Mini lemezkritikák – indie, pop, diszkó

Twin Shadow:
Confess (4AD/Neon Music, 2012)

A második Twin Shadow lemezen a dalok nem csupán erősebb struktúrát és felépítést kaptak, helyenként kifejezetten slágergyanús refrénekkel, de a hangszerelés is sokkal átgondoltabb lett. Az album egyik leginkább észrevehető hatása a határozottság és önbizalom előretörése, George Lewis Jr. lényegesen karakteresebbé lett énekhangját sokkal bátrabban, tudatosabban és hatásosabban is használja. A Confessben nem csupán az idei év egyik legjelentősebb előrelépését, de egyúttal egyik legmélyebb, és már-már irritálóan őszinte lemezét üdvözölhetjük. (FT)

Frank Ocean:
Channel ORANGE (Def Jam/Universal, 2012)

Teljesen mindegy, hogy Frank a férfiakat vagy a nőket szereti-e, mert a szeretet legalább annyira örök, mint a csalódás, a vágyakozás, a kín és az öröm, legalábbis ezen az albumon, melyen az Odd Future kollektíva lelkiismerete elhagyja előző mixtape-je, a Nostalgia, ULTRA kokainos Kubrick-képeit D'Angelo Voodoo-jáért cserébe. (KD)

Hot Chip:
In Our Heads (Domino/Neon Music, 2012)

A tesitanár kinézetű angolok most már tényleg popmágusok lettek. Viccesen komolyak és komolyan viccesek, végre tudják, hogyan kell olyan számot csinálni, ami egyszerre szól a szívnek és vartyogó basszusokkal van tele. Régen ez még nem ment. (KD)

Diiv:
Oshin
(Captured Tracks, 2012)

Képzeljük el, hogy a haverokkal ülünk a tengerparton, hallgatjuk a hullámokat, isszuk a söröket. Egyszer elfogy a sör és be kell menni érte a házba. Ott nem halljuk a hullámokat. Cseng a fülünk. Ez a csengés az Oshin. (KD)

Dexys:
One Day I'm Going To Soar (BMG, 2012)

A nyolcvanas évek első felének egyik legjobb zenekara volt a három nagylemezét mindig kicsit más névváltozatban megjelentető Dexys Midnight Runners. Ha huszonhét évet kellett várni a fúvósdús soulpop ennyire feldobó folytatásra, akkor is megérte. Tanítanivaló visszatérés. (DE)

The Beach Boys:
That's Why God Made The Radio (Capitol/EMI)

Az új Beach Boys album akár katasztrofális is lehetne, de meglepetésre mégsem az. A célközönséget nyilván az idősebb rajongók alkotják, ám a nosztalgikus, doo-wop és karibi hangulatokkal operáló első fél óra west coast popja bárkinek remek kísérőzene egy nyári autózáshoz. Az utolsó tíz percben aztán beborul a lemez, mint egy nyári nap zivatar előtt, és mindent elönt az a tömény wilsoni melankólia, amit mi annyira szeretünk. A sok autotune viszont elég idegesítő. (DL)

Beachwood Sparks:
The Tarnished Gold (Sub Pop/Neon Music, 2012)

A zenekar, amelyet Adam Green is megénekelt a He's The Brat című dalában („he's the singer of the Beachwood Sparks") tíz év után áll elő harmadik lemezével, amin továbbra is a Byrds és Gram Parsons ihlette country áll a középpontban, ám most az eddigieknél jobban körbeöleli a '60-as és '70-es évek fordulóját idéző, szép vokálokra épülő bágyadt, álmoskás, kaliforniai pszichedélia, ami kifejezetten jól esik a kánikulán „edződött" hallójáratainknak. (SCs)

Linda Mirada:
Con Mi Tiempo Y El Progreso (Discoteca Océano, 2012)

Sajnos nem tudok spanyolul, ezért nem tudom miről énekel Linda Mirada, de nem lennék meglepve ha egy nyolcvanas évekbeli balatoni sétahajóról szólna minden száma, mert az összes úgy hangzik, mintha ott született volna. Ezért tökéletes! (KD)

Poolside:
Pacific Standard Time (Day & Night Recordings, 2012)

Ez a duó nem árul zsákbamacskát, tényleg olyan ez az újdiszkó/baleári album, mint a klórszag és magunkra löttyintett koktél keveréke a tűző napon. A legközelebbi hőhullámnál az egész országnak ezt kéne hallgatnia, rögtön nem panaszkodna senki a meleg miatt. (KD)

Twin Shadow és a Patient videója:

Frank Ocean és a Channel Orange album beharangozója:

a Hot Chip és a Night & Day:

Diiv és a How Long Have You Known?:

a Dexys az Incapable Of Love-ot adja elő a Later with Jools Holland című brit zenei tévéműsorban:

a Beach Boys és a That's Why God Made The Radio:

Beachwood Sparks és a Forget The Song:

Linda Mirada és a Secundario:

a Poolside és a Slow Down: