Classic rock a Recorderen, ez most komoly? Naná, hogy az! A klasszikus rockzene újra benne van a levegőben – ki gondolta volna például, hogy egy plakáton olvassuk majd a Deep Purple és a huszonéves budapestiekből álló Ivan & The Parazol nevét?! De mi is tulajdonképpen az a classic rock, és miért szeresd a szüleid/nagyszüleid kedvenceit? A huszadik Recorder magazin egyik központi cikkével segítünk az útmutatásban. Az első részben a Led Zeppelin, a Deep Purple, a Uriah Heep, a Grand Funk Railroad és a Yes szerepelt, most az Aerosmith-től (nyitóképen) a ZZ Topig pásztázzuk a classic rock abc-t.
A classic rock mint olyan nem egy irányzat, hanem eredendően egy rádiós formátum, a felnőtteknek szánt, jellemzően dallamos és kereskedelmileg sikeres rockzene a lemezipar aranykorából, vagyis a hatvanastól a nyolcvanas évekig terjedő időszakból, amibe a blues-alapú rocktól (Stones, Hendrix, Cream, Doors) a grandiózus stadionrockon (Led Zep, The Who, KISS) át a soft rockig (Chicago, Doobie Brothers, Foreigner), a hard rocktól és ős-heavy metaltól (Black Sabbath) a southern rockon (Lynyrd Skynyrd - jobbra) át az AOR-ig (Journey, Boston, Kansas) belefér sok minden, mi pedig még ide vesszük a glamrockot, sőt, érintőlegesen a progresszív rockot is. A classic rock az a zene, amit ha hallgatsz, és behunyod a szemed, akkor tízezrek előtt játszó rockistenségnek képzeled magad – és ki ne akarná ezt az érzést? Éljük hát bele magunkat: íme a classic rock lényegét legjobban megtestesítő tíz zenekaros összeállításunk második fele öt másik bivaly bandával!
A HETVENES ÉVEKBELI KLASSZIK ARÉNAROCKOT A HATVANAS ÉVEKBEN MÉG FINESZES POP ELŐZTE MEG A WHO-BAN.
Miért menő: Mindenekelőtt a majdnem tökéletes életmű (két év alatt öt hibátlan lemez!), amit nagyjából négy óra alatt végig is lehet hallgatni. Lecsupaszított, dögös-tökös rock’n’roll, ami a mai felgyorsult világban sem untat egy pillanatig sem. Egy zseniális dalszerző és mögötte három profi zenész, akik a mindenféle csili-vili külsőséget nélkülöző, egyszerű parasztgyerek-imidzzsel ma menőbbek lennének bármelyik őket követő rockistennél. De már az is elég lenne, hogy megírták a Proud Maryt és a Lookin Out My Back Doort.
Miért ciki: Részben épp az, ami melletük szól. Semmi sztárallűr, semmi kirívó sztori a szex-drog-rock’n’roll háromszögből. Zeneileg sem próbáltak meg igazán új utakat keresni maguknak, csak csinálták azt, amiben a legjobbak voltak. És utóéletüket ugyan a zenekar-összeállós vonat elkerülte, de az egymással szembeni kölcsönös ellenszenv, jogi hercehurcák és borzasztó kellemetlen üzengetések nem. Olyannyira, hogy John Fogerty gitáros sokáig még szólóban sem volt hajlandó CCR-klasszikusokat játszani. CsG
Miért menő: Az Eagles korántsem volt mindig ego-tripes, kokainszivacs, rock-oligarchák gyülekezete, a hetvenes évek elején még igazi hip bandának számított. Az évtized közepétől már elképesztő mennyiségben adtak el lemezeket, de meg is érdemelték a sikert. „Song Power” volt a szlogenjük, ami bármely hülyén hangzik, esetükben tökéletesen megállja a helyét. Az Eagles ügyesen vegyítette a countryt a rockkal és a poppal, a menő grúvokat a lágy harmóniákkal és a nagy, rádióbarát kórusokkal. A számok hibátlanul voltak megkomponálva, a lemezek pedig pedánsan összerakva. A Hotel Californiánál bombasztikusabb rock balladát nehéz elképzelni – de tökéletesebbet se nagyon. És ez tényleg csak a jéghegy csúcsa. Az Eagles ennél jóval több, elég csak Desperado című 1973-as konceptalbumukat meghallgatni.
Miért ciki: A Desperadón még csak a country rock imázst vitték túlzásba (a tagok vadnyugati banditákként pózolnak a borítón), 1975-től már mindent. A mega-eladásokkal együtt az egók is az égbe szöktek. A kokain hegyekben állt, a szigorú munkamorál és a csapategység felborult. És hát nem volt minden Hotel California vagy Tequila Sunrise, az Eagles is tudott fantáziátlan kislemezt (pl. James Dean) vagy lapos albumot (pl. The Long Run) csinálni. Nem sikerült sem a művészi, sem a kommerciális csúcson abbahagyni, de végleg elbúcsúzni sem – 1982 óta már vagy négyszer visszatértek. FT
Miért menő: Ahogy a hetvenes évek rockjának, úgy az összeállítás legtöbb szereplőjének is erősen és gyakran hullámzik a megítélése, és ez leginkább talán az Aerosmith-re igaz. A bostoni zenekar a blues-alapú hard rock másodhullámában rögtön tökéletes slágerekkel (Dream On, Mama Kin) tűnt fel, még jobb lemezekkel (Toys In The Attic, Rocks) emelte a tétet és még az olyan nyolcvanas években új lapot nyitó indiezenekarokra, mint az R.E.M. is hatással volt. Alapot adott a rapmetál megszületéséhez (Walk This Way). A hajmetál idején példamutatóan és irigylésre méltón élesztette újra magát.
Miért ciki: Mert a két jó korszaka között és a kilencvenes évek eleji gigaslágerek után minden megtett, hogy cikinek lehessen elkönyvelni. Bombasztikusan üres lemezek, Steven Tyler hatalmas torkából kibuggyanó túlméretezett power balladák, sztároktól hemzsegő drámai videók, veszekedések, csak-kéne-egyet-turnézni turnék. Az Aerosmith képtelen volt a benne rejlő coolságot megőrizni. DE
Miért menő: Mert mi más lenne két télapószakállas, 
némán is őrült kúl gitáros fazon egy Szakáll Feri nevű bajuszos (!) dobossal? A rocktörténet egyik legjellegzetesebb zenekari profilja mellett a lexikonokban garantáltan utolsó helyet (oké, Zsoldos Imre bezavart) biztosító névválasztás is hibátlan. Na és a kezdeti mocsaras, dirty boogie blues-rock és a nyolcvanas évekbeli megasikereket hozó dobgépes-szekvenszeres-szintis boogie rock közötti hetvenes évekbeli csúcslemezek (Dedüello, El Loco). És a hosszú lábú nők-vagány kocsik-szőrmével bevont gitárok videoklipek.
Miért ciki: A legértékesebb korszakuk után még jól húztak lapot az Eliminatorral a nyolcvanas években, de utána egyre fantáziátlanabbul ismételgették a formulát, majd amikor az végképp kipukkadt, akkor a blues-rockhoz is középszerű kiadványokkal tértek vissza (bár sok év szünet utáni 2012-es lemezük újra jó lett). És a hosszú lábú nők-vagány kocsik-szőrmével bevont gitárok videoklipek – azért ez elég hamar fárasztó tud lenni. DE
Electric Light Orchestra
Miért menő: Hogy miért hivatkoznak az ELO-ra olyan nevek, mint Jason Lytle, a Super Furry Animals vagy a Flaming Lips? Hát azért, mert Jeff Lynne zseniálisan többrétegű stúdió-megszólalását tényleg csak irigyelni lehet, főleg, hogy ehhez még pofátlanul fülbemászó, tökéletes dallamok is társultak, a zenekar pedig még leszállóágában, a csúcsot jelentő Face The Music-A New World Record-Out Of The Blue albumhármas utáni lemezein (főleg az 1981-es, szintirockos Time-on) is képes volt izgalmas maradni és rutinosan szállítani az elmaradhatatlan rádióslágereket.
Miért ciki: Rockária? Barokkos giccspop? Szakállas harmincasok AOR-orkesztrája? Az ELO kábé mindent megtestesített, amit a punk el akart törölni a föld színéről, az űrhajómakettekkel és lézershow-val turnézó megalomán zenekar mégis milliókat adott el lemezeiből azokban az években, amikor a Ramones-nak kellett volna milliókat eladnia. És akkor azt az idegesítően steril Jeff Lynne-dobhangzást még nem is említettük. És a Xanadu című dalt sem. DL
Csada Gergely-Fábián Titusz-Dömötör Endre-Deimanik László
A GRANDADDY-S JASON LYTLE INTERJÚNKBAN IS HOSSZAN MÉLTATTA AZ ELO-T!
a Creedence Clearwater Revival és a Fortunate Son 1969-ből:
az Eagles és a Lyin' Eyes 1975-ből:
az Aerosmith és a Toys In The Attic 1975-ből:
a ZZ Top és a Cheap Sunglasses 1979-ből:
na és ez vajon egy ezredforduló utáni Flaming Lips-dal, vagy esetleg egy Electric Light Orchestra két évtizeddel korábbról? - 21st Century Man:
Ajánlott bejegyzések:
-
"Nem vagy komoly, se a Bëlga." Lil Frakk: Innen a név (lemezkritika)
-
Békülékeny hangok. The Jesus and Mary Chain: Glasgow Eyes (lemezkritika)
-
Epikus kiábrándulás, festői képekben. Elszáradt füvekről
-
Vágyni a másik jelenlétére. claire rousay: sentiment (lemezkritika)
-
"Merjünk már egy kicsit boldogok lenni!" - Fiúk-interjú
