„Amikor különben egyáltalán nem volt jó” – Szabó Benedek-interjú

Szabó Benedek a bajai Gyökkettő frontembereként a kétezres évek közepén már jelentős magyar nyelvű dalokat írt, csak azokat még nem sokan hallották, ám a 2010-ben indult Zombie Girlfriend zajpoposabb angol nyelvű kitérője után szólóban és Galaxisok nevű zenekarával kiadott legutóbbi albumaival igazán telibe talált. Az áprilisban megjelent, A legszebb éveink című második lemez személyes dalai az év legfontosabbjai közé tartoznak – Benedek legközelebb június 6-án a Margó Irodalmi Fesztiválon lép fel a Rájátszásban.

- Bár a nagyközönség is egyre inkább megismer, és már sokan szerettek a Zombie Girlfriend idején is, azt viszont kevesebben tudják, hogy ezek előtt volt Baján egy Gyökkettő nevű zenekarod, amivel már frappáns, generációs, magyar nyelvű szövegeket énekeltél. Mennyire volt fontos neked, hogy magyarul kezdj el dalszövegeket írni, és miért távolodtál el ettől az angol nyelvű Zombie Girlfriend-szövegekkel?

- Mivel Budapestre költözésem után indítottam a Zombie Girlfriendet, és utána a Galaxisokat, az emberek természetes módon azt hitték, hogy ekkoriban kezdtem, de ez engem meglehetősen zavart is, hiszen már 2002 óta zenélek és a Gyökkettő (balra) annyira fontos zenekar volt az életemben, hogy ha az nem lett volna, akkor nem is ülnék most itt. Öt és fél meghatározó év volt az életemből. Talán az volt az a zenekar, aminek az utolsó felállása tökéletesen működött. Együtt jártunk bulizni, még nem volt annyi teher a vállunkon, Baján helyi hősök voltunk, komoly rajongótáborral. A probléma az volt, hogy a városon kívül senki nem ismert minket, nem tudtunk kitörni. Egyébként volt egy pesti koncertünk 2007-ben a Rocktogonban. Katasztrofálisan rossz volt, egyetlen pozitívumaként ott ismertem meg Sallai Lacit, aki a Pygmalion nevű zenekarával lépett fel szintén aznap (Sallai László csatlakozott legutoljára a Galaxisokhoz, a vele négytagú felállásról kép nagyban lent - a szerk.). A Gyökkettő akkor kezdett elsikkadni, amikor úgy éreztem, hogy el kell jönnöm Bajáról és a zenekar sajnos – az én hibámból – megmaradt egy helyi dolognak. Amikor 2010 őszén, egy nagyon ihletett egy hónap alatt felvettem a Zombie Girlfriend első nagylemezét, azzal kaptam egy végső lökést, hogy felköltözöm Budapestre és csinálok ott egy zenekart. Nagyjából egyből fel is jöttem és ott hagytam mindent magam mögött – a Gyökkettővel együtt. Lehet, hogy máshogyan is alakulhatott volna, de nem bántam meg, mert nagy szükségem volt erre a váltásra. Belefáradtam abba, amiben ekkoriban voltam, az utolsó két évben már nem is nagyon írtam számokat. A Zombie Girfriend ehhez képest meg felüdülés volt, frissítésként hatott angolul írni a szövegeket.

SZABÓ BENEDEK SALLAI LÁSZLÓVAL EGY EURÓPA KIADÓ-FELDOLGOZÁSLEMEZT IS ÖSSZEHOZOTT.

- Tudatos volt, vagy így jött ki?

- A Zombie Girlfriend (jobbra) kicsit opportunista húzás volt, mert arra figyeltem, hogy éppen akkor milyen zenék mennek. Igaz ugyan, hogy mindig háromakkordos, dallamos számokat írok, de volt benne szándékosság az angol nyelv terén is, és – fura módon – működött is. Életem egyik legjobb lemeze lett. Sok dolog, amit sokkal őszintébben csináltam, végül sokkal rosszabbul sült el. Viszont szívem mélyén mindig egy magyarul éneklő dalszerző-énekes voltam, úgyhogy teljesen természetszerű volt, hogy előbb-utóbb visszatérek a magyar szövegekhez. Olyan volt, mintha hazaérkeztem volna.

- Amikor jó pár Zombie Girlfriend-kiadvány után megírtad az első Szabó Benedek-lemez anyagát, az megint egy ilyen tudatos döntés volt, hogy akkor most jött el a pillanat? Vagy egyszerűen csak kibuktak belőled azok a dalok, úgy?

- Magyarul már régebb óta jöttek dalok, még a Zombie ideje alatt. Abban a projektben – ma már úgy érzem – egyetlen lemez volt, ám én ezt nem voltam hajlandó elfogadni és csak csináltam. Eleinte nagyon élveztem, mert bármennyire is borzalmasak voltunk élőben, mindig jól éreztük magunkat, de egy idő után, úgy nagyjából a felétől elkezdtem unni. Aztán 2012-ben felvettem egy régi magyar számomat, ami már nem a Gyökkettőnek készült, és ez volt a Galaxisok. Különben amikor ezt írtam 2009-ben, akkoriban teljesen egyedül felvettem egy párszámos EP-t is Műholdak, felhők, csillagok néven, de azzal nem csináltam semmi mást, mint hogy feltettem MySpace-re és YouTube-ra. Ez már megelőlegezte azt, ahol most tartok. Akkoriban még annyi történt, hogy a Műholdak, felhők, csillagok MySpace-oldalán rám írt a Magashegyi Underground, hogy írjak nekik szövegeket. Válaszoltam, hogy oké, de aztán eltűntek, soha többé nem reagáltak. Ekkoriban még sok másik szám is volt a fejemben, amikből felhasználtam később részleteket, motívumokat – így vettem fel 2012-ben a Galaxisokat is. A Zombie Girlfriend elfáradásával párhuzamosan azon voltam, hogy magyar nyelven folytassam, azokkal a dalokkal, amik igazán érdekelnek.

- Rögtön az elején úgy képzelted el, hogy megírsz és felveszel egy lemezanyagot, de azt már zenekarral adod elő? Hiszen a Kapuzárási piknik 2013-as megjelenésekor már készen is volt a Galaxisok zenekar.

- Egyértelmű volt. Egyrészt nagyon utálok egyedül színpadra állni. Ahhoz nagyon erős kisugárzás, egy olyan karakter kell, ami nekem egymagamban nincs meg. Másrészt pedig ugyan egyedül vettem fel a lemezt Jacopo (Futó Péter, a Fél fény projekt vezetője, az egykori Zombie Girlfriend-tag Nagy Gergő mellett az E Sávok másik fele – a szerk.) pilisvörösvári stúdiójában, de a hangszerelés már egyértelműen zenekarra volt kitalálva. Minimum egy trióra (első felállás lent jobbra) és úgy is képzeltem el a lemezanyagot, hogy zenekar fogja majd előadni.

- A Kapuzárási piknik nagyon jó fogadtatásban részesült. Ekkor találtad ki, hogy továbbra is egyedül veszed majd fel a lemezeket, de zenekarral adod elő a dalaidat? És egyáltalán éreztél olyant, hogy „megérkeztem, ez az, amit csinálnom kell”?

- Kamaszkorom óta zenélek, nem akarom tagadni, hogy mindig is inkább dalszerző voltam, mint zenész, gitáros. Én már akkor abbahagytam a gitáron való tanulást, gyakorlást, amikor eljutottam addig, hogy azt a minimumot el tudtam játszani, ami a dalaimhoz szükséges volt. Azt viszont mindig szerettem volna, ha a zenekaromat sokan szeretik. Hát az egy tökjó érzés! Az ember azért kezd el zenélni, mert kisgyerekként azt képzelni, hogy telt házak előtt játszik és éneklik a szövegeit. Amikor a Galaxisokat jól fogadták, akkor éreztem, hogy talán eljutottam oda, hogy ebből lehet valami. Eszembe jutott az, amikor az öcsémmel csináltuk a Gyökkettőt, hogy hajnalig cigiztünk, ittunk meg melegszendvicseket sütöttünk a konyhában és hallgattuk az akkor indult Petőfi Rádiót és arról beszéltünk, hogy milyen jó lenne, ha a mi számainkat is rádiók játszanák, meg ücsörögnénk mindenféle öltözőkben nagyobb zenekarokkal várva a teltházas koncertekre.

- Ez mostanra nagyjából meg is valósult.

- Igen, csak nem volt olyan éles a váltás, hanem türelem és idő kellett hozzá.

AZ ELSŐ ALBUM HUSZONÖT CÍMŰ SZÁMÁHOZ EMBLEMATIKUS KLIP KÉSZÜLT.

- Két év telt el a két lemez között, volt benned bármiféle magaddal szemben támasztott elvárás, ami lassította a munkát? Persze nem azt mondom, hogy két év az sok…

- Egy huszonöt perces lemez esetében azért sok! Kívülről jövő nyomás vagy hasonlók soha nem érdekeltek. Egyszer ugyan, amikor a Beat On The Brat előtt álltam és egy újságíró ismerős kérdezte, hogy milyen lemezt akarsz csinálni másodszorra, mert olyan jó úgyse lesz, mint az első volt, na azt azért megjegyeztem, mert vicces volt. Viszont most is megtörtént, ami egyszer korábban már a Zombie Girfrienddel is, hogy vitt a lendület és rögtön elkezdtem írni a dalokat, ahogy kijött az első album. De aztán hamarosan azt kezdtem gondolni, hogy ráérek még és szépen ellustultam. Idővel aztán azok a számok sem tetszettek, amiket addigra megírtam. Eltelt másfél év és csak két használható új számom volt.

- Időközben kezdett befutni a zenekar, elkezdtetek rendszeresen koncertezni, volt A Szám című indexes dalverseny, ahol döntőbe jutottatok, idén pedig már a Vad Fruttikkal és a hiperkarmával országszerte felléptetek mindenfelé.

- Persze, csak aztán kezdett nagyon ciki lenni, hogy nincs új dal. A legelső koncertünk a Péterfy Boriék előtt volt a ZP-ben, aztán tavaly decemberben is volt velük egy koncertünk és azt hiszem egy kivétellel ugyanazokat a számokat játszottuk. Ezen a ponton már tényleg rendesen nekiálltam az új lemez elkészítésének. Most nem volt amúgy annyira kényelmes a helyzet, ez nem volt olyan ihletett időszak, mint az elsőnél, amikor ömlöttek a dalok. Az olyan különben is ritka az ember életében. Most rendesen kellett dolgozni is. Kitűztem, hogy legkésőbb az első után két évvel ki kell jönni a folytatással, úgyhogy az utolsó időszak nagyon tempós munkával telt.

- Mikor írtad a lemez dalait?

- Az elmúlt két év során elszórtan, viszont az említett két kivétellel – a teljesség felé, philip morris blue – nem voltak készen. Január-február során vettem fel a dalokat, de azok akkor még csak félkész állapotban voltak. Most írtam meg hozzájuk az utolsó verszakokat és az utolsó hiányzó témákat. Munka után leültem otthon és rákényszerítettem magam, hogy írjak. Ilyen az első lemez dalainál nem volt, de ez se rossz, ezt is meg kellett tapasztalni, hogy milyen így alkotni.

- Ez a kikényszerített munkamódszer hozta azt is, hogy zeneileg is változatosabb hangszerelésű és megszólalású lett A legszebb éveink?

- Érdekes, mert ez talán inkább abból ered, hogy ezek a dalok lazábbak, nem olyan tömények, én is kicsit felszabadultabb voltam és ez színesebbé tette az egészet. Ugyanakkor meg az időhiány miatt a finomságokat nem tudtam annyira kidolgozni és ettől szerintem direktebb is a megszólalás. Ami nem is baj, mert a dalok is direktebbek.

- A dalokon túl a magyar nyelvű szövegek az igazi erősségei a produkciónak. Egy nagyon személyesnek tűnő szövegvilág ez. Hogyan írsz? Mi a módszered? Csak veled megeső dolgokat énekelsz meg vagy fikcióba ágyazol önéletrajzi elemeket?

- Az első lemez teljesen önéletrajzi volt. A második már kevésbé. Lehetne gondolni róla azt, hogy ez is teljesen önéletrajzi, de már nem annyira nyomasztóan az. Az elsőnél el tudom képzelni, hogy volt olyan része, amit olyan kínos volt hallgatni, mint amikor az ember lát valamit a tévében és már neki kínos a helyzet. A másodikon már jobb a hangulat és ezért talán nem annyira jön zavarba tőle az ember. Az új lemezen vannak számok, amik egyáltalán nem kötődnek hozzám, ilyen például az egyetleneim. Nem volt velem olyan, mint amiről az a szám szól. Elindult egy gondolatmagból és valahogyan továbbment. Örülök neki, hogy már így is tudok számot írni. Vagy például a philip morris blue sem szól konkrét személyről. De persze most is van, amiben meg abszolút az én életem van benne.

- Amikor felfedezted magadban, hogy ilyen szövegeket tudsz írni, akkor megfordult a fejedben az is, hogy ilyen nem nagyon van magyar nyelven és szükség lehet rá?

- Azt nem éreztem, hogy szükség lenne rá, de azt tudtam, hogy nem nagyon van ilyen. Biztos ez is az egyik erőssége. De azért nehéz ennyire őszintén írni és utána kicsit furcsa kimenni az utcára. Vagy találkozni az ismerőseiddel. „Te tényleg ennyire rosszul vagy?” „Nem!” Csak ezekről a dolgokról írok. Tény, hogy nem nagyon van ilyen itthon és nekem hiányzik is, lehetne több ilyen dalszöveg.

- Másnak is hiányozhat, hiszen nagyon pozitív a fogadtatása.

- Igen, de amúgy pont két lemez után kezdem azt gondolni, hogy ezt nem lehet a végtelenségig csinálni, az őszinteség egy darabig pótolja a játékosságot meg a tehetséget, de nem a végső megoldás. Elkényelmesedik tőle az ember. Egy idő után már arról szólnának a számok, hogy „negyven éves vagyok, lementem a boltba krumpliért és utána feljöttem”. Gyorsan unalmassá tud ez válni. Ez a két lemez kerek egész számomra. Úgy is terveztem, hogy testvérlemezek legyenek, de nem lesz mindig ilyen.

- A bajai lemez és a pesti lemez.

- Mondhatjuk így is. Ezt még nem mondta senki, de tulajdonképpen így igaz. Hasonlítanak is, igazából szerintem A legszebb éveink az egy gazdagon hangszerelt, lazább hangulatú Kapuzárási piknik. Annak is örülök, hogy sikerült egymás után két olyan lemezt készíteni, amik egymásból erednek, ez korábban soha nem jött még össze.

- Nyilvánvaló, hogy sikerült megfognod azt, ami a korosztályodat foglalkoztatja. Sőt, a szövegek talán érvényesek lehettek volna bármelyik korábbi három-négy évtizedben is, ám az apró árnyalatok miatt nagyon maiak is. Időtlenség a mában. A generáció hangja téma mennyire van meg benned, vagy mennyire zavar, ha ezzel jönnek?

- Pont a múltkor kérdezte tőlem valaki, hogy mi a legjellemzőbb dolog a generációmra? Nem érzem magam feljogosítva, hogy ezt megmondjam, nem vagyok szociológus, se filozófus. Inkább olvasott, mint művelt vagyok. Ha valamit muszáj kiemelnem, azt mondanám, hogy nincs generáció. Kinyíltak a határok. 18-től 45-ig mindenki benne van a társaságokban. Sokszor jönnek oda hozzám akár ötvenes emberek is, hogy „ez a dal mintha rólam szólna!” Ez persze nekem nagyon ijesztő és furcsa. Mint ahogyan a popkultúrában is minden összemosódott, úgy szerintem ma a generációs kérdésben sem lehet éles határokat húzni. Egy társaságban ott van minden korosztály és az eltérő korú emberek problémái mégis nagyon hasonlóak. Ma már a szerencsés helyzetben levő emberek megengedhetik maguknak, hogy ne nőjenek fel teljesen és én is azt érzem, hogy talán nekem is sikerül ezt megvalósítani, és ez tök jó!

- A témáid közül viszont egyértelműen úgy tűnik, hogy az idő, az idő múlása, az emlékek, a helyekhez fűződő gondolatok a legfontosabbak számodra.

- Kórosan nosztalgikus ember vagyok. Már 18 évesen is ilyen voltam. Akkor folyton azon gondolkoztam, hogy milyen jó volt 14 évesen. Aztán 22 évesen azon, hogy milyen jó volt 18 évesen, amikor… Most meg, hogy milyen jó volt 22 évesen. Ez nem normális dolog. Néha egyszerűen rá kell kényszerítenem magam arra, hogy elhiggyem, hogy tényleg most vannak a legszebb éveim. Szeretek megállni és arra gondolni, hogy milyen jó volt, amikor. Amikor különben egyáltalán nem volt jó, de az idő minden megszépít. Túl sok évet hagytam ki amiatt, hogy semmi mással nem foglalkoztam, csak arra gondoltam, hogy milyen jó volt ekkor és ekkor és milyen jó lesz majd akkor. Valószínűleg nem vagyok túl különleges ember és ezek a gondolatok megvannak még sok millió másik emberben is, talán pont ezért is rezonálnak sokakban.

- Dalaidban egyértelműen folytatódnak a nem is annyira létező hazai dalszerző hagyományok, különösen Cseh Tamás munkássága. Viszont dolgoztál zenei újságíróként is – alkalmanként még ma is –, de ettől függetlenül is rengeteg friss zenét hallgatsz. Mi az és ki az, aki a dalszerzés során hat rád zeneileg?

- Cseh Tamás letagadhatatlan. Nagyon szeretem, persze. De azt hatalmas hülyeségnek tartom, hogy én lennék az új Csehtamás, ettől mindig irtózom. Bereményi Géza szövegeinek a hatása nagyon erős. Ha dalszövegekhez kell viszonyulni, akkor Bereményin kívül nagyon kevés szerző van, akihez jó szívvel viszonyulnék bármilyen formában. Az ő munkássága a valaha volt legjobb szerintem, és egyértelműen jelen van a dalaimban. Ugyanúgy ahogyan nehéz Magyarországon olyan zenekart csinálni, mint amilyen a Gyökkettő volt, anélkül, hogy a Kispál és a Borz ne lenne rá hatással, úgy nehéz ezt a műfajt a Cseh-Bereményi-dalok hatása nélkül megvalósítani. Én mondjuk inkább azon csodálkozom, hogy abból az életműből nem lett itthon iskola. Kevesen folytatták. Ez talán ugyanannak köszönhető, mint hogy itthon a zenészek interjúkban nem beszélnek nyíltan drogokról és szexről. Semmilyen kicsit is kínos dologról nem hajlandó senki sem nyilatkozni. Mindenki finomkodik, meg modoroskodik. Valószínű, hogy a dalszövegek terén is ez van. A Bereményi-féle brutális őszinteség helyett mindenki finomkodik, az alteros szóvirágokban énekel, mert majd ki kell menni az utcára. Pedig nem történik ám semmi. A legtöbb embert így se, úgy se érdekli, nem fognak mutogatni rád.

- Adná magát a kérdés, hogy akkor mondj valami kínosat magadról, ha már eleve nem lennének benne ezek a dolgok a dalszövegeidben.

- Igen, benne vannak. De ez amúgy speciálisan tényleg ilyen: ha bárkitől megkérdezed, hogy drogozott-e már valaha, és nem csak az idős zenészektől, akik még talán joggal mondják, hogy nem – bár ők is drogoztak (volt is pár beismerés mostanában: Presser Gábor, Szörényi Levente – a szerk.) –, hanem, hogy „mi piáltunk”. Mintha az jobb lenne, hogy szétitták magukat. Én nem nagyon ismerek a korosztályomból olyan embert, aki ne drogozott volna valamennyit élete során. Én is drogoztam valamennyit életem során. Nem álszentségnek gondolom, hogy miért nem mondják, mert megértem az okokat, de ha már felmerül a kérdés, akkor itt sincs őszinteség. Persze életem igazán kínos dolgait én sem mondom el senkinek, de ezeket például nem érzem senki felé vállalhatatlannak.

- Azért térjünk vissza kicsit a hatásokhoz, van tehát olyan, aki inspirál zeneileg?

- Szokták azt is mondani, hogy a Neutral Milk Hotel. Van is az új lemezen egy olyasmi szám, bár nyilván nem ülök le úgy, hogy „most írok egy Neutral-dalt!” Ők tényleg elementárisak ebben a műfajban. A múltkor hallgattunk egy Clap Your Hands Say Yeah-dalt, a The Skin Of My Yellow Country Teeth-t, az a fajta iszonyat lendület van benne, hogy feláll a szőr a karodon. Ezt nagyon nehéz reprodukálni. Mindig azt mondják, hogy a flow a hiphopban számít, de közben a flow nagyon számít a folkos hatású zenékben is. A Neutral Milk Hotelben megvan a flow, meg a hiperkarmában is. Mintha csak jönnének maguktól a dolgok. Ezt nagyon nehéz megvalósítani. Én is sokszor próbálom, sokszor nem sikerül, néhányszor igen. Nagyon fontos az, hogy hihetetlenül könnyen gördüljenek a szövegek.

- Azt mondod, hogy ez a két lemez kerek egész számodra. Meg mondtad azt is, hogy mostanában nem akarsz stúdió közelébe menni. Mi lebeg most a szemed előtt, mik a célok?

- Idén volt egy turnénk a Vad Fruttikkal, ami nagyon jó volt, ez volt az első normális, sokállomásos vidéki koncertsorozatunk. Aztán játszottunk a hiperkarmával is, de mivel márciusban jött ki a lemez, a fesztiválszezon szervezéséről már kicsit lecsúsztunk. Azért lesz pár fesztiválos fellépés is a nyáron, ősszel pedig erősen szeretnénk megnyomni a klubkoncerteket. Nagyon sokat kell játszani, de nagyon szeretek is koncertezni, nekem az a kedvenc részem a zenélésben, szóval ezt várom. Jövőre szeretnénk ott lenni a nagyobb fesztiválokon is, semmi nem mutat arra, hogy ne lehetnénk ott. Most nem akarok két évet várni a következő lemezzel, és bár imádom a nagylemez-formátumot, de lehet, hogy jövőre egy ötszámos EP-vel jelentkezünk. Szeretném, hogy azon már az egész zenekar szerepeljen és rendes stúdióban vegyük fel.

A LEGFRISSEBB SZABÓ BENEDEK ÉS A GALAXISOK KLIP RUSEK RENDEZÉSÉBEN.

- Új kihívás a pályádon, hogy résztvevője lettél a zenészeket költőkkel, írókkal összepárosító Rajátszás új, fiatalokat szereptető kiadásának, Fehér Renátó társaként. Mesélj erről egy kicsit, hogyan érzed magad benne?

- Az első kérdésem az volt, hogy ugye ebben nincsen slam poetry? Nekem ez nem természetes terepem. Eleve nem szeretem mások szövegeit énekelni, mert elsősorban szövegíró vagyok. Viszont úgy éreztem, hogy ki kell próbálni, mert nem jó elkényelmesedni, néha feszegetni kell a saját korlátaidat. Remélem, hogy nagyon jó fog sikerülni, június 6-án lesz a Margó Irodalmi Fesztiválon az első fellépés. Én is nagyon kíváncsi vagyok, hogy milyen lesz. Talán alkalmam nyílik több kortárs írót is olvasni. Olyan helyen nőttem fel, ahol rengeteg könyv volt, de nem kortárs írók kötetei és annyira arra álltam rá, hogy a mai napig az ötvenestől-kilencvenes évek közepéig tartó időszakból olvasok. Most talán ez változni fog.

- Mit hallgatsz mostanában?

- Még mindig működnek az újságírós reflexek, ahogy vége van egy évnek, onnantól új megjelenéseket, az adott évet hallgatom. Úgyhogy 2015-ös lemezeket. Nagyon tetszett Kathryn Calder albuma, Waxahatchee-é, a Lower Densé, a Surf Cityé, a Dick Diveré. Az előző Courtney Barnettet nagyon bírtam, de az idei túl rockos lett, az nem annyira tetszik. Viszont a Jib Kidder lemeze megintcsak, vagy a Menace Beach, ami kicsit grunge-os lett, de ez nem baj, jön vissza a grunge és ez nekem tetszik. Viszont ezek nem hallatszanak a zenémen! (nevet) Mindig mondom, de ugyanolyan számokat írtam 16 évesen is, mint a Zombie Girlfriendben vagy most. Illetve talán annyi változott, hogy a Galaxisokkal most sok a 6/8-os dal, de ez nagyon megy a magyar nyelvhez. Ez a műfaj pont azért hálás, mert soha nem lesz igazán divatban, viszont soha nem is fog igazán eltűnni. El tudom képzelni magam húsz év múlva ugyanezt csinálni, miközben vannak zenekarok, akiket nagyon szeretek, viszont nem tudom elképzelni őket tíz év múlva sem. Ez valahol csalás persze, de ez van.

interjú: Dömötör Endre
nyitó- és zárófotók: Lékó Tamás
további képek: Jaszenovics Gina, Németh Rita, Bradák Soma, Szombat Éva, Rusek
lemezborítók: Mészáros Anna

a fiatalokkal (Kemény Zsófi, Korbucz Szonya, Vitáris Iván stb.) felálló Rájátszás június 6-án a PIM udvaron lesz 20:30-tól, Facebook-eseményoldal

A legszebb éveink című nemrég megjelent remek album, amely a zenekar Bandcamp-oldaláról is letölthető (ingyenesen, ha nullát írunk az összeghez, de lehet fizetni is érte, ebben az esetben jár még egy letöltési kód is a vásárlónak, amivel két bónuszdalt kap): 

a Gyökkettő és a Kilencvenes évek: 

a Gyökkettő és a Táguló világ: 

a Műholdak, felhők, csillagoktól a Tengertánc: 

szintén az előbbi néven kiadott Népliget: 

Szabó Benedek és a Galaxisok Facebook-oldala

(Szabó Benedek a Recorder szerzője, viszont zeneszerzői-előadói munkásságát nem ezért szeretjük.)