné kedvéért. Pedig George Michael alighanem örült volna neki.)

# The Smiths

Morrissey annyiszor került már önellentmondásba. De nem. Ha valami tényleg az elképzelhetetlen kategória, akkor az az, hogy ő egy színpadon álljon a tőle milliókat leszedő, gyűlölt dobossal. És ha valamit magas fokon űz Moz, akkor az a gyűlölet.

# Hüsker Dü

Erről a lehetséges reunióról is gyakoriak a pletykák. A punkrock-úttörő zenekar tagjai elástak egy súlyos csatabárdot, még új honlapot is indítottak, szóval a fogadóirodákban velük lehetne a legkevesebb pénzt nyerni, de mégis: mennyire értelmetlen lenne már.

# Spacemen 3

Itt nem kell tartani hirtelen összeborulástól, Peter Kember (Sonic Boom) és Jason Pierce (Spiritualized) a csúnya szakítás óta külön-külön is masszívan megerősítgeti, hogy nincs kedvük egymáshoz.

# Talking Heads

Ez robbanna a legnagyobbat a Smiths és az ABBA után, nem kérdés. Viszont David Byrne-nek semmi kedve hozzá és nem tűnik túlzottan meggyőzhetőnek. Alighanem szintén a többi tag bánatára.

# Talk Talk

Ez az összeállás kifejezetten méltatlan lenne (tekintve, hogy Mark Hollis énekes-fő szerző egyperces csenddel zárta hangokat folyamatosan redukáló karrierjét). Pedig a világ biztosan igen szeretné, a feloszlás óta nagyot nőtt a zenekar megbecsültsége, komoly a kultusz. De mégis, hogyan játszanák el a Laughing Stockot? Már eredetileg is azért nem koncerteztek vele, mert stúdió-kollázszene.

# The KLF

Akik a világ legnagyobb csinnadrattájával vonulnak ki a zeneiparból, azok nem térhetnek vissza! Vagy maximum a világ legnagyobb csinnadrattájával. Nos, a KLF és sok más nevű formáció két tagja, Bill Drummond és Jimmy Cauty valamit bejelentett egy utcai plakáton kommunikálva, az a valami 2017. augusztus 23-án lesz nyilvános és egyelőre „könnyűipari egységnek” nevezik a "munkát". Ha szerencsénk van, akkor valami művészeti installáció, vagy egyszeri projekt lesz ez, erre már volt példa a hangos feloszlás óta (One World Orchestra, 2K stb.). És az nagyon helyesen része is a kommunikációnak, hogy a KLF-fel nem lesz semmi. Méltatlan és nagyon nagy csalódást okozó lenne, ha mégsem így lenne.

# Cocteau Twins

Az életben is párt alkotó két fő tag (Elizabeth Fraser és Robin Guthrie) szakít és vége a meghatározó dreampopzenekarnak. Semmi nyoma, hogy mostanság jóban lennének.

# Sonic Youth

Az életben is párt alkotó két fő tag (Kim Gordon és Thurston Moore) szakít és vége a meghatározó noise-rockzenekarnak. Semmi nyoma, hogy mostanság jóban lennének.

# R.E.M.

Egy jövőbeli R.E.M.-visszatérésnek nyilván úgy lenne igazi értéke, ha az 1997-ben kiszállt Bill Berry dobos is csatlakozna a 2011-ben visszavonult trióhoz. Erre meg lényegében semmi esély (már az is nagy szám lenne, ha Michael Stipe kiadna végre egy szólólemezt – bár ő is pont 2016 végén kezdett egyre aktívabb lenni).

Aztán persze soha ne mondd, hogy sohase!

Dömötör Endre