Arctic Monkeys: Suck It And See

(Domino/Neon Music, 2011)

Bár a gitáros-énekes Alex Turner a brit Guardian zenerovatában éppen a napokban utasította vissza, hogy „generációjának hangja” lenne, nincs mese: az Arctic Monkeys a kétezres évek brit kulcszenekara. A befutáskor 19 év átlagéletkorú sheffieldi kvartett a „Myspace-generáció” együtteseként indult (Turnerék dalait már a bemutatkozó nagylemez előtt tömegek ismerték meg a netről ), ugyanakkor klasszikus brit hagyományokat idézett meg (The Kinks, The Who, The Clash, The Jam, The Smiths, free cinema stb). Azóta persze jó pár év eltelt: Alex Turner epikus duólemezt készített Last Shadow Puppets néven a Rascals-frontember Miles Kane-nel, anyazenekara Humbug című harmadik lemezén pedig stoner liezonba bonyolódott Amerikával. A most megjelent – és a Recorderen már megjelenés előtt meghallgathatóvá tett – negyedik album nem a harmadik folytatása: a Suck It And See részben Arctic Monkeys-hatásgyűjteményként is értelmezhető, főként azonban haza- és visszatérés, de másképpen.

Az Arctic Monkeys, mint definitív angol zenekar (hozzáadott értékként cool északi pedigrével) jókor érkezett: 2005-re már a „csibész-népfrontos” Libertines feloszlott, utódzenekarai (a Pete Doherty-féle Babyshambles és a Carl Barât-féle Dirty Pretty Things) betliztek, így keresve sem kínálkozott jobb helyzet egy fiatal, dögös proli-intellektuális gitárrock zenekar berobbanására. A nagy sikerű, már-már legendás internetes demó és az I Bet You Look Good On The Dancefloor kislemezsláger után tulajdonképpen már nem is okozott meglepetést, hogy a Jim Abbiss producer (The Music, Placebo, Kasabian, Editors) irányításával elkészített debütáló Arctic Monkeys-album a 2006-os év egyik legnagyobb durranása lett: a Whatever People Say I Am, That`s What I'm Not, ami a zenét illeti, csupasz, harapós, egyben táncos is, a szövegeket tekintve pedig okos, narratív, fiataloktól, fiatalokról szól fiataloknak, szóval az isten is arra teremtette őket, hogy azonosuljanak velük.

Turnerék második nagylemezükkel, a 2007-es Favourite Worst Nightmare-rel sem engedtek a minőségből, nem jártak úgy, mint a „2005-ös osztály” elsőlemezesei közül többen is (mondjuk a Bloc Party vagy a Rakes), sőt, nem csupán korrekt módon tartották a szintet (mint a Kaiser Chiefs), hanem fejlődni is képesek voltak. A már a korábbi Arctic Monkeys-stúdiómunkákban is közreműködő Mike Crossey és a Simian Mobile Discóból ismert James Ford produceri irányításával (valamint a keverésbe besegítő sztárproducer, Alan Moulder közreműködésével) elkészített album hordozza a bemutatkozó lemez erényeit, de teltebb és – ha a zenekar esetében adekvát filmes hasonlathoz nyúlunk – színesebb és szélesvásznúbb (szélesebb vásznú?) is. A zenekar, melyben ezen a lemezen már új basszusgitáros (Nick O’Malley) penget, még jobban lüktet, a hangzások kidolgozottabbak, a dalok – leginkább a lemez második felében – szélesebb stílusskálán helyezkednek el, és bizony a lassabb, hangszereltebb számok is igen jól állnak a kvartettnek. Turner szövegíróként pedig továbbra is lubickol: ami a témaválasztást illeti, túllép Sheffield határán (a megelőző másfél-két évben nyilván hatottak rá a turnék, a média világa, a népszerűség színe és visszája), a minőség felől nézvést meg itt-ott már a legjobb brit szövegírók szintje felé kapaszkodott.

Az Arctic Monkeys-vezér 2008-ra egy oldalági projektet iktatott be, melynek segítségével az epikus hatvanas évek (második fele) iránti rajongását élhette ki. A Miles Kane-nel közös Last Shadow Puppets duó – melynek producere és dobosa is a már említett James Ford volt, a vonós hangszereléseket pedig az Arcade Fire felől ismerős, de briliáns szólólemeziről is híres Owen Pallett végezte – Scott Walker epikus és artisztikus popzenéjét tekintette kiindulási alapnak, de ott van benne a fiatal David Bowie, és érezhetjük Jacques Brel, Ennio Morricone, John Barry, Serge Gainsbourg vagy a pszichedelikus-folkos Los Angeles-i Love hatását. A gondolat persze nem a semmiből jött (az Arctic Monkeys-frontember már anyazenekara élén is adózott a hatvanas évtized iránt támadt vonzódásának egy-egy albumdalban vagy kislemez B-oldalra rögzített feldolgozással), s nem is a semmibe ment: a bohém ötlettől vezérelve alakított, félig-meddig poénra vett projekt egy szellemes, könnyed, egyben prímán kivitelezett, korhű hangzású, de aktuálisan is értelmezhető, menő poplemezt fialt.

Menet közben más is történt: az Arctic Monkeys észak-angliai iparvárosi srácai Amerika-, sivatag-, Queens Of The Stone Age- és Josh Homme-rajongók lettek, s ennek a hatása sem maradt észrevétlen. A harmadik nagylemez, a 2009-es Humbug az Egyesült Államokban készült, főleg a QOTSA-vezér sivatagi stúdiójában és produceri irányításával (miközben néhány – Morrissey-szerű – dalt továbbra is James Ford gondozott). Bizonyos értelemben alig lehet ráismerni az Arctic Monkeysra: riffelős számok, lassabb tempó, sötétebb hangulatok és hangtájképek, pszichedélia – többek közt ezek a stiláris elemek jellemzik a lemezt, persze Alex Turner van annyira tehetséges szerző, hogy egy szokatlan – s bizony zenekarától igencsak idegen – zenei nyelvjárásban is „átjöjjenek” szerzői kvalitásai. Ettől függetlenül és éppen ezért a Humbug nem kifejezetten erős lemez, persze nem is megbocsáthatatlan botlás.

Turnerék a 2011-es negyedik albumot – melyet ismét Kaliforniában, ezúttal Los Angelesben, s ez alkalommal teljes egészében James Ford irányításával rögzítettek az elmúlt télen – két lemezelőzetes dallal harangozták be: a dobos Matt Helders éneke uralta Brick By Brick és az első kislemezdalnak választott Don’t Sit Down ’Cause I’ve Moved Your Chair inkább a Humbug retrós-amerikaias világát képviselte. A lemez egésze azonban nem így fest: bár gyorsan jegyezzük meg, az új albumon a „sivatagos” számok is élvezetesebbek humbugos párjaiknál (főleg azok a pillanatok, amikor a Doors hatását is érezhetjük, leginkább a Brick By Brick középrészében), a lényeg valójában az, hogy Turner újra klasszikus brit hivatkozási pontokat választott, sőt jobban beépítette a Last Shadow Puppets-lemezről ismerős hatvanas évekbeli epikus hatásokat is, a Submarine című 2010-es brit filmhez szólóban készített hatszámos filmzene(mini)albumáról pedig konkrétan át is emelte a legerősebb dalt (Piledriver Waltz).

A vissza-félfordulatot jelzi, hogy csupán a lemez egyharmada passzírozható be a „humbugos” kategóriába, s ha úgy vesszük, kizárólag a Don’t Sit Down ’Cause I’ve Moved Your Chair, a Library Pictures és a Josh Homme-háttérvokálos All My Own Stunts belső hármasának vége felé nyúlhatna kezünk a TOVÁBB gomb után. Persze nem nyúl, mert az album első harmada addigra már kifejezetten elégedetté teszi a hallgatót: a She’s Thunderstorms, Black Treacle és The Hellcat Spangled Shalalala című számok egyaránt élvezetes dalok, a hatvanas éveket, a Last Shadow Puppets már emlegetett hatásait és a hatvanas évekre hivatkozó nyolcvanas évekbeli brit gitárzenekarokat idéző hangzással, erősen Smiths-hangulatú gitárpatternekkel és ritmizálással. S azért sem nyúl, mert a következő – nyolcadik – szám, a lemez egyik csúcspontjának számító Reckless Serenade az album még inkább szerethető harmadik harmadát nyitja meg. Itt már nem csak a Smiths (és Morrissey) juthat eszünkbe, hanem más emblematikus nyolcvanas évekbeli angol együttesek is. A Love Is A Laserquestben és a címadó Suck It And See-ben nem lehet nem meghallani a korszak nagy tehetségének kikiáltott, ám végül méltatlanul rövid és kevéssé sikeres pályát befutó zenekarának, a House Of Love-nak a hatását, a That’s Where You’re Wrong című remek záródal pedig egy másik észak-angol kultzenekart visszhangoz: az egyébként ugyancsak Doors- és Amerika-rajongó liverpooli Echo And The Bunnyment (egy brit magazin szerint Jamie Cook gitáros stílusában egyszerre van világával jelen Johnny Marr a Smithsből, John Squire a Stone Rosesból és Terry Bickers a House Of Love-ból – van benne valami).

Az új Arctic Monkeys-album megnyugtathatja azokat, akik szerint a zenekar előző lemeze részben „tévedés és eltévedés” volt, ugyanakkor elszomoríthatja azokat, akik bírták a Humbug „érett, férfias” világát – a Recorder stábja az előbbi táborba tartozik. A Suck It And See nem hibátlan lemez, de méltó visszatérés. Ékes bizonyítéka annak, hogy Alex Turner továbbra is az egyik legfontosabb kortárs brit dalszerző, aki ráadásul úgy tért haza, hogy tovább is lépett.

8/10

Németh Róbert

http://arcticmonkeys.com

Alex Turner és Nick O'Malley a lemez felvételeiről mesélnek:

az album négy dalának (Don't Sit Down 'Cause I've Moved Your Chair, The Hellcat Spangled Shalalala, Library Pictures, Reckless Serenade) élő előadása Jools Holland műsorában: