Utazás a sötétség mélyére. Kim Gordon: The Collective (lemezkritika)

Kim Gordonnak, a Sonic Youth egykori énekesének és basszusgitárosának második szólóalbuma, a The Collective az industrial és a trap találkozásából született. Szorongás, teendőlisták, törékeny férfiasság a 70 éves stílusikon interpretációjában. Ez a kritika először a Recorder magazin 112. számában jelent meg.

2020 óta “soha nem látott időket élünk” a hírek szerint: soha nem látott társadalmi egyenlőtlenség, soha nem látott polarizáció, soha nem látott környezetszennyezés, soha nem látott vírus, soha nem látott NFT-k ésatöbbi. Amikor senki nem lát, csak fintorgok és szemforgatva gondolok erre az olcsó és banális retorikai fordulatra, hiszen arra kicsi az esély, hogy a Terminátor vagy a Doki a jövőből visszatérve azt mondhassa, “ugyanmár, én már láttam mindent, vigyázz, mert elspoilerezem neked is”. Másképpen: nincsen másik pillanat. Ez az egyetlen jelen, amiben mindnyájan máshogyan osztozunk. Az ismétlődés, az újrarendeződés, a trendek ár-apálya kellemes kognitív torzítás, amitől értelmesebbnek tűnhet minden a gondolkodó ember számára. 

A pillanatot, az egyetlen létező jelen élményét meg lehet azonban idézni akár egy örökifjú időutazó szemüvegén át – ezt teszi Kim Althea Gordon második szólóalbumán, ami tele van a zeitgeistot tolmácsoló brutális gesztussal. Ahogyan Scorsese sem csomagolja be a Megfojtott virágok üzenetét, és Mijazaki Hajao sem bajmolódik az A fiú és a szürke gém szimbolikájával, úgy a poszt-punk, no-wave felkent papnője 70 évesen sem finomkodik olyan klisékkel mint a “soha nem látott idők”. A The Collective valóban az algoritmusokon átfuttatott kollektív életérzés katalógusa, kiáradóan direkt és intenzív, egy óriási hullám, ami azért emelkedik, hogy maga alá temessen: igen, pontosan ennyire szürreális az életünk a globális Északon, és ha egy pillanatra kívülről tudnánk nézni, rájönnénk az értelmetlenségére.

RANDIZNÉK EZZEL A LEMEZZEL - Szurcsik Erika lelkendezik Kim Gordon első szólólemezéről
minden idők legkirályabb Profül-cikkében

Itt van például az album nyitánya, az erősen high-concept BYE BYE. Justin Raiser trapbeatjei és a velük elegyített noise adják meg Gordon teendőlistájának ritmusát. Hallgatom, hogy tisztítóba menni, felhívni a kutyaszittert, csomagolni, kék farmert, fekete farmert, selyempizsamát, és elfog a szégyen és az öröm kétes elegye. Aki szorong, listát ír. Aki nem ír listát, szorong, hogy mit felejt el. Tudom, mert a listaírás az életem, de képes vagyok az önreflexióra, ezért tudom azt is, ha nem írom fel, hogy sötétkék zakót beadni a tisztítóba, akkor az a valóságban sosem manifesztálódik tettekben. Ha nem pipálom ki minden reggel, hogy jóga, kávé, levelezés, könyv, akkor egy fekete lyuk nyeli el az életemet és soha többé nem kelek fel az ágyból. A posztmodern élet túlsoksága ellen a szervezés túlsokságával küzdünk. Gordon ugyanakkor finom jelekkel adja tudtunkra, hogy az ő jelene a nem túl távoli múlt: a szöveg megemlíti Kellert, a tavaly elhunyt testvérét, és az iBookot, az Apple ikonikus, özönvíz előtti termékét is.

Gordon és Raiser zsenialitása abban áll, hogy a jellegzetes Sonic Youth-hangzás kezeik alatt nem egyszerű ráncfelvarráson esik át, hanem új, Z-generáció-kompatibilis köntösbe bújik, hogy a TikTokon keljen új életre. Ez a kevercs az élemedettebb korú hallgatóságot erősen emlékeztetheti valami Nine Inch Nails-szeánszra (még mielőtt Trent Reznor tisztes családapává változott volna), de a The Collective-hez képest a Broken vagy a The Downward Spiral is életigenlő és dinamikus anyag, amire egykoron boldogan készített az internet népe nihilistának kikiáltott flash-animációkat.  

Ma ezek helyett itt van az I’m a Man, amiben Gordon csavar egyet a saját korábbi generációs himnuszán, a Kool Thingen, hogy megmutassa azt a bizonyos nemmindenférfit, az elveszettet, a körülmények áldozatát, aki hőstettet lát a Capitolium megostromlásában és a termekben ténfergésben. Csak nehogy el kelljen gondolkodni azon, mi lenne, mi lehetne, hogy definiálná magát nagy haszongépjármű és készen kapott, bombabiztos sztereotípiák nélkül. A Kool Thingben feltett kérdésre rég megkaptuk a választ, a nemmindenférfi törékeny egója számára nincsen félelmetesebb a női bolygó rémképénél.

Trackről trackre bomlik le a popkultúra máza a The Collective-ről, ahogy Gordon kontraaltja egyre mélyebbre vezet a polarizáció és kölcsönös fenyegetettség érzetének sűrűjébe. Lehetne mindez egy újabb perszóna a Ciccone Youth vagy a Body/Head projektek után, de Kim Gordon szólóvállalkozása inkább tűnik egy szelepnek, egy rendkívül önazonos kreatív egyéniség egy újabb oldalának: a képzőművészként is elismert előadó, korábban a divat- és a filmiparban is megmutatta azt a karizmatikus autenticitást és alkotókedvet, ami hetvenes évei elején is érzékennyé és éleslátóvá teszi a világlátását.

Az absztrakció mégsem működik ebben a projektben: hiába tűnnek az olyan számok mint az I Don’t Miss My Mind valami asszociációs játéknak, hiába építi fel az albumvégi The Believersnek és Dream Dollarnak a futópályát a teljes kakofóniába, a kapitalizmus és figyelemgazdaság kritikája annyira direkt, az éjsötét, a beborulás pedig annyira abszolút, hogy a hallgatónak csak az elnéző mosolygás marad mint menekülőút. Sosem jó jel, ha a mentális egészségünk megőrzése csak az élményből kilépés, az ironikus fintor lehet – valami elvész a hatásból.

Pedig a The Collective egy kiválóan összerakott album, amiben a poszt-punk, industrial, noise, trap, spoken word elemek mind a helyükön vannak. Kim Gordon jó időutazóhoz méltón úgy mutatja meg a zeitgeistot, hogy sem a hiperpop vagy grunge revival, sem a figyelemzavarosan rövid számok által fémjelzett Spotify-szindróma nem téríti el, ehelyett bátran válogat diszharmonikusan összeilleszthető műfajokból. Zeneileg élményszerű, tartalmát tekintve kissé hamar kifáradó utazás ez a kollektív sötétség mélyére.

szerző: Selmeczi Nóra