Bill Fay: Life Is People (lemezkritika)

Két lemez a hetvenes évek legelején, aztán negyven év szünet után egy harmadik, amelyik viszont párját ritkítja – Bill Fay angol dalszerző-előadó pályája a legkevésbé sem nevezhető hagyományosnak. Kritika.

Kiadó: Dead Oceans

Megjelenés: 2012. augusztus

Stílus: zongorás pop, folk-rock

Kulcsdal: Be At Peace With Yourself

A londoni Bill Fay 1967-ben kiadott egy furán hangszerelt folkos kislemezt – egyike volt a soktucatnyi reményteljes trubadúrnak. Tehetségére felfigyeltek, egy évvel a cím nélküli első lemeze után, 1971-ben még kiadhatott egy másodikat is (Time Of The Last Persecution), ám sikeres egyik sem lett, így dobta lemezcége, ő pedig nem erőltette a karriert. A zenélést hobbiból folytatta, otthon, a négy fal között. Mennyi ilyen lehet a poptörténelemben... Az utókor persze sokakat felfedez közülük, és Fay sem maradt ki a sorból, mert az a két nagylemez valóban pazar, hol gazdagon hangszerelt, hol nyers és csupasz, dzsesszes, rockos, zongorás zenét tartalmaz, valahol Tim Buckley, Van Morrison, Robert Wyatt és John Martyn hangzásvilágának környékén, de mindtől függetlenül. Aztán hosszú évtizedek után idővel egyre több rajongója (David Tibet, a Wilco, a Spiritualized) próbálta visszacsábítani a zenéhez, 2010-ben már meg is jelentetett egy zongorás házi demógyűjteményt (teljes értékű, magával ragadó anyag az is), és most, negyven év szünet után itt egy valódi stúdióalbum. Klasszik dzsemmelős, orgonás dallal nyit, de gyorsan rizikósabb területre téved, vonós, gitárgerjesztős, kórusos mű következik a „nagy festőről", aztán meg egy zongorás csoda (Never Ending Happening), nagyjából olyan bölcs hangon, mintha a kései Johnny Cash-t hallanánk. Ezután egy folk-rock szám jön a wilcós Jeff Tweedy-vel. Változatosnak nyugodt szívvel nevezhető a visszatérő album első fele. Az ötödik dal (The Healing Day) viszont már katartikus is, és innentől – és ezt a lehető legmagabiztosabban gondolom – bármelyik felvétel lehetne megrázó zárószám a megrázó zárószámok alapzenekarának, a Spiritualizednak a bármelyik lemezén. Egymásra tornyosuló szólamok, gospelkórus, szíven ütő, egyszerű életbölcsességek – és megrázó zárószám (The Coast No Man Can Tell). Hibátlan album. Na de milyen is a hibátlan? Vagy egyáltalán: egy hiba, az pontosan milyen is popzenei relációban? Nem az a hang jön, amit fejben elképzelünk? Bang! Hiba! Na, nem, a hibátlan talán olyan, mint Neil Young After The Gold Rush-a – mindegyik számot végig akarom hallgatni a századik meghallgatás után is. Vagy a Songs Of Leonard Cohen. Századik meghallgatás közben sem emelném fel a tűt. Hibátlan bármelyik lemez, amelyiket századszorra is végighallgatod. Szóval inkább még nem tudni, hogy hibátlan-e a Life Is People. A huszonkilencedik lejátszás után mindenesetre megelőlegezem neki a jelzőt.

10/10

Dömötör Endre