Beyoncé: Lemonade (Lemezkritika)

2016.05.31. 09:10, rerecorder

Beyoncé legutóbbi albuma (Beyoncé) után ismét meglepetés-videólemezt adott ki, a Lemonade-et az egyik leglátványosabb klippel vezette fel. De milyen lett a teljes nagylemez? Kritika a 42. Recorder magazinból.

Kiadó: Parkwood / Columbia / Sony / Hear Hungary

Megjelenés: 2016.

Stílus: posztminden r&b

Kulcsdal: Sorry

Beyoncé nagyságát legjobban a pont nem a csúcsdalai közé tartozó XO-val lehet megmutatni. Igen, ez sima kiszámított EDM-light rádiópop – de figyeljünk csak: majd’ minden énekesnő végigkiabálta volna az egészet, a refrénnél még a visszafogottabbak is beleadták volna teljes tüdejüket. Ám Beyoncé kifejezetten kedves, és a stadionnyi ember énekeltetésére optimalizált pontokon is hallatszik, hogy vannak még tartalékai, de tudja, hogy pont így lesz a dal (minden átlagosságával együtt) valamilyen, és ha szabad ezt a szót használni: emberi. (Miközben Beyoncé talán a legpopsztárabb sztár a mai mezőnyben.) A várható-meglepetésszerűen megjelent Lemonade-ben is ez a legfontosabb számomra, Beyoncé mint énekesnő, túl a „tényleg válságban volt a házasságuk, vagy ez egy marketingtrükk (netán fikció)?” kérdésen, vagy az ezen bőven túlmutató problémán, a fekete nők helyzetén.

De még azon is, hogy a majd’ száz közreműködővel milyen izgalmas számok jöttek össze; kettőben (Don’t Hurt Yourself és Freedom) megújították például a rap-rock fúziót úgy, hogy ahhoz nem is kellettek gitárok, csak a menőnél is menőbb orgona-minták. És itt van hosszú idő óta a legjobb Weeknd-dal (6 Inch, maga Weeknd a vendég), és végre egy cukin laza, erőlködésmentes Diplo-szám is (Hold Up). De mindennél jobb, ahogy a Sorry-ban Beyoncé csuklóból kirázva meglepő kapcsolatokat mutat fel az r&b (ennek több válfaja: a slágeresebb, a női öntudatos és a pár éve még alt.-nak mondott), a szaggatott déli rappelés és a távol-keleti (!) éneklés között. És úgy mondja, hogy „fuckin’”, hogy na. Meg elejt egy sort, amiről tudja, hogy instant mém lesz („Becky with the good hair”), de mintha nem tulajdonítana ennek jelentőséget. Ragadós refréneket sokan tudnak írni, ügyes producerből is van elég, de így nem énekel senki a mai popban. Ráadásul a Lemonade tényleg egy egyben működő album: olyan az érzelmi sodrása, hogy még azokat a számokat is mindig meghallgatom, amiket amúgy átugranék. Látszólag a „single” Formation lóg ki a végén, ahol Mike Will Made It tökéletesen fordítja ki sikerre vitt formuláját (egyáltalán melyik itt a refrén? és hogy lehet sláger, ha nincs egyértelmű refrénje?), de végül mégsem. Túl vagyunk a magándrámán, most akkor: csajok, indulás! A világ egy jó része meg azt mondja: gyertek. Kevés ennél biztatóbb dolog történik mostanában a pop világában – meg úgy általában, a világban.