Helyből lőtt tizenegyes – Tropicália

Legutóbb a nyár szellemét követve mutattuk be az ötvenes-hatvanas évek fordulójának meghatározó, világszerte népszerűvé vált brazil zenéjét, a bossa novát, most pedig a dél-amerikai ország másik legfontosabb zenei stílusával, a hatvanas évek végén népszerű tropicáliával foglalkozunk (nyitóképen a néhány éve Magyarországon is járt Gilberto Gil). Soós Csaba írása.

Brazílália

1986 nyarán még egyetlen tropicália előadót sem ismertem. 1986 nyarán hét éves voltam, és a mexikói focivébét, legfőképpen a magyar válogatott szereplését vártam. Mint kábé mindenki ebben az országban. Aztán a szovjetektől kapott hat, majd a franciáktól beszopott három gól után sajnos kénytelen voltam más csapat után nézni. Maradona teljesítménye láttán nem volt nehéz megszeretni Argentínát. De tetszett Uruguay azzal a nagyon szép világoskék mezzel, meg Paraguay is, mert hát nekik is y-ra végződött a nevük. És Brazília. Például a két évvel ezelőtt, 2011-ben elhunyt Sócrates miatt, aki civilben orvos volt, a pályán pedig nekifutás nélkül, helyből lőtte a tizenegyeseket. Igaz, a franciák ellen kihagyta, így a legjobb 8 között kiestek a brazilok, de akkor is, HELYBŐL LŐTTE A TIZENEGYEST! Amikor először hallottam az Os Mutantes 1968-as bemutatkozó lemezét, az jutott eszembe, hogy ez pont olyan, mint Sócrates hozzáállása a tizenegyesekhez: kicsit komolytalan, kicsit meggondolatlan, de váratlan, bátor, vagány, laza, és kilövi a jobb felső pipát, mint a szakállas brazil a lengyelek ellen! És ez igaz az egész tropicália mozgalomra is.

Tropicália

A bossa novához hasonlóan a tropicália (az elnevezés Caetano Veloso 1968-as lemezének nyitódalából jött) is pár ember, egy szűken vett baráti társaság találmánya, és itt sem árt néhány szó erejéig felskiccelni a történelmi hátteret, mert az is komolyan közrejátszott abban, hogy a mozgalom annyira zabolátlanul, izgágán és látszólag „előzmény nélkül” (erről majd mindjárt) bukkant fel a hatvanas évek második felében.

Brazília, hatvanas évek

A bossa nova az ötvenes évek végének viszonylagos jólétében született, a tropicália viszont már a hatvanas évek közepén hatalomra került katonai diktatúra terméke. Ami azonban pont a jólétből következett. Ugyanis a főváros, Brasília felépítése iszonyú mennyiségű pénzbe került, és ha egy állam elkezd egyszer ész nélkül költekezni, annak egyenes következménye lesz, hogy előbb-utóbb elszabadul a pokol, jelen esetben az infláció. És az ilyen helyzetek egyenes következménye a szélsőséges nézetek megerősödése is, pláne ha mellé rendet és biztonságot is ígérnek: ez történt Brazíliában is, ahol 1964-ben jobboldali katonai junta vette át az irányítást, és hozta magával az ezzel járó, jól ismert kísérőjelenségeket; a bebörtönzéseket, politikai üldözéseket, kivégzéseket. Régen minden rosszabb volt!

Műfajeredet

Ezek után valaminek történnie kellett. Ehhez a „valamihez” csupán néhány elkötelezett fiatalra volt szükség, akik ráadásul az egyik leghatásosabb és legnépszerűbb önkifejezési formához, a dalok írásához is értettek.  1967-68 táján Caetano Veloso, Gilberto Gil, az Os Mutantes zenekar (Rita Lee, Arnaldo Baptista, Sérgio Dias), Gal Costa vagy Tom Zé is olyan zavarba ejtő őszinteséggel, lazasággal, felhőtlen boldogsággal, hatalmas szívvel és bátorsággal állt ki dalaival, mintha nem is a katonai diktatúra terhe alatt nyögő Brazíliában, hanem mondjuk Kaliforniában éltek volna. Persze a hozzáállásuk teljesen érthető volt: a mindent elborító elmebajra csakis, de csakis ezt a választ lehetett adni. Zenei szempontból meg aztán tényleg az egyik legőrültebb, legkiszámíthatatlanabb és legvadabban kísérletező életművet lőtték ki az űrbe abban a két-három évben, nemcsak a hatvanas éveket, hanem úgy általában a popzene egész történetét is figyelembe véve (a brazil Rolling Stone néhány éve összeállított 100 legjobb brazil lemez listáján természetesen az összes tropicália kulcslemez helyet kapott).

A FRISSEBB BRAZIL TÁNCZENEI HULLÁMOKRÓL EBBEN A CIKKÜNKBEN ÍRUNK.

Ahogy fentebb írtam, a sztori látszólag előzmények nélkül való. De ez így nem pontos megfogalmazás, ugyanis mindenképpen meg kell említenünk a bossa nova cikkben már szereplő Jorge Bent. Ugyanis ő volt az, aki először nyitott – a brazil zenei hagyományok megtartásával – a „nyugati”, angolszász zene felé a funk, a soul és a rhythm and blues felnyalábolásával. A tropicália előadók aztán persze hozzáadva a magukét, a lehető legmesszebb mentek el az egymástól teljesen eltérő felfogású két zenei világ (bossa nova/samba és a rock’n’roll, pszichedelikus pop) „karamboljában”.

Helyből csúcsra

A műfaj kapásból a megjelenésekor, 1968-ban ért a csúcsra. Nagyon nehéz eldönteni, hogy kinek sikerült jobban a lemeze, hiszen Gilberto Gil, Caetano Veloso, Os Mutantes, Tom Zé, aztán a műfaj George Martinja, a fantasztikus vonós-fúvós hangszereléseiről ismert Rogério Duprat is kiadott albumot, vagy ugye ott van a híres programadó lemez, az összes fontos tropicália előadót felvonultató Tropicália ou Panis et Circencis, Brazília válasza a Beatles 1967-es Bors őrmesterére.

Tropicália-határozó

És mégis hogyan kell elképzelni a tropicáliát? Rita Lee, az Os Mutantes-ből azt mondta: „Mindent, amit hallottunk, fel is használtunk”. Valóban, a csendes és elegáns bossa novához képest első hallásra mindenképpen ápolatlannak, fésületlennek tűnő zajos-hangos „ricsaj”, de a káosz csak látszólagos, ugyanis minden pontosan a helyén van, a fenséges dallamok pedig végül mindig úrrá lesznek az egymással küzdő, sokszor egymásba gabalyodó ötleteken. Mintha a Copacabanán felállított hatalmas cirkuszi sátorban állnánk, ahol minden irányból más és más zene szól: hopp, ez egy Fellini-film zenéjét idéző csengő-bongó csinnadratta, az ott egy LSD-ben áztatott Beatles- és Syd Barrett-dallam, egy szétreccsenő gitárhang, hopp, most meg ránk esik egy komolyzenei vonóskar; vigyázz, nehogy fejen találjon egy szétvagdosott, felgyorsított majd lelassított loop; ó, ez meg csak a szokásos, jóleső bossa nova, amin megcsillan a lemenő nap fénye. Mindez egyszerre, meg külön-külön is, csak hogy soha ne érezzük magunkat biztonságban és kényelmesen, miközben sokszor mégis úgy tűnik, hogy a tropicália a világ legotthonosabb zenéje, éppen azért, mert annyi ismerős elemből rakódik össze.

Tropicália-vég

A tropicália tündöklése, meg egyáltalán a létezése nem tartott sokáig: 1969-ben három hónap börtönt, majd négy hónap házi őrizetet kapott Gil és Veloso, majd azzal a feltétellel engedték őket szabadon, hogy emigrálnak Angliába. És ezzel sikeresen le is fejezték a mozgalmat, hiszen Gil és Veloso voltak a fő dalszerzők, lázítók és forradalmárok. Mire 1972-ben visszatérhettek az országba, addigra minden, a tropicáliában érintett előadó külön zenei úton járt, ahogyan ők maguk is.

Gilberto Gil aknamunkájának azért meglett az eredménye: 2003-ban már a demokratikus Brazília kulturális minisztere lehetett, egészen 2008-ig, amikor a hangszálait megtámadó polip miatt lemondott, azóta ismét zenészként szerepel a nyilvánosság előtt.

A tropicália hatása – ahogy mondani szokás – felmérhetetlen (néhány hónapja egy 2012-es dokumentumfilm is megjelent dvd-n a stílus történetéről), és ezt nemcsak a benne részt vevőknek köszönhetjük, hanem azoknak az angolszász rockzenészeknek (többek között David Byrne, Beck, Kurt Cobain, Devendra Banhart), akik rajongásukkal sokat tettek azért, hogy Amerikába és Európába is eljusson a brazilok híre, és hogy simán megférjen egy portlandi vagy amszterdami tini szobájának falán a Beatles mellett egy Os Mutantes kép is.

Soós Csaba

a Recorder összeállítása tropicália témában:

a műfaj kulcslemeze, a Tropicália ou Panis et Circencis teljes egészében is:

ez pedig az említett Tropicália című film trailere:

és végül Beck hatását címében is hirdető Tropicália című dala: