Dömötör Endre - kedvenc 2012-es dalok

Évösszegzésünkből a 2012-es összesített külföldi és hazai, valamint a személyes albumlisták közreadása után, a tavalyihoz hasonlóan, következzenek most a Recorder szerzőinek kedvenc 2012-es dalai - rövid kommentárokkal ellátva, egy rögtön meghallgatható mixtape-be összefűzve. ABC-rendben haladunk, Biczó Andrea és Csada Gergely után a Recorder magazin felelős szerkesztője, Dömötör Endre válogatott.

DÖMÖTÖR ENDRE 2011-BEN TÁNCOS-SLÁGERES ÉS MEGHATÓ-ELMÉLÁZÓ DALOKAT FAVORIZÁLT.

Arra kísérletet sem teszek, hogy az év legjobb dalait összeszedjem (mármint arra, hogy szerintem mik voltak azok), hanem helyette a kedvenc 2012-es felvételeimből kiválasztottam 12 olyat, amit fel tudtam fűzni egy - szándékom szerint - leginkább egyvégtében működő, döccenőktől direkt nem mentes, hullámzó ívre – és persze mindegyiket szerettem: nagyon és sokat.

Théodore, Paul & Gabriel: My Friend

Három francia csaj, valószínűleg az életben nem fognak úgy igazán befutni leginkább a második jelző miatt (hiába, hogy még csak nem is franciául, hanem angolul énekelnek), pedig az ilyen bájos, megkapó és pimaszul tökéletes dalokkal sokkal nagyobb figyelmet érdemelnének.

Lissy Trullie: I Know Where You Sleep

Abba már az év felénél belenyugodtam, hogy Lissy Trullie nem fog befutni, bármennyire is reménykedtem benne, viszont bemutatkozó lemezének hallgatásáról valahogy nem tudtam letenni. Karakteres, modern poplemez, olyan, amit Santigold idén nem csinált meg. Nehéz róla dalt választani, mert végig egyenletesen magas színvonalú.

Santigold: Disparate Youth

Santigold lemezéről viszont nagyon könnyű dalt választani: amennyire szerettem az elsőt, annyira nem tudott megfogni ez a második, de az „eredeti Lissy Trullie”, azaz Santi White a Disparate Youth-szal mégiscsak képes volt megérinteni, nem is kicsit.

Dexys: I’m Always Going To Love You

Az idei évben annyi jó újvonalas soul-lemezt hallottam, mint az elmúlt években soha (How To Dress Well, Holy Other, DVA, Miguel, Frank Ocean stb.), de az egyik legjobban mégis ez a régivonalas Dexys-album tetszett, hiába, na. Kevin Rowland ezzel a viccesen komoly drámával - szintén időtlen idők óta - a legjobb fiú-lány civakodóst is megírta.

Friends: I’m His Girl

Még egy dal, amiben a szerelemről henceg a szócső és az előző mintájára az énekbeszédnek is van szerepe. A Friends meg egy tökjó popzenekar. Úgy különös, hogy az ismert elemeket keveri, úgy fülbemászó, hogy mint ebben a dalban is, alig van normális refrén, és úgy van teljesen egyben, hogy közben teljesen laza is. (Oké, tudom, hogy ez a szám már tavaly ősszel beharangozta a nem annyira megunható idei lemezt, de a tematika és az ív miatt ebbe a válogatásba mégis ez illett, plusz idén hallgattam agyon.)

Woolfy Vs. Projections: In Your Own Worlds

Nincs kétségem, Woolfy a kedvenc diszkóproducerem az elmúlt tizenakárhány évből. Akár szólóban, akár Projections-szel közösen csinál lemez, élvezem az elejétől a végéig, és bár még csak két hónapja hallgatom ezt az újat, de alighanem mindnél jobb. Oké, táncolni inkább négy fal között lehet rá, szobában, mintsem valami partin, de hé, kit érdekel?

Todd Terje: Inspector Norse

Oké, Todd Terje is erősen élmezőnyös az előbb meghirdetett versenyben, mondjuk sima top 5-ös kedvenc diszkóproducer az elmúlt tizenakárhány évből, és az ő stabilan érkező dalai mindenféle tánctérben és -időben helyénvalók, az Inspector Norse meg – a mellett, hogy azonnali időutazás gyerekkorom diszkózenéibe – az év leginkább mosolyra fakasztó táncdala, kezeket le.

Two Fingers: Razorback

Vigyázat fokozom a tempót! Autóban, vezetés közben hallottam először, bent is ragadt sokáig, és bár soha nem próbáltam ki, hogy milyen lenne rá táncolni, de fejben mindig ez volt a buli klimaxa (persze előtte lement Blawan, a TNGHT és mondjuk Bashmore).

Mirrorring: Mine

Amilyen hatásos hirtelenséggel ér véget az előző szám, olyan lassan kezdődik ez a következő. A Mirrorring tulajdonképpen szupergroup: Liz Harris (Grouper) és Jesty Fortino (Tiny Vipers) „kísérletező etheral wave-nagyasszonyok” közös projektje, és ez a hátterét tekintve a dal végkimeneteléig emelkedő-hullámzó kilencperces szonáta kettejük munkának a csúcspontja. A Mine lényegében két zenei réteg egymásra építése, a disszonanciából bújuk elő a szépség, ami persze éjszaka hallgatva az igazi.

Bill Fay: Never Ending Happening

Az év dala.

John Talabot feat. Pional: So Will Be Now

Talabot visszahozza a testbe az életet, megmozdít, de csak nagyon finoman. Valamennyiszer ezt éreztem, amikor elkezdtem hallgatni a tökéletes fIN-t, de aztán persze csak nem maradt ennyiben. A végére mindig olyan helyen lyukadtam ki, ahol nagyon jó volt lenni és ahol nagyon könnyű volt azt mondani: szóval mostantól így lesz.

Pachanga Boys: Time

Idő. Nagyon pontos cím a hajnali utolsó klubzenének, ami negyed-gyönyörű-órán keresztül zárja le ezt a válogatást is az elmúlt évem legjobb dalaiból.

.