Scott Walker hat év szünet után ezen a héten jelentette meg Bish Bosch című új albumát és ez jó apropó volt arra, hogy áttekintsük kacskaringós karrierjét, most pedig azt nézzük meg, hogy mennyire volt nagyhatású előadó. Walker évtizedek óta magányosan járja útját a saját maga teremtette zenei univerzumban, jogos tehát a kérdés: vannak-e egyáltalán örökösei? Még szép, hogy vannak. Stephen Kijak 30 Century Man című filmjében Brian Eno-tól Johnny Marron és Richard Hawley-n át egészen Alison Goldfrappig egy rakás híresség ájul el egyhangúlag Scott dalszerzői zsenijétől, énekhangjától és karizmájától. Igaz, az utókort elsősorban Walker első négy, Philipsnél kiadott albuma ihlette meg, de azért vannak kivételek is, amint az alább kiderül.
Davie Jones sosem tagadta, kiktől lopott, s listáján előkelő helyet foglal el Scott is. Bowie első, cím nélküli lemezén (1967) Anthony Newley mellett éppenséggel Walker a fő ihletforrás, de ez még nem minden: Bowie a Ziggy-időszakban felvette (és játszotta is) az Amsterdam című, angol nyelven Scott által híressé tett Jacques Brel-dalt, évtizedekkel később, 1993-as Black Tie White Noise albumán feldolgozta a Nite Flights címadó számát, az avantgárdba alámerülő 1995-ös 1.Outside pedig mintha a Tilt kommerciálisabb testvérlemeze lenne.
Az internet korában nehéz megérteni a Teardrop Explodes kiadójánál, a liverpooli Zoo-nál 1981-ben megjelent Fire Escape In The Sky című Scott Walker-válogatás jelentőségét: Cope egy olyan időszakban állította össze és jelentette meg az albumot, amikor Scott legjobb Philips-lemezeibe csak bolhapiacokon és használt lemezboltokban lehetett nagy szerencsével belebotlani. E kompiláció nélkül vélhetőleg jóval kevesebben fedezték volna fel maguknak Walkert a nyolcvanas évek elején, és sok minden másként alakult volna.
David Sylvian
Elegáns kinézet, távolságtartó énekhang, hűvösen a távolba meredő tekintet... csak néhány kapcsolódási pont a klasszikus Scott Walker és a nyolcvanas évek elejének újromantikus sztárjai között. A Walker-fetisizmust az újromantikusok közül a Japan énekese, David Sylvian vitte a legmesszebb, idoljához hasonlóan az évtizedek során ő is bejárta a jóképű pop-poszterfiú / magányos dalszerző-énekes / befordult kísérletező művész útvonalat: az 1987-es Secrets Of The Beehive-ot akár a nyolcvanas évek Scott 4-jának is nevezhetjük, és nem nehéz analógiákat találni a két énekes legújabb kori munkái között sem.
Mint már a Walker-profilban is említettük, az oxfordi vidám fiúk egy stúdióban, egy időben dolgoztak második nagylemezükön, mint Walker a Tilten, és valami ragadhatott is rájuk, hiszen experimentális kalandjaik éppen a kilencvenes évek második felében kezdődtek: a How To Disappear Completely című daluk disszonáns vonós szekciója mintha a Walker-univerzumból ugrott volna át Yorke-ék lemezére. És akkor még tegyük hozzá, hogy a Creep eredetileg Scott Walker Song munkacímen futott?
Drifting And Tilting
Walker 1978-ban állt utoljára színpadon, azóta született dalait élőben legfeljebb mások előadásában lehetett hallani. Az elmúlt évek e szempontból legjelentősebb élő eseménye a Barbican 2008 novemberi Drifting And Tilting című előadása volt, melyen a legutóbbi két Walker-lemezről hangzott el összesen nyolc dal, rock- és nagyzenekarral, teátrális külsőségekkel, élőben püfölt levágott sertéssel – a színpadon olyan Scott-rajongó hírességek adtak találkát egymásnak, mint Damon Albarn, Jarvis Cocker, Dot Allison, vagy Gavin Friday. Maga Walker természetesen nem lépett a deszkákra, végig a keverőpultnál ült, fején szeméig lehúzott baseball-sapkával, reménykedve, hogy minél kevesebben ismerik fel.
Deimanik László
