„A tökéletes dal olyan, mint egy átlagos nap” – Jason Lytle (Grandaddy, Admiral Radley) (1. rész)

Jason Lytle kis helyszínen, a lehető legkisebb nyomással a vállán szerette volna kezdeni első szólókoncert-sorozatát (mely a Yours Truly, The Commuter című első szólóalbumához kapcsolódott), így az Amszterdamhoz közeli város tökéletes választásnak bizonyult. A délutáni zenekari beállás után került sor a beszélgetésre, és az interjúkat nem túlzottan kedvelő énekes-dalszerzőt látszólag feldobta, hogy aznapra mindössze ez az egy volt beütemezve neki. A koncerthelyszínről vidáman ballagtunk át egy közeli parkba, ahol Lytle elmélyülten, sokszor hosszan elgondolkozva, egészen kitárulkozóan válaszolt, több mint egy órán keresztül.

- A Grandaddy egyszemélyes hálószoba-projektként indult a kilencvenes évek első felében, 2009-ben pedig megjelent debütáló szólóalbumod Yours Truly, The Commuter címmel, amit szintén egyedül rögzítettél. Milyen érzésekkel gondolsz vissza a közben eltelt másfél évtizedre? Hosszúnak tűnik a megtett út?

- Már eleve furcsa belegondolni, hogy mennyi idő eltelt azóta. Különösen, mert annyi minden történik az életben, és nem nagyon gondolkozol azon, hogy ezt, vagy azt vajon fogod-e majd tizenöt évig csinálni. Mostanában annyi mindenre koncentrálok, de azt tudom, hogy már nem úgy gondolkozok, ahogy akkor tettem, nyilvánvalóan nem úgy gondolok vissza azokra az időkre, ahogyan akkor láttam a dolgokat. De persze az életről is ezt mondják az emberek (kurjongató hangra vált): „hogy rohan az élet, nem?" És maradt utánad egy ékszeres doboz, meg a koporsó. Nekem már az is szép, hogy egyáltalán vissza tudtam térni oda, ahonnan elindultam, hogy megtettem ezt a nagy kört, és most újra itt vagyok, magam. Mindig is felfedezésszerű élmény volt részese lenni annak, ami velem és a zenekarral történt. Nagyszerű volt látni, ahogyan növekszik, ahogyan fejlődik az együttes. Látni azt, hogy, hogyan vesz újabb és újabb irányokat, újabb alakzatokat, vagy éppen hogyan mutálódik. Számomra is mindvégig ugyanannyira rejtelmes volt ez a megtett út, mint a többieknek. Nyilván soha nem terveztünk el semmit előre, amikor felmerült egy új lehetőség, mentünk utána.

- Milyen zenei háttérrel vettél először hangszert a kezedbe? Volt valaki, aki zenélt a családodban?

- Legnagyobb hatással minden bizonnyal apám volt rám (nevet), aki állandóan azzal jött, hogy azonnal hagyjam abba a zenélést. Mindig rosszkedvűen érkezett haza a munkából, de szó szerint mindig. Zeneileg nyilván nem ez volt rám a legnagyobb hatással, de most elsőre ez jutott eszembe. Mivel hagyományos, zeneiskolás módon soha nem tanultam zenélni, hanem autodidaktaként tanítgattam magam zongorázni, ezért mindig nagyon lassan játszottam. Emlékszem apámnak egyszer annyira elege lett, hogy megkérdezte: „miért nem játszol valami vidámat?" Hazajött, szokás szerint mérgesen, én meg végképp kiborítottam azzal, hogy három órán keresztül próbáltam eltalálni a megfelelő hangokat, mintha valami nagyon lassú, repetitív, experimentális zongoradarabot játszanék. Anyám viszont ezzel ellentétben nagyon pozitívan állt hozzá a zenélésemhez, a pólus másik oldalát jelentette. Később mesélte, hogy már három-négyéves koromban felfedezte, hogy nagyon jó a ritmusérzékem, mindig ütöttem a ritmust a combomon, vagy dúdoltam a zenét a rádióval. Ő előre tervező típus, így egyszer például egy dobverővel várt otthon. Titokban, szolidan bátorított. De ezzel együtt sem volt semmi komoly zenemánia a családban. Nagyon... (hosszan gondolkozik) átlagos amerikai család voltunk, művészi ambíciók nélkül.

- Below The Radio címmel 2004-ben összeállítottál egy válogatáslemezt a kedvenc dalaidból, régiekből, frissebbekből vegyesen. Azokon a felvételeken túl, mik inspiráltak a zenekar indulásakor, általában miket hallgattál, amikor elkezdtél zenélni?

- (hosszan gondolkozik) Nagyon mágikus idők voltak azok számomra, de egyúttal frusztrálóak is. Volt egy komoly álmom arról, hogy milyennek szeretném a zeném hangzását. Ezt már sokszor elmondtam, sokszor pedig teljesen nyilvánvaló is, de hatalmas Electric Light Orchestra-rajongó vagyok. Az ELO-dalok bármilyen más zenéhez képest annyira másképp szólnak a rádióban, nyilván mert Jeff Lynne igazi óriás a hangzás kialakításában, új szintre emelte a többsávos zenerögzítést. ELO-t hallani a rádióban olyan volt... (keresi a hasonlatot és végül az édességboltos dorbézolásra rímelő, ám perverz szinesztéziával a magyarul finomkodva intimnyalókának nevezett porncandy-nél köt ki – szerk.) ...mint egy intimnyalóka a kisgyermek füleknek (nevetés). Úgyhogy még ha csak egy olcsó négysávosom, meg egy mikrofonom volt is, plusz agyonhasznált szalagokra rögzítettem, úgy is azt a hangzást kívántam elérni (nevet). Így aztán eléggé depresszív volt, hogy nemhogy a megfelelő megszólalást nem értem el, hanem pontosan a másik végén helyezkedtem el a spektrumnak. De hamarosan elkezdtem felfedezni olyan zenekarokat, amelyek megszólalásban jóval közelebb voltak ahhoz, amit esetleg én is meg tudtam valósítani. Ebből a szempontból talán a Pavement volt a legnagyobb hatás számomra. A durva az volt, hogy földrajzilag is milyen közel voltak a szülővárosomhoz, Modestóhoz (a Pavement tagjai a kaliforniai Modestótól 30 km-re északra fekvő Stockton városából származnak – a szerk.). Ez eléggé inspirálóan hatott: „ebből a szaros porfészekből tényleg ki tud nőni egy ilyen nagyhatású zenekar, amelyik körbeutazza a Földet? Azta!"

- Van remény!

- Pontosan. Aztán felfedeztem a Pixies-t. Az pedig tényleg tökéletes elegy volt. Komplexebb zenei ötletek, mégis rengeteg energia. Úgyhogy amikor elkezdtem zenét rögzíteni, akkor a legnagyobb hatással minden bizonnyal a Pixies és a Pavement volt rám. Persze korábban, deszkás háttérrel hallgattam én mindenfélét a srácokkal, punkot, metált, meg ilyesmiket, de amikor hazamentem, megvolt a magam zenéje, ami fiatalabb koromban az ELO mellett még a Cars volt. A Cars-hangzás is nagyon beleillett a fejemben lévő kis világba, blondie-s, szintetikus, mégis szépen hangszerelt...

- Bár lényegében semmiféle konkrét kapcsolat nincs köztük, mintha a Cars-vezér, Ric Ocasek maga is olyasfajta zeneszerző-producer lenne, mint Jeff Lynne.

- Pontosan. Az ilyen fickókkal az a helyzet, hogy túl azon, hogy milyen dalokat írnak, van egy víziójuk is arról, hogy hogyan fog megszólalni az adott szám. Néhányuknak pedig nagyon világos elképzelésük van minderről, és a leghatározottabban azt gondolom, hogy Ric Ocasek is ilyen zenész.

- A korai kazetták, EP-k, minialbumok után a már véglegesült öttagú felállással felvett első Grandaddy albumnak, az 1997-es Under The Western Freewaynek is nagyon határozott megszólalása van, igazi vérátömlesztésként hatott a korabeli amerikai indie-rock színtér számára a maga Beach Boys-os, ELO-s hatásaival, a vicces szintetizátor-hangszínekkel, a sérült effektekkel, elektronikával. Hogyan született meg a zenekar hangzása?

- (többször is nekikezd) Valószínűleg ekkoriban jutott csúcsra az ELO-mániám, de rájöttem, hogy nem tudok olyan megszólalást létrehozni, aztán arra is, hogy nem is kell rá törekedni, és végül már nem is igazán akartam. Csakhogy eddigre már megvolt egy kép a fejemben, hogy mit szeretnék létrehozni, meg azt is láttam, hogy mi az, amit képes is vagyok megvalósítani. Ezután jött az, hogy nocsak, akkor alkothatok valami olyasmit is, ami esetleg a sajátom? Nem tudom, megpróbáltam... (szünetet tart) Már az elejétől azt szerettem volna... (nagyot sóhajt, mielőtt újra nekikezd) Kissrác voltam, négy-ötéves lehettem és emlékszem éppen autóztunk valahová, szólt a rádió, amikor rádöbbentem, hogy hogyan épül fel egy popdal. „Miért csinálják így, miért nem amúgy?" Elkezdtem tanulmányozni a dalokat. Végigvenni, hogy mi hogyan következik bennük. Arra gondoltam, hogy az is nagyhatású lehet, ha az egyes zenékből kiveszem a jó részeket és nem törődök azokkal a részekkel, amik nagyon nem tetszenek ugyanabban a dalban. Lépésről-lépésre eljut az ember a kiragadott jó részek összerakásától a saját hangja felé, oda, ahol már képes a tehetségét valami eredetibb, sajátosabb megalkotására felhasználni. Na, ez az elmélet lényegében számomra is hatásosan működött. Elvezetett oda, hogy tudjam mennyire fontos a saját utamat járni, ugyanakkor olyat teremteni, amit az emberek is élvezni fognak. Megtanulni rányomni valamire a bélyegződet, eléggé izgalmas élmény volt.

- Az egyszerre akusztikusabb, éteribb és több elektronikát, valamint vonósokat is bevető, de leginkább pszichedelikus 2000-es The Sophtware Slump minden szinten szélesebb spektrumot fogott be...

- (közbevág) Vettünk egy nagyobb képernyős, jobb tévét (nevet).

- ...a logikusan következő lépcsőfok a Grandaddy történetében és természetesnek ható fejlődési folyamat eredménye dalszerzői pályádon.

- Amikor elkezdtük a lemezfelvételi procedúrát már éreztem, hogy ez valami nagyobb volumenű dolog lesz. Mindig nagyon és folyamatosan frusztrált voltam, vagyok is, lemezfelvételek idején. Nehéz folyamat, főleg az, hogy sikerüljön elérni a megcélzott hangzást, (suttogva) kurvára nem könnyű. De persze ha sikerül, a végén nagyon jó érzés. Ekkoriban, az első lemez szolid sikere miatt kicsivel több pénz került a kalapba, jobb felszereléseket vettünk. Nekem soha nem azon járt az eszem, hogy „nagyszerű, több pénz, csináljuk nagyobb hülyeségeket!", hanem „nagyszerű, több pénz, vegyünk több kütyüt, jobb lesz tőle a lemezünk!" Úgyhogy ott ültem a szobámban a sok új hangszerrel, torzítóval, satöbbivel és természetes módon inspiráltak új dolgok kipróbálására. Elkezdett csorogni a nyálam, és rögtön életet akartam lehelni beléjük. Persze innen visszatekintve könnyű egyszerűen összegezni az elmúlt éveket, ilyen szint, olyan szint... Közben meg rengeteg év azzal telt, hogy fogalmam sem, volt, hogy merre tartok, soha nem volt alattam biztonsági háló, nem volt vészterv. Inkább rengeteg bizonytalanság volt magamban, és bizonyításvágy, „csak azért is összehozom a legszebb dalt, majd meglátjátok!" (nevet).

- A játékos lemezcím (The Sophtware Slump, azaz kb. A szofftver bukás – ami az angol sophomore slump, általánosan 'nehéz második menet', konkrétabban a 'másodéves hallgatói időszakot jellemző tanulmányi visszaesés' kifejezés nyelvi leleményes elferdítése – a szerk.) akkor erre is utal? Hogy mennyire nehéz szülés volt, hogy mennyit vívódsz magadban?

- Kicsit viccesen igen. (nagyon hosszan gondolkozik) Az elismerés és a figyelem, ami ekkoriban felénk irányult, különösen Angliában, eléggé nevetséges volt. És itt elsősorban a sajtóra gondolok. Addig otthon mindenféle házibulikban, kávézókban léptünk fel, és egyszercsak jöttek ezek az angol turnék, közte elég szar és nagyon jól sikerült koncertekkel vegyesen. Ám ezek után hirtelen arra ébredtünk, hogy mindenféle magazinokban jelennek meg rólunk sorban az egész oldalas fanfárok. De mondom, ez a különös és ellentmondásos hirtelen figyelem nagyrészt csak Angliából jött. Persze sokat tréfálkoztak is rajtunk, mi voltunk a roadok Kaliforniából, akik meglepően érdekes space-rockot játszanak... Szóval nem is tudom, egyfajta nyomás valószínűleg elkezdett nehezedni ránk. Amire az lehetett a válasz, hogy na, ha azt szerettétek, akkor talán ezt is szeretni fogjátok. Kétségtelenül működött egyfajta hajtóerőként. Létrehozni valami jobbat. Úgyhogy igen, nehéz szülés, bizonyítós második album. Emlékszem, amikor a lemezcím eszembe jutott, nem volt semmi nagy reveláció, vagy ilyesmi, egyszerűen elkezdtem nevetni, oké, akkor ez lesz a cím.

- A 2003-as Sumday című következő albumról nekem az jutott elsőre eszembe, hogy olyan mintha a bemutatkozás világához sokkal kidolgozottabb formában kanyarodtatok volna vissza. Mintha elkészítették volna az első albumot a második tapasztalatainak felhasználásával.

- Hm, jó hasonlat. Durva időszak volt. Eléggé szenvedtem, eljutottam odáig, hogy nem is akartam többé lemezt készíteni. Ekkor kezdtem el igazából érezni azt, hogy milyen az, amikor mindenfelől érkezik a nyomás (az előző The Sophtware Slump még nagyobb kereskedelmi siker lett és még hangosabban éljenző kritikákat kapott – a szerk.). Érdekes szerettem volna maradni, meg akartam lepi az embereket, valami újat szerettem volna nyújtani. Kétségtelenül megtanultam, hogy milyen az, amikor mások várnak tőled valamit. Az egész zenekarosdi eljutott egy olyan szintre, amikor már rengeteg más is hozzákapcsolódik, emberek kezdenek függeni tőled, turnék, kísérőszemélyzet, akiket fizetni kell, de közben nincs lemezkiadós előleg, jó szerződést kell kicsikarni stb. Természetesen volt körülöttünk menedzsment, akik segítettek (közbevág a saját mondatába), vagyis nem annyira segítettek, nekem kellett kirúgni őket, nekem, érted, aki soha nem akart ilyennel foglalkozni.

- Miért kellett kirúgni őket?

- Egyszerűen nem végeztek jó munkát. Rosszul mérték fel a zenekart, olyanokkal hoztak össze közös turnét, akikkel kicsit se illetünk össze. De nem is érdekes, számos oka volt. Szóval eljött a lemezkészítés ideje és végül belevágtunk, természetesen ezúttal még több pénz állt rendelkezésre, lehetőségem lett felbérelni hangmérnök asszisztensnek egy nagyon régi barátomat (Lucky Lew-t – a szerk.), aki a kezdetekkor belevitt ebbe az egész zenerögzítősdibe. Ami nagyon jó érzés volt, visszafizethettem neki valamennyit. De a Sumday-t összességében mégiscsak kurvára nehéz volt megcsinálni. Beindult egy öngerjesztő folyamat, egyre nehezebb volt dalt írni, elvinni a stúdióban, ráadásul elértem arra a szintre, hogy nem is akartam soha befejezni, mert tudtam, hogy akkor kezdődik elölről az egész turné-körforgás. Újra. Plusz a magánéletem sem volt rendben. A zenekarral azon a szinten voltunk, hogy parti követett partit, végigbuliztuk a turnét, de aztán ahogy hazaértünk Modestóba, a bulizás folytatódott ott is. A munkaetikám nagyon megsínylette mindezt. Nem akartam rossz hatásokkal körbevenni magam, úgyhogy elvonultam a világtól, elkezdtem nagyon keményen dolgozni, de akkor meg pihenőt kellett tartanom, mert kifulladtam. Akkor megint megtaláltak ezek a rossz hatások, a barátnőmmel való kapcsolatom is kezdett megint megroggyanni. Volt egy házam, ahol felépítettem egy stúdiót magamnak, egy átlagos külvárosi ház, semmi különös, lényegében azért vettem, mert a stúdiót le tudtam írni az adómból. Szóval mai napig fogalmam sincs, hogy tudtam mindezt megvalósítani, mert annyira nyomott állapotban voltam. Bármi le tudott sújtani. Úgyhogy amikor eljött az idő, hogy kiadjam a kezemből a lemezt, azt éreztem, hogy aláírok egy szerződést az ördöggel. Oké, kezdődik minden elölről... Szóval nincsenek a legkedvesebb emlékeim a Sumday létrejöttéről. Persze ettől függetlenül büszke vagyok rá. Azt hiszem lemezkészítés ügyben az az elsőszámú szabályom, hogy addig nem szabad befejezni, ameddig azt nem érzem, hogy büszke lehetek rá. Nem is értem, hogy egyesek hogyan képesek csak úgy szórni a lemezeket. Gyorsan összedobni minél több szaros albumot, ameddig a fényben vannak.

- A Sumday ugyanakkor kissé rockosabb lemez, főleg az első fele. Ért ekkoriban új zenei hatás? Neil Young esetleg?

- Hááát, nem is tudom. Ha Neil Youngra gondolok, nekem elsőre akusztikus gitárok és a bársonyos hang ugrik be, a rockosabb oldala nem volt rám nagy hatással. De nagyon szeretem a Shakey című életrajzi könyvét (Jimmy McDonough 2002-ben megjelent vaskos kötete – a szerk.), a Crazy Horse-os történeteket.

- Az utolsó Grandaddy-album, a 2006-os Just Like The Fambly Cat olyan volt, mint egy karrieráttekintő best of kiadvány, csak a régiek helyett csupa új dallal, a zenekar minden korábbi hangulatával, stílusával. Ez volt a szándék vele?

- Igen, lényegében pont ez volt az, amit szerettem volna elérni vele, örülök, hogy van, aki felfedezi. Alapvetően ez volt a szándék, de különösen azután ez lett a szándék, hogy a lemezkészítés közben rádöbbentem: bizony ez lesz a Grandaddy-életmű konklúziója.

- Tehát nem a zenekar feloszlásának gondolatával álltál neki, hanem közben történt valami?

- Nem tudtam, hogy mi fog történni, annyit tudtam, hogy csinálni kell egy lemezt. Hogyha egyetlen okot kellene mondani, hogy mi vezetett a Grandaddy végéhez, akkor azt mondanám, hogy kifogytam az ötletekből, hogy fogalmam sem volt, hogy merre tudnám elvinni a zenénket. Plusz kimerült voltam, teljesen nyitott arra, hogy a zenekar többi tagja is hozzáadjon végre valamit a zenéhez. Végig én voltam a zenekar hajtómotorja a kreatív folyamatok és az ötletek terén, mindent magam írtam és jószerével egyedül is játszottam fel. A Sumday idején a többi tag kicsit jobban bekapcsolódott a munkába, hoztak egy-két ötletet, de nagyon keveset. Úgyhogy a Fambly Cat idején segítséget kértem, de sajnos az egyetlen dolog, amivel elő tudtak állni, az volt, hogy nagyobb és több. Több produkciós máz, több kütyü, több vizuális effekt, több lószar, több pénz. Úgyhogy majdhogynem kényelmes helyzet állt elő azzal, hogy lejárt a szerződésünk, a kiadónk (V2 – a szerk.) pedig lényegében megszűnt, vagy befagyott akkoriban. Abban az állapotban voltam, hogy integetek: „helló, segítség kellene, ötletek!", de nem jött semmi válasz. Úgyhogy azt mondtam, hogy rendben, ezt nem fogom tovább folytatni. Amúgy is az volt a realitás, hogy egy nap vége lesz.

- És ez jó pillanatnak tűnt.

- Így éreztem. Kellemetlen volt közölni a többiekkel, hivatalossá tenni. De mindent összevetve ez volt a legjobb döntés. Ma már szinte mindenki így látja, de akkor néhányan meglepődtek. „Mivan, vége a bulinak? A fenébe." Én viszont megkönnyebbültem. Annak nagyon örülök, hogy Aaronnal (Aaron Burtch a Grandaddy dobosa, a zenekar legősibb tagja Lytle mellett – a szerk.) szerencsére újra együtt zenélek.

- Mindegyik Grandaddy lemezborítón megjelenik a természet, de mindegyiken egyfajta torzított formában. A dalok témái között is előkelő helyen szerepel a megkínzott természet. Azt erősítik fel ezek a kollázsok, amit a dalok témáiban is gyakran körbejársz?

- Aaronnal nagyon sok mindenben nagy hatással voltunk egymásra, nemcsak zeneileg, de az egyéb művészeti ágakat figyelembe véve is. A legelején, még a kazetták időszakában én terveztem a borítókat, aztán később Aaron. Ő nagyon tehetséges festő. A Grandaddy vizuális megjelenése leginkább a koncertplakátok és a flyerek kapcsán alakult ki. A lemezborítókról az jut eszembe, hogy bárcsak több kollázst, meg festményt készítettem volna, mert nagyon élveztem ezekkel foglalkozni. Emlékszem mennyire jól elvoltunk, amikor Aaron és Jim (Jim Fairchild az együttes gitárosa – a szerk.) készítette azt a nagy papírszobor-figurát, ami az Under The Western Freeway borítóján szerepel. Azt hiszem nagyon jó volt a borítókat is a saját hatáskörünkben tartani, egyfajta kiteljesedése lehetett az együttesnek. Plusz Aaron egyre jobb dolgokkal állt elő, amik nyilvánvalóan egy művészi fejlődés állomásit képezték le, úgyhogy igen, ha nem is előre megfontolt szándékkal, de úgy érzem, hogy a borítók jól kiegészítették a zenénket. Egyfajta hibbant, kifacsart világ, ami lehetne nagyon szép is, majdnem az, de mégse. Azt hiszem Modestónak sok köze van ehhez is. Szó szerint pazar fekvésű, gyönyörű kisváros, amit farmok, legelők, tehenek vesznek körbe, de ugyanakkor borzasztó problémákat jelent a túlnépesedés, az, hogy mindent ellep a szemét és a szennyeződések. Az emberek, ha kiköltöznek egy házból a szemetüket ott hagyják az út mellett, amit pillanatok alatt elhordanak az állatok. A város körül mindenfelé hátborzongató jelenetekre lehet bukkanni, bármerre bicikliztem, a gyönyörű tájba mindenhol belerondított egy kidobott hűtő, vagy egy mosógép, vagy akármi. Úgyhogy ez a 'kicsit szomorú változata valaminek, ami valaha szép volt'-érzés kétségtelenül hatással volt.

- Talán valahol e téma körül fogalmazható meg a Grandaddy-dalszövegek lényege is, a természet és a technika furcsa, egymásra utalt, sokszor mégis egymást bomlasztó kapcsolata körül. Az ember és a technika néha szomorú viszonya körül.

- Nyilvánvaló. A technika mindenhol ott van. Felbukkan néhány srác a gyufáival és hirtelen nincs többé szükség kis faágakra, hogy tüzet csiholjunk. Szóval igen, a technika elbűvölő. Az élet pedig annyira csodálatos tud lenni. Nem szeretnék kibaszott hippinek hangzani, de így van. Van ez a fantasztikus élet és az emberek hagyják, hogy a legegyszerűbb, a leges legegyszerűbb elemét is úgy éljék meg, hogy attól minden csak bonyolultabb és nyomorékabb legyen.

- A Grandaddy-lemezek melankóliája nekem mindig is inkább kedélyes melankólia volt. Persze, van benne befelé forduló önvizsgálódás is, de...

- (közbevág) Sokszor jönnek ezzel az emberek, (panaszkodó hangra vált) „olyan lehangoló!", ahogy néha az élet is. Muszáj hozzászokni. A tökéletes dal számomra pont olyan, mint az A Day In The Life. Felkelsz, változik az időjárás, autók mennek el a házad előtt, híreket hallasz, elrepül egy madárraj (felmutat az égre, hiszen éppen ekkor a beszélgetés helyszínét adó park felett is elrepül egy  – a szerk.), cseng a telefon. A tökéletes dal olyan, mint egy átlagos nap. Viszont vannak emberek, akiknek az átlagos nap is teljesen nyomorult. Úgyhogy jó érzés kapcsolatot érezni másokkal, „hé, tudom, hogy milyen nehéz neked is". Meg kell próbálnunk megtenni minden lehetségest, hogy túljussunk a nehéz időkön.

- És a Grandaddy lemezek pont ilyen módon segítenek.

- Ezt jó hallani, megerősítést ad.

- Mindegyik Grandaddy-nagylemez között három év szünet telt el – és ideszámíthatjuk a szólólemezedet is. Véletlenül alakult így, vagy egyszerűen ennyi időre van szükséged egy új anyag megszüléséhez?

- Ez számomra igazából egy eléggé frusztráló probléma. Feltétlenül egy olyan dolog, amin változtatni szeretnék. A Sumday idején ott volt ugye a várakozás miatt felgyülemlett feszültség, aztán túl sokat turnéztunk. Gyakrabban szeretnék lemezeket készíteni. A megjelenések tempója szempontjából nagyon szimpatikus Beck munkássága (aki viszont éppen a 2008-as Modern Guilt óta tart egy nagyobb szünetet – a szerk.), nagyon megbízható. Hogyha gyakrabban adsz ki lemezt, sokkal többet kísérletezhetsz. De ha három évet vársz, akkor ott van az, hogy „Héló, három év, most már aztán kiváló legyen ám!" Úgyhogy a jövőben szeretnék olyan másfél évente kiadni egyet. Mert igazából a lemezrögzítés a legélvezetesebb nekem ebből az egész rock&roll hajcihőből. Nem becsülöm le a turnézást sem, mert tudom, hogyha már előállítottam valamit, akkor oda is kell állnom az út szélére és meg kell próbálnom eladni a portékámat. Adni pár koncertet, az rendben van, de csak éppen annyit, amennyi még elegendő, nem pedig ami már túl sok. A Grandaddy-vel túl sok volt.

- Főképp az angol sajtó csúfolt benneteket szakállas zenekarnak. Koncepció volt, vagy egyszerűen mindannyian így szerettétek?

- (nevet) Igazából most nagyon dühös vagyok, mert elfelejtettem borotvát hozni magammal, igyekeztem könnyű csomaggal utazni, és az valahogy kimaradt. Mostanra már megnőtt annyira, (kábé egyhetes borosta lehet rajta) hogy le akartam vágni, így aztán ahogy megérkeztünk a városba, egyből boltot kerestem, de minden zárva van (a beszélgetés éppen egy holland nemzeti ünnepnapra esett – a szerk.). Kicsit slampos vagyok és ennek most nem annyira örülök (nevet).

- Szóval indie zenei körökben mintha a Grandaddy hozta volna újra divatba a szakállt, ami néhány éve aztán valóságos trendé vált.

- Igen, kikerült a kezeink közül (nevet), amikor a Maroon 5 énekese is megjelent szakállal, akkor azt mondtam, oké, ez már több mint sok (nevet). De a szakáll szintén nagyon jellemző Modestóra. Amikor valaki eljön hozzánk látogatóba az Államok más részéről, mindig csodálkozik, hogy jé, az emberek itt tényleg így néznek ki.

- Nagyrészt egyedül írtad és sokszor egyedül is rögzítetted a zenekar életművét, van valami bevált módszered a dalírásra, vagy alkalomszerűen váltakozik?

- Inkább mindig változó, hogy mi jön előbb, a zene vagy a szövegek. De most amúgy éppen rá akarok kapcsolni kicsit, ezzel a szólólemezzel jött egy új ötlet a szövegek megírásához, mert általában inkább azzal vagyok elmaradva, szóval kitaláltam, hogy katalogizálom az ötleteket, az apró morzsákat. Nem vagyok valami kimagasló zenész, úgyhogy igyekszem az egyszerű megoldásokra törekedni, és a hangulatokat felerősíteni – ez a dalszerzés időszaka. Ám amikor eljutok végre a stúdióba, akkor kezdek igazán felpörögni és mindenfélével feldíszíteni a vázlatokat. Na most, szereztem egy nagy kartondobozt, leragasztottam, vágtam rá egy lukat, befestettem kékre és elkezdtem beledobálni a fecnikre írt ötleteket, dalszövegrészleteket. Amikor eszembe jut valami, akkor igyekszem azonnal leírni. Ezek a klasszikus fecnik ugye, étteremben szalvéta szélére írt kétsorosok, éjszaka közepén egy könyvet olvasva eszembe jutó ötletek. Már kezdtek őrületbe kergetni a szanaszét heverő, vagy ki tudja, hova elpakolt papírdarabok, úgyhogy szükségem volt egyetlen biztos helyre, ahol megőrzöm őket. Ebbe dobáltam minden ilyet, és nem nyitottam ki a dobozt, ameddig el nem kezdtem az album megírását, ameddig nem volt szükségem dalszövegekre. Ez elég nagy biztonságot ad. Néha van sok zenei ötletem, és csak a szövegek hiányoznak, de ezzel a módszerrel van hova nyúlni. Játszok valamit a gitáron, kialakul belőle egy dalvázlat, az is megvan, hogy nagyjából miről szóljon, de a szövegek legtöbbször nehezebben születnek, néha gyorsan és természetesen, együtt a zenével, de az a jellemző, hogy inkább nem. Ilyenkor feltéptem a dobozt, áttúrtam és legtöbbször volt megoldás. Jól működött és még bőven maradt benne anyag, sőt már nyitottam is egy újabb dobozt a következő lemezhez. A dalszöveg szakosztály rendben van!

(az interjú folytatása itt olvasható)

interjú: Dömötör Endre

www.grandaddymusic.com
www.jasonlytle.com

az 1997-es debütáló album nyári slágere, a Summer Here Kids:

a 2000-ben megjelent második nagylemez Hewlett's Daughter és The Crystal Lake című klipdalai:

a 2003-as harmadik albumról az I'm On Standby:

a 2006-os búcsúalbum egyik dala, a Summer... It's Gone: