Az év végi összegzés hagyományos módja a Recordernél, hogy a közösen összeállított Top 50-es albumlista - amin idén Ariel Pink lett az első - után a kedvenc dalainkat szerzőnként publikáljuk, karácsony után. A 2011-es, 2012-es, 2013-as sorozat után kezdődik a 2014-es daldömping, a stáb ABC-rendjében haladunk, a felvételek egy rögtön meghallgatható playlist-ben, rövid kommentárokkal - a sort Biczó Andrea nyitotta, most pedig következik Csada Gergely összeállítása (nyitóképen a Sylvian Esso).
(a Kahane- és a DJ Slugo-trekk csak a leírásoknál hallgatható)
A RECORDER SZERZŐINEK KEDVENC 2014-ES ALBUMAI.
Gabriel Kahane: Empire Liquor Mart (9127 S. Figueroa St.)
Az idei év egyik legkomolyabb zenei projektjét hozta össze Gabriel Kahane, mindezt a radar alatt megbújva. A Los Angelesnek a csillogó felszín alatt megbúvó szomorúságáról tíz épület kapcsán mesélő albumot komoly kutatúmunka előzte meg, utólag pedig pofás honlap is készült a projekthez. A változó stílusú dalok közül kiemelkedik ez a majd’ tíz perces darab, amelyben Kahane az 1991-ben egy koreai boltos által lelőtt tizenöt éves néger lány Latasha Harlins fejébe bújva énekel a mennybemenetelről, a 92-ben (többek között a Harlins-ügy következtében is) kirobbant Los Angeles-i zavargásokról, és a generációkon átívelő sorsszerű tragédiákról. Ha nem történt volna ennyi megmagyarázhatatlan eset az elmúlt egy évben Amerika nagyvárosaiban akkor is itt lenne a helye, mert gyönyörű dal. Sajnos meglepően aktuális is lett így év végére.
Michael A. Grammar: Nature’s Child
A legpompásabb nyolcvanas évek megidézés. Akkora bivaly poprocksláger, ami elől nem lehet kitérni. Meg se próbáljátok.
The War On Drugs: An Ocean In Between The Waves
Ha ez egy átlagos dal lenne akkor kb. öt percnél érne véget miután már meg volt az elkerülhetetlen (és egyébként baromi jól elhelyezett) gitárszóló is. Egy átlagos, springsteenesen zakatoló dal ilyenkor fokozatosan elhalkulna, de Granduciel szépen lassan - amolyan középkorú elánnal - elereszti a gyeplőt, a ritmusszekció egyre hevesebben tolja a dalt, a gitár már teljesen szabadon cikázik, Granduciel pedig még egy tőle szokatlan, elfojtott rocker sikolyt is megereszt mielőtt az egész váratlanul félbeszakad. Az év legjobb száma.
Walter Martin: Sing to Me (feat. Karen O)
Gyerekkel mindent el lehet adni, épp ezért legtöbbször olcsó fogás még klipekben is, de ez a duett annyira ártatlan, hogy simán jól áll neki a hozzá készült, direkt cuki gyerekszereplős videó is.
Zanzinger: Oh My Love
Elég, ha annyit mondok, bármelyik Tallest Man On Earth-dal mellé oda lehet tenni ezt az anti-szerelmes számot.
Sylvan Esso: Coffee
Az év leginkább alulértékelt lemezének büszke tulajdonosa a Sylvan Esso, akik csak elszórva kapták meg a megérdemelt elismerést nagyjából tökéletes elektronikus poplemezük után. Tíz hibátlan számból nagyon nehéz választani, de legyen mondjuk a Coffee, amely talán a legmegkapóbb az összes közül.
Cléa Vincent: Retiens Mon Désir
Szerelem a tengerparton, napsütés, koktél a kézben - nagyjából így képzelem, ahogy Cléa Vincent franciás eleganciával meglovagolja az élet hullámait.
Taylor McFerrin: The Antidote
A legjobb Bonobo-szám, pedig nem is Bonobo csinálta.
Flying Lotus: Never Catch Me (feat. Kendrick Lamar)
Erről a dalról minimum nagy volumenű esszét kéne írni annyira részletgazdag, annyira tökéletes. Nem tudom, sikerült-e bárkinek (magát Flying Lotus-t is beleértve) ilyen rövid hidat képeznie a jazz tradíciók, a hiphop és napjaink elektronikus zenéje között. Lamar géppuskarapje pedig csak hab a tortán.
DJ Slugo: Ghetto
Ritkán jön velem szembe ilyen echte house trekk, és még ritkábban talál el úgy igazán, de a chicago-i DJ Slugo szociális érzékenységgel vegyes aktuálpolitikai spoken word szövegelése és Nicholas Jarr pulzáló alapja a megjelenése óta nem ereszt.
Dego & Kaidi: Acting Up (On Sh*t that don’t Count)
Dennis “Dego” McFarlane egykor még a 4Hero-val rakosgatta az elektronikus zene megkerülhetetlen alapjait jungle, nu jazz és broken beat témában, Kaidi pedig a Bugz in the Attic dj-kollektívában vállalt aktív szerepet (többek között). Az idén közösen kiadott EP-ről ezt a trekket simán oda lehet rakni az általuk eddig megjelentetett legjobb számok mellé.
Jack Garratt: Worry
Pofátlanul fülbemászó indie R&B, amely mutatja, hogy még bőven van tartalék ebben a rövidéletűnek gondolt stílusban.
FKA Twigs feat. inc.: FKA x inc.
Kövezzetek meg, de szerintem az egész FKA Twigs-lemezen nem volt egy szám sem, ami felérne ehhez a hidegrázós, szexin kattogó közösködéshez.
Nick Hakim: I Don’t Know
Electrocoonereket bemutató cikkünkben azt írtuk, hogy a crooner: “Frank Sinatra az ötvenes évek második felében, amikor hajnalban, bárpultot támasztó, magányos hangulatban szentimentális dzsessz-sztenderdeket énekel”. Ha ez igaz, és miért ne lenne az, akkor a crooner update-elt definiciója: Nick Hakim, ahogy azt énekli “Here’s a toast to you, it’s been too long / We’ll drink until the night is gone” közben pedig lusta basszusfutamon jazzes gitárpengetés kíséri. És ez még csak a kezdet ebben a fantasztikus dalban. Klasszik.
Angel Olsen: Windows
Minden évben van egy olyan szám, amit tényleg csak nagyon vékony határ választ el a giccstől mégis imádom (na jó, nem csak egy, és lehet, még egy vékony határ sincs az). Idén ez az.
CSADA GERGELY 2013-AS FAVORITJAI ITT HALLHATÓK. A 2012-ESEK ITT. A 2011-ESEK PEDIG ITT.
