Gyakrabban készülnek komplett világzenei filmek, minthogy egy-egy világzenei felvétel beszivárogna egy-egy hollywoodi film soundtrackjébe. A világzenének ugyanis szinte mindig története van, és ez a történet sokszor filmre is kívánkozik. A 39. Recorder magazin Világrecorder cikkében Weyer Balázs a műfaj legjobb filmjeit gyűjtötte össze két részben, az első fejezetben a leginkább meghatározó példák következnek – miután kidőltünk a sonka-tojástól, tökéletes családi program ezek megnézése.
Nagy mozifilmekben leginkább olyankor tűnik fel világzene, ha azt kell jelezni, hogy „most egzotikus tájakon járunk”: a főhősnek sivatagos vidéken/izzadságtól és haltól bűzlő közép-amerikai dokkban/az örök hó birodalmában vezet kalandos útja. Ilyenkor a zene szerepe annyi, mint a szalmakalapé, a rumos poháré és a szivaré, ha a karibi térséget kell jelezni – sztereotípiák segítségével túlszínezni a jelenetet, hogy azonnal világos legyen az üzenet. Persze vannak kivételek, mint Inarritu, Almodóvar, néha Guy Ritchie, de a kevés kivételnél érdekesebbek a zenét a középpontba helyező filmek.
A világzenének szinte mindig története van. Persze a zene önmagában is lehet szép, izgalmas, felemelő, izgató, de igazán a mögötte lévő történetektől, életektől válik azzá. Ezért a világzene leginkább akkor jut szerephez a filmekben, amikor ő maga a téma. Íme, néhány a műfaj legjobb játékfilmjeiből és dokumentumfilmjeiből.
Orfeu Negro (1959)
A Magyarországon is vetített Fekete Orfeusz, a francia újhullámos rendező, Marcel Camus Rio de Janeiróban játszódó Orfeusz és Eurüdiké-története 1959-ből. Megjelenése évében mindent megnyert: Cannes-t, Oscart, Golden Globe-ot. A film kerete a riói karnevál, zenéje a szamba mellett az első bossa nova-ritmusok dokumentuma is. Gyakorlatilag musicalfilm. A zene a fiatal Luiz Bonfá és a még fiatalabb Antonio Carlos Jobim munkája, a forgatókönyv alapja pedig Jobim későbbi állandó szövegírójának, Vinicius de Moraesnek az Orfeusz-drámája (jóval később abból is készült film, annak a zenéjét Caetano Veloso írta). Az Orfeu Negro-ban szerepel a Manha de Carnaval, az O Nosso Amor és az A Felicidade.
AZ ARCADE FIRE IS EZT A FILMET HASZNÁLTA LEGUTÓBBI, REFLEKTOR CÍMŰ ALBUMA YOUTUBE-OS BEMUTATÁSÁHOZ.
a film angol felirattal:
Buena Vista Social Club (1999)
Az ötlet a World Circuit Records-os Nick Goldé volt, ő hívta Ry Coodert Havannába, aki pedig Wim Wenders-t beszélte rá, hogy filmet is csináljon a történetből 1999-ben. Gold kubai és mali zenészeket akart összehozni egy felvételre, ehhez hívta meg Coodert. A maliak viszont sosem érkeztek meg (más mali zenészektől hallottam, hogy azért, mert egy mali oligarcha bulijában játszottak helyette, ami visszautasíthatatlanul jobban fizetett), így Gold és Cooder a kubai zenészekkel vonult a már úgyis kibérelt stúdióba. Ruben Gonzalez, Orlando Cachaito Lopez, Compay Segundo, Ibrahim Ferrer, mellett még vagy tizenöt egyéb, szintén igen idős muzsikust szedtek össze a felvételekhez (Segundo 92 éves volt a film készültekor, Gonzalez 80, Ferrer 72, Lopez 66). A film, mondhatni, semmi különös. A karakterek és a zene, meg persze a helyszín olyan erős, hogy mégis ez az egyik legjobb zenés film. Sok a romantikus túlzás is a filmmel kapcsolatban, pedig a valóság is épp elég romantikus: Ibrahim Ferrer, aki pedig valamikor Beny Moré zenekarában is énekelt, ekkor már csak utcai cipőpucolás közben dudorászott a kuncsaftoknak, Ruben Gonzaleznek, aki talán a legképzettebb volt a zenészek közül, még zongorája sem volt. Nem beszélve arról, hogy a film után tíz évvel a négy öregből már egyik sem élt, ahogy a kevésbé sztárolt szereplők közül Pio Leyva és Manuel Licea sem. A film újra divatba hozta a nyersebb, az esztrád-jellegtől megtisztított kubai zenét és általában a latin zenéket is. Ry Coodert amerikai állampolgárként később huszonötezer dollár büntetésre ítélték az amerikai-kubai embargó megsértése miatt.
AZ IDEI VESZPRÉMFESTEN ÉLŐBEN IS LÁTHATJUK AZ IDÉN 85 ÉVES OMARA PORTUONDÓT.
a film (sajnos felirat nélkül, de úgyis a zene a lényeg):
Cidade de Deus (2002)
Ahogy az Orfeu Negro 1959-ben, az Isten városa – Fernando Meirelles 2002-ben készült filmje – is a favelák világában játszódik, de a XXI. században. Késelés helyett géppisztoly, bossa nova helyett favela funk. Antonio Pinto és Ed Cortes zenéje mellett néhány klasszikus (Cartola, Wilson Simonal) is szerepel a filmben.
a film eredeti nyelven:
Benda Bilili! (2010)
A kongói Staff Benda Bilili története a világzenének a Buena Vista Social Clubhoz mérhető legendája. Négy, gyermekbénulás miatt kerekesszékbe kényszerült kongói hajléktalan és egy nem-kerekesszékes tinédzser alkották a zenekart, akik a maguk által hulladékból gyártott hangszereken, illetve egy gitárokat barkácsoló kinshasai férfi hangszerein játszottak. Első hangszereik konzervdobozokból, fadarabokból, húrokból összetákolt dolgok voltak. A hangzásuk viszont olyan volt, amilyet nagyon-nagyon sok pénz és/vagy energia árán sem tudtak kikeverni maguknak a különlegességet kereső nyugati zenekarok: koszos, hangos, könnyed, érzelmes, lelkesítő, megdöbbentő. A leggyorsabb karrier is az övék valószínűleg: 2009-ben jelent meg az első lemezük (a belga Crammed Discs-nek dolgozó, Kongóra specializálódott Vincent Kenisszel való találkozás után), és még abban az évben megkapták a többnyire hosszú karrierek jutalmaként osztott WOMEX-díjat. A sztori egyértelműen filmre kívánkozott, amely már 2010-ben ki is jött – kisebb mozikban itthon is játszották Renaud Barrett és Florent de la Tullaye filmjét, amely méltó a sztorihoz. Misoko Nzalagala, a zenekar gitárjait készítő férfi egy darabig komoly mennyiségű megrendelést kapott nyugati zenészektől, a Staff Benda Bilili pedig csinált még egy – szintén nagyon jó – lemezt, de mára szétesett, valami van még belőle ugyan, de amíg olyan utódzenekarai akadnak, mint a Mbongwana Star, addig nincs semmi baj.
részlet a filmből:
(a második részben Maliról és Fela Kutiról szóló legjobb három-három alkotás mellett ajánlunk még egy tucat másik remek világzenei filmet)
Weyer Balázs
