A friss Recorder magazin classic rock fókusztémája kapcsán ássunk le a gyökerekig, íme a hetvenes évekbeli arénarock egyik nagyágyújának számító The Who kimagasló hatvanas évekbeli lemeze – illetve a még egyáltalán nem arénarockot tartalmazó album története.
1967-ben romlott el minden a popzenében. Persze, született egy csomó klasszikus is, a Forever Changeszel csúcsra ért a Love, pöpec albumokkal mutatkozott be a Velvet Underground és a Syd Barrett vezette Pink Floyd, egy befejezetlen nagy mű roncsaiból összetákolva kiadta a világ első lo-fi poplemezét a Beach Boys, a Younger Than Yesterdayjel első valódi mesterművét készítette el a Byrds, továbbra is topon volt a Motown, és bár csak a következő évben jelent meg, de a 67-es nyáron került szalagra a Zombies Odessey And Oracle-ja is... folytathatnánk még sokáig. Mégis, a korábbi évek játékos kísérletezőkedve 1967-ben kezdett vészes komolykodásba fordulni, a popzene ebben az évben veszítette el egészséges arányérzékét, és hitte el magáról azt a fikciót, hogy valójában művészet, a frizurák meghosszabbodtak, a gitárszólók megnyúltak, megugrott az egy dalra eső nagyzenekarok és szitárok száma, a dalszövegek feltétlenül mondani akartak valami mélyértelműt, és a Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Bandtől már egyenes út vezetett a Tales From Topographic Oceansig (utóbbi ugyebár a Yes 1973-as túlméretezett progresszív rock monsztere – a szerk.). Egy legény volt csak talpon a vidéken, aki érezte, hogy ebből nagy baj lesz, és őt Pete Townshendnek hívták (illetve, ne legyünk igazságtalanok, ott volt még Ray Davies is, de vele most nem foglalkozunk, talán majd máskor).
Még ha az utókor nagyképű rockoperákat prezentáló arénarock szörnyetegként emlékszik is rájuk, a Who a hatvanas évek közepén korának talán legizgalmasabb brit popzenekara volt, a gitáros-dalszerző Townshend 1965 és 67 között megállás nélkül ontotta magából a tökéletes kislemezslágereket, amikben őspunk agresszió, popirónia és art schoolos finesz találtak egymásra zseniálisan. A Who-nak jobb dalai voltak, mint a Rolling Stonesnak, még lemezen is ezerszer dögösebben szólaltak meg, mint a Beatles (hangszerpusztításba torkolló koncertjeikről - vagy tévéfellépéseikről - nem is beszélve), 1967-ig mégsem tudtak igazán jó nagylemezt kiadni (az 1965-ös My Generation hatásos, de kissé egysíkú bemutatkozás, az 1966-os A Quick One pedig eléggé ingadozó színvonalú). Márpedig 1967 volt az év, amikor a nagylemez vált az uralkodó formátummá, a vetélytársak addigra már mind előálltak legalább egy 33 1/3-os fordulatszámú Művészi Kinyilatkoztatással – Townshendnek is lépnie kellett. Lépett is, és ezt úgy tette meg a decemberben kiadott The Who Sell Outtal, hogy jól szembeköpte a művészkedő-komolyodó-ellenkultúrásodó korszellemet.
A Who és sok más korabeli zenekar kislemezeinek népszerűsége jelentős részben az évtized közepén virágkorukat élő kalózrádióadók érdeme volt (az öregesen konzervatív BBC eleinte nem nagyon tudott mit kezdeni a popzenével). A tengerről, hajókról sugárzó kalózadók uralmának egy 1967. augusztusi törvény vetett véget, egymás után húzta le a rolót a Radio Scotland, a Radio 270, és a legnépszerűbb, a Radio London is. A dalokat reklámokkal és station ID-kkel egymásba úsztató Sell Out részben a kalózrádiók előtt hajt fejet, de sokkal inkább az előtt az életstílus előtt, amit ezek az adók megtestesítettek, és amit az ellenkultúra végleg elpusztított. A középhullámú kalózadók kínálatában jól megfért egymással a Who és Nancy Sinatra, a Yardbirds és Cliff Richard – a néhány évvel később az uralmat átvevő FM rockrádiókban ez már elképzelhetetlen lett volna. Ezek az AM adók a pop lényegét képviselték, azt, hogy egy popdal nem más, mint két és fél percnyi jókedvbomba – ha véget ért, el is lehet felejteni, úgyis jön a következő (a reklám után). Townshend ennek a felszínes, materialista és a pillanatnak élő, deklaráltan nem-művészetnek állít emléket és int búcsút a Sell Outtal.
A WHO IS SZEREPEL AZON A LISTÁN, AMI REKORDSZÜNET UTÁN ÚJ LEMEZZEL VISSZATÉRT ELŐADÓKAT RANGSOROL.
Azt az elképzelést, hogy a pop elsősorban kiváló reklámhordozó médium, a Who már az album borítóján is érzékelteti: Townshend dezodorhoz, az énekes Roger Daltrey konzervbabhoz, a dobos Keith Moon pattanás elleni kenőcshöz, a basszusgitáros John Entwistle pedig Charles Atlas testépítő kurzusához adja a nevét és az arcát – botrány, a Who eladta magát! Miközben a születőben lévő rocksajtó (élén az éppen a The Who Sell Out kiadása előtt egy hónappal megjelenő Rolling Stone-nal) sokoldalas cikkekben értekezett a Beatles és Bob Dylan művészetének nagyszerűségéről, Townshend világossá tette, hogy a „hope I die before get old” sor éppen ugyanannyi üzenetértékkel bír, mint az, hogy „things go better with Coke”.
Mindez persze nem tenné a Sell Outot 1967 legjobb poplemezévé, ha a koncepció agyonnyomná magát a zenét, de szerencsére nem így történik, az album pusztán dalai alapján is a Who pályájának csúcsát jelenti. Kapjuk egyrészt a zenekartól elvárt hangos és energikus power popot, amibe azért keveredik némi pszichedélia is (főleg az albumnyitó Armenia City In The Skyban és a kislemezre másolt I Can See For Milesban), a gitárok mellett sok helyen már fontos szerephez jut a zongora és az orgona, és van egy akusztikus gitáros dal is, a Townshend által énekelt Sunrise. Amúgy meg az John Entwistle-Keith Moon ritmusszekció szokás szerint földbe döngöl, Townshend futószalagon szállítja a robbanékony power chordokat, és még a zenekar egyetlen gyenge láncszeme, az énekes Roger Daltrey sem annyira idegesítően modoros, mint általában (főleg, hogy a 13 dalból csak hatban övé a szólóvokál, a többin Townshend és Entwistle osztoznak). De ami a legfontosabb, a Who még a Within You Without You és a Nights In White Satin évében is mer iszonyatosan, Goon Show-t és Monty Pythont idézően vicces és dilinyós lenni, idióta fejhangú vokálokkal, Entwistle otromba kürtjével, egy kézremegését hasznos célokra fordító lányról szóló dallal, és persze a számok közé beékelt valódi és álreklámokkal. A Sell Outot hallgatni kell és közben a földön fetrengve röhögni. Hány 1967-es lemezről mondható ez el?
Sajnos a Who későbbi lemezeiről sem mondható el: 1969-ben, az egyetemes kultúrtörténet egyik mélypontját jelentő Woodstock fesztiválon a zenekar, élén a seggig érő hajú macsó rockisten Daltrey-val már a komoly és elismert operaszerzővé „érett” Townshend Tommyját adta elő, a hetvenes évtized Who-ja pedig már mintha egy teljesen másik zenekar lett volna. Ettől függetlenül az érdem az övék marad: még mielőtt a klasszikus értelemben vett pop hosszú pihenőre vonult volna, az 1967-es évben a Who ragadta meg legjobban annak lényegét egy 12 inches átmérőjű eldobható műanyag tömegterméken.
Deimanik László
a teljes The Who Sell Out lemez (az 1995-ös CD-kiadás, mely a 13 dal után még 10 bónuszszámot is tartalmaz):
a Who a lemez egyetlen kislemezét, az I Can See For Milest játssza:
a Who az 1967-es Monterey Pop Festiválon:
