2016. március 11-én elhunyt Keith Emereson, a Nice és az Emerson, Lake & Palmer progresszív rockzenekarok billentyűse, az időszak és a műfaj egyik legtechnikásabb játékosa. A hetvenegy évesen meghalt zenész a BBC-nek megerősített rendőrségi jelentések szerint öngyilkos lett Santa Monica-i otthonában, halálát egy fejlövés okozta.
Keith Emerson 1944 novemberében született, gyerekként klasszikus zenét tanult, majd a hatvanas évek elején, tizenöt éves korában a Hammond orgona megszállottja lett, korai útkereső zenekarai után 1967-ben alapította a The Nice nevű formációt, eleinte, hogy P.P. Arnold éppen feltörekvő soulénekesnő kísérőzenekara legyenek. A Nice hamarosan önálló lábakra állt és gyorsan népszerű koncertzenekar lett, nem kis részben Emerson virtuóz Hammond-játékának köszönhetően. Az elsők között keresztezték a klasszikus zenét és a rockot némi jazzes ízesítéssel és ezzel a progresszív rock műfaj úttörői lettek, az 1967-es, még inkább pszichedelikus The Thoughts Of Emerlist Davjack és az 1970-es, prog-előfutár Five Bridges az erős lemezeik. Emerson a Nice-os években szeretett bele az első Moog modulár szintibe, a hatalmas hangszert ő vitte el először turnéra, ezzel további fejlesztésekre sarkallva a céget. Szintén ekkoriban történt meg először, hogy Emerson egy hitlerjugendes késsel támasztotta ki (sokszor teátrális mozdulatokkal) Hammondja billentyűit, hogy a hangszer még hosszabban adjon ki bugyborékoló hangokat, a kést különben az ekkoriban éppen a Nice roadjaként dolgozó Lemmytől kapta és annyira emblematikus lett, hogy egy másik progrockzenekar, a Genesis dalt is írt róla 1971-ben, The Knife címmel. A Nice sokszor egészen agresszív, hangszerabuzáló, vad, "punkos" koncerteket adott, de Emerson 1970-ben nagyobbat gondolt és egy King Crimsonnal közös koncertsorozat után a Crimson basszusgitárosával, Greg Lake-kel új zenekarba kezdett, amihez a pszichrock Crazy World Of Arthur Brown után akkor éppen az Atomic Rooster nevű szintén korai progrockos, hardrockos zenekar dobosa, Carl Palmer csatlakozott.
A trió már első, cím nélküli és talán legjobb lemezével nagy sikereket ért el és egyből a progresszív rock mozgalom egyik zászlóvivője lett, látványos koncertekkel, ahol a hosszú szólókat játszó Emerson volt a központi figura, ahogyan Moogjával, Hammondjával és egyéb billentyűsökkel körbebástyázta magát. Nem kérdés, hogy a korszak egyik emblematikus billentyűse ő, aki zenekarával még 1973-ig évente szállította a műfajban sikeres lemezeket (Tarkus - 1971, Trilogy - 1972, Brian Salad Surgery - 1973 - talán ez utóbbi, H.R. Giger kihajtható borítójával ékesített album a kritikailag legtöbbre tartott). A zenekar némi szünet után még egy darabig létezett, de a részben pont az ellenükben létrejött punk idején már elég anakronisztikusnak számított. Emerson és Lake, Palmer nélkül, 1985-86-ban újrakezdte, de a Rainbow-dobosával működött, nem túl sikeres Emerson, Lake & Powell csak egy lemezt készített, majd a kilencvenes években még egyszer eredeti felállásában alakult újjá az ELP és sikeresen nosztalgiázott (és egyszer pedig még 2010-ben is egy negyvenedik évfordulót megünneplő koncerten). Emerson a nyolcvanas évektől elszórtan jelentkezett szólólemezekkel és filmzenékkel, első feleségétől két gyermeke született, tőle elvált. Pénteken barátnője talált rá a fegyverlövéstől elhunyt zenészre Santa Monica-i otthonukban. Emersonnál 2010-ben találtak azonnali műtétre szoruló polipot a vastagbelében, meg nem erősített híresztelések szerint halála előtt olyan betegségben szenvedett, amivel már nem tudott volna többé zenélni.
a Nice és a The Thoughts Of Emerlist Davjack:
az Emerson, Lake & Palmer cím nélküli első lemeze 1970-ből:
Emerson koncerten:
és egy Nice-koncertfelvétel:
