Ziggy gyermekkora: Liza Jane-től Major Tomig – Davie Jonestól David Bowie-ig

Amikor legutóbb bővebben foglalkoztunk David Bowie-val a Station To Station újrakiadás ürügyén, már említést tettünk arról a példa nélküli hétéves némaságról, amelybe a zenész a 2003-as Reality megjelenése (illetve 2004-es szívzűrök miatt idő előtt befejezett turnéja) óta burkolózott. Nos, azóta eltelt egy újabb fél év, és új felvételek megjelenésében továbbra sem érdemes reménykedni (az eddigi maximum egy remix-EP), a rajongók most mégis örülhetnek: néhány hete felbukkant az interneten Bowie 2000-ben felvett, kiadatlanul maradt lemeze, a Toy, 14 számmal, melyek többségükben egyáltalán nem újak, hanem Bowie korai éveiben felvett dalok újragondolt, -hangszerelt, -rögzített változatai, amolyan „önfeldolgozások”. Keresve se találhatnánk jobb alkalmat arra, hogy röviden áttekintsük, mi mindent csinált az 1947-es születésű David Robert Jones a hatvanas években, még mielőtt 1969-ben eltűnt volna a világűrben.
 
Hogy Bowie kezd tisztába jönni életkorával, és kezd nosztalgiával visszatekinteni a popzenében töltött évtizedeire, az már az előző évezred utolsó Bowie-sorlemezén, az 1999-es ’hours...’ albumon is érződött: a kilencvenes évek indusztriál és dance ihletésű – a korszellem nyomában loholó – anyagai után az ’hours...’ organikus megszólalású, melankóliával és nosztalgiával átitatott, s a változatos életmű különféle korszakait (elsősorban a hetvenes évek elejének, a Hunky Dory időszakának énekes-dalszerző Bowie-ját) felidéző lemez volt, hagyományos szerkezetű popdalokkal és sok akusztikus gitárral.
 
Az ’hours...’ megjelenését követő rövidke klubturné során tovább erősödött a múltbatekintés: Bowie olyan számokat szedett elő, melyek először még 1967-es bemutatkozó albuma előtt jelentek meg kislemezeken (olyan kultklasszikusokat, mint például a Can’t Help Thinking About Me vagy az I Dig Everything), s élvezhette is ezeket a koncerten addig sosem játszott, hosszú ideig amolyan mostohagyerekként kezelt dalokat, hiszen 2000-ben turnézenekara segítségével még a stúdióban is rögzített tizenegyet közülük (kiegészítve három új szerzeménnyel), gyakorlatilag élőben, minimális utólagos rájátszásokkal. A Toy címre keresztelt album megjelenését Bowie 2001 közepére ígérte honlapján – s itt lépett közbe akkori kiadója, az ’hours...’ gyenge eladásai miatt amúgy is csalódott Virgin, amely egyáltalán nem lelkesedett egy régi számokat tartalmazó album kiadásának ötletéért (főleg, hogy az 1969 előtti katalógus dalainak jogait más lemezcégek birtokolták). 2001 végén a kiadója szenyózása miatt csalódott Bowie le is lépett a Virgintől, (a mai napig) utolsó két lemezét már ISO nevű saját labeljénél jelentette meg, a játékok pedig a padlásra kerültek (illetve néhány közülük kislemezek B-oldalain és bónusz-CD-ken látott napvilágot 2002-ben, a három új szerzemény közül kettő pedig a Heathen albumra lett átmentve, míg a harmadik, a Your Turn To Drive-ként is emlegetettett címadó Toy iTunes-ritkaságként végezte).

Most viszont végre bárki meghallgathatja az egész lemezt, és nem is fog csalódni: Bowie és társproducere, Mark Plati masszív, elegánsan polírozott hangzást kreált, és ötletes új hangszerelést adott a legtöbb dalnak, melyek közül egyet ráadásul a Bowie mellé két évtizednyi mosolyszünet után visszatérő Tony Visconti csinos vonóshangszerelése díszít. A valóban új dalok közül a Heathen albumon Slip Away-re átkeresztelt, borzongatóan nagyívű Uncle Floyd a legjobb, a kései életmű egyik legemlékezetesebb darabja, de az „I believe in Beatles” sorral John Lennon Godjának feleselő Afraid is egy jól sikerült, lendületes szám. Ami az önfeldolgozásokat illeti, azokból természetesen hiányzik az eredeti verziók ifjonti fésületlensége, van bennük némi „őszhalántékú” visszafogottság, de vélhetőleg éppen ez volt a cél. És akkor még nem is említettük, hogy Bowie két olyan dalt is előásott, amelyeket a maguk idejében felvett ugyan, de hivatalosan soha nem adta ki őket: ezek közül a hetvenes évek elejére datálható szomorkás Shadow Man igazán briliáns (simán felkerülhetett volna a Hunky Doryra is), de az eredetileg a hatvanas-hetvenes évek fordulóján demóként rögzített Hole In The Ground újragondolását is nagyon lehet szeretni. Persze Bowie ezzel a Toy albummal nem lett volna következetes, ha nem ment volna vissza egészen a kezdetek kezdetéig – itt van élete első kislemezdala, a Liza Jane is...
 
Túlzás lenne azt állítani, hogy a világ egy emberként kapta fel a fejét, amikor 1964 júniusában a Decca csoporthoz tartozó Vocalion kiadó gondozásában megjelent Davie Jones és a King Bees bemutatkozó kislemeze, a Liza Jane – egy ősrégi tradicionális blues dal beat feldolgozása. Az éneklő és szaxofonon zenélő 17 éves „Davie” addigra már túl volt első zenekarán, a Konrads nevű együttesen, és egyetlen cél lebegett a szeme előtt: popsztár akart lenni, a legnagyobb, bármi áron. A King Bees hallhatóan a korszak brit popjának rhythm’n’blues alapú zenét játszó „rosszfiú” zenekarai, a Rolling Stones, az Animals és társaik közé próbálta belőni magát, de ehhez a kamaszos hangon, kínosan erőltetett amerikai akcentussal éneklő ifjú Jonesból hiányzott Mick Jagger ördögi vonzereje és Eric Burdon északi proli hitelessége is. (A 2000-ben a Toy-hoz újra felvett Liza Jane-ben Bowie közel felére lassítja az eredeti változat tempóját, öreges blues-rockká alakítva azt.)

Jones hamarosan továbbállt, néhány hónapig egy másik blues alapú rockzenét játszó zenekar, a soktagú Manish Boys énekeseként próbált betörni az élbolyba, ám élete második kislemezdala, a Who- és a Kinks-felvételeket is irányító Shel Talmy producerrel – és egy ifjú sessionzenészzel, egy bizonyos Jimmy Page szólógitárossal – rögzített I Pity The Fool című vontatottan poroszkáló, fúvósokkal kísért rhythm’n’blues szám sem indította be igazán a karrierjét: egy Juke Box Jury tévéfellépésen, illetve egy Gene Pitney és a Gerry & The Pacemakers előzenekaraként lezavart turnén kívül nem jelentett nagy előrelépést.

Hősünk azonban nem adta fel: a Lower Third nevű kísérőzenekar élén, már Davy Jonesra módosított néven első valódi klasszikus dalával, a harmonikaszólót és Pete Townshend-stílusú gitárdurvítást is felvonultató You’ve Got A Habit Of Leavinggel mod álarcot öltött, menő öltönyt húzott magára, és ekkorra már büszkén vállalta dél-londoni akcentusát. 1965 őszén aztán – hogy véletlenül se tévessze őt össze senki az amerikai Monkees együttes Davy Jonesával – hivatalosan is Bowie-ra keresztelkedett át (az első „álarc-csere” egy identitásváltásokban nem szűkölködő karrierben), s 1966 elején már ezen az új David Bowie néven adta ki az ismét a Lower Third kíséretében felvett Can’t Help Thinking About Me kislemezt – ez már minden ízében klasszikus korai Bowie, nem véletlen, hogy a Toy felvételei során is újra előkerült (a You’ve Got A Habit Of Leavinggel és annak B-oldalával, a Baby Loves That Way-jel együtt).

Négy teljesen sikertelen kislemez után csekélyebb önbizalommal rendelkező sztárjelöltek talán már elgondolkodtak volna valami polgári álláson, nem úgy Bowie: a Pye kiadónál Tony Hatch irányításával lemezre vett és 1966 áprilisában megjelent Do Anything You Say újabb elfeledett mod gyöngyszem – és az első kislemez, amin Bowie már igazi szólóelőadóként szerepel (akkori kísérőzenekarát Buzznak hívták egyébként, de a lemez címkéjéről ez nem derül ki). 1966 júliusában kijött még egy hasonló szellemben fogant Pye-kislemez, az I Dig Everything, de Bowie addigra már más irányokba tekintgetett, amiben jelentős szerepet játszott új menedzsere, Ken Pitt.

David addigra már túl volt két menedzseren, de a korábban Frank Sinatra, Count Basie, Frankie Laine és hasonlók sajtósaként dolgozó Pitt értette meg elsőként új kliense valódi ambícióit, a teatralitás, a klasszikus entertainer hagyományok, a music hall és a popzene fúziójára tett kísérleteit. Bowie már a Lower Third tagjaként is make-upot viselt a Marquee klubban adott koncerteken (melyek általában Gustav Holst A bolygók című szvitjének részletével kezdődtek, s a Rodgers-Hammerstein szerzőpáros You’ll Never Walk Alone-jával fejeződtek be), szabadidejében szívesebben hallgatta Jacques Brel, George Formby, és Anthony Newley lemezeit mint az aktuális slágereket, és már egy korai interjújában is „alapvetően sekélyes és primitív önkifejezési formának” nevezte a rockzenét. Pitt maximálisan támogatta és új hatásokkal gazdagította Bowie nagyratörő elképzeléseit, megismertette vele Oscar Wilde írásait és az Art Nouveau-művész Aubrey Beardsley grafikáit, sőt, egy 1966 novemberi New York-i kiruccanásról egy fehér címkés lemezt hozott Bowie-nek: a Velvet Underground bemutatkozó albumának korai acetátnyomását. (Bowie azóta is szívesen henceg azzal, hogy elsők között hallotta Nagy-Britanniában Lou Reed-ék nagy hatású debütálását.)

1966 októberében David már a Decca „progresszív pop” labeljeként működő Deram kiadó legújabb sztárjelöltjeként vonult stúdióba új kislemezét rögzíteni: a Rubber Band rövid három év leforgása alatt nagyjából a harmadik totális stílusváltást jelentette a még mindig csak 19 éves Bowie pályáján – mintha egy fiatalabb kiadású, Tommy Steele-lel keresztezett Anthony Newley-t hallanánk a joviális dalocskában. A kislemez B-oldala viszont valami egészen más: a „swinging London” és a pirulafaló mod életforma sötét oldalát bemutató, baljós Hammond orgonával kísért (s a Toy-ra ismét felvett) The London Boys nem is különbözhetne jobban a Rubber Band kedélyes-sekélyes kabaré-popjától.

A slágerlistákon nem sok vizet zavaró Rubber Band kislemez két oldala jól érzékelteti Bowie zenéjének némileg tudathasadásos, vagy legalábbis erősen „kétarcú” természetét: az 1967 első hónapjaiban felvett (s 1967 júniusában, a Beatles Sgt. Pepper's Lonely Hearts Club Band albumával egy napon megjelent) címnélküli első nagylemez tiritarka dalcsokor vonósokkal, fúvósokkal, xilofonnal. Csakhogy ugyanezekben a hónapokban Bowie a Riot Squad nevű zenekar tagjaként Mothers of Invention-, Fugs- és Velvet Underground-számokat játszott (az első album felvételei idején fel is dolgozta az I’m Waiting For The Mant, illetve rögzített egy Little Toy Soldier című számot, ami gyakorlatilag a Venus In Furs volt új szöveggel), szerepet vállalt Michael Armstrong The Image című rövidfilmjében, és a pantomim, az avantgárd színház és a Commedia dell’arte fogásait tanulmányozta Lindsay Kemp irányítása alatt. „Magas művészet” és pop, avantgárd és az „utca pora” – 1967-re embrionikus formában már minden együtt volt, ami a küszöbön álló új évtizedben naggyá tette Bowie-t.

Mialatt az egész világ Lennonék konceptalbumától volt elájulva, Bowie bemutatkozó LP-je különösebben nem érdekelt senkit, ahogy második Deram-kislemeze, a felgyorsított hangokkal és kínos szójátékokkal tarkított The Laughing Gnome című dilinyós gyerekdal sem (ez utóbbi csak 1973-ban, a Ziggy-mánia csúcsán jutott fel a brit kislemezlistára, egészen a 6. helyig, Bowie legnagyobb bosszúságára). 1967 őszén, miközben utolsó Deramnál kiadott kislemeze, a Love You Till Tuesday elődjeihez hasonlóan nem vitte semmire, David ismét stúdióba vonult egy új producerrel, a brooklyni születésű Tony Viscontival. Az 1967-es év végén és 1968 első felében felvett Bowie-számok témájukban eltávolodnak a cím nélküli lemez gyerekesen naiv dalocskáitól és szarkasztikus karakterszkeccseitől, s némileg veszélyesebb vizekre eveznek: az „engedd ki a hajadat, vedd fel anyád ruháit, engedd, hogy melletted aludjak!” refrénű Let Me Sleep Beside You, a buddhizmus inspirálta Karma Man, a később még számtalanszor újra felvett London Bye Ta Ta, vagy a 2008-ban a Last Shadow Puppets repertoárjába is bekerülő In The Heat Of The Morning csupa méltatlanul elfeledett klasszikus popdal. Elfeledettek, ugyanis három kislemez és egy LP után a Decca nem kívánt több pénz invesztálni Bowie-ba: 1968 áprilisában az énekes és a lemezcég útjai elváltak. (Az 1966 és 1968 közti évek termését az 1997-ben kiadott The Deram Anthology gyűjtötte össze pedánsan, majd a debütáló album 2009-es deluxe kiadása még annál is pedánsabban, de bőven találhatunk további felvételeket – konkrétan élő BBC-rádiófelvételeket – ebből az időszakból a 2000-es Bowie At The Beeb című dupla CD-n is.)

1968 nyarán a kiadó és tartós megélhetés nélkül maradt David Bowie valóban kénytelen volt polgári állást vállalni (a Legastat cégnél állt munkába fénymásolóként) és szerepet vállalni egy Lyons Maid jégkrém tévéreklámjában, miközben irigykedve figyelte, hogy barátjának, az évek során hozzá hasonlóan sok mindent kipróbáló Marc Bolannek a Deborah kislemezzel kezdenek bejönni a dolgok. Részben talán a Tyrannosaurus Rex sikere is ösztönözte Bowie-t, hogy következő együttesével újabb stílusváltást eszközöljön: a Feathers nevű trió – melyben basszusgitáron John Hutchinson, akusztikus gitáron pedig Bowie akkori szerelme, a Lindsay Kemp pantomimtársulatában megismert Hermione Farthingale zenélt – folkos-pszichedelikus, hippisen gyermeteg popzenét játszott, fellépéseiken (köztük a Who előzenekaraként a Roundhouse-ban adott koncerten) a zene mellett fontos szerepet játszott a költészet és a pantomim is. 1969 tavaszán Bowie és Hermione szakítása a Feathersnek is véget vetett, de addigra már nem volt mit tenni: Bowie hosszú hajú akusztikus pszich-folk trubadúrrá alakult.

Ken Pitt három kudarcokkal teli év után sem vesztette el hitét ügyfelében, s 1968 végén új ötlettel állt elő: egy promóciós klipekből összeállított kisfilm elkészítésével. Noha a legnagyobb nevek (pl. Bob Dylan, a Beatles, a Beach Boys vagy a Kinks) készítettek már hasonlókat korábban, 1968-ban a „videoklip” még viszonylag új médiumnak számított, s a Love You Till Tuesday címre keresztelt film egyike volt az első ilyen jellegű próbálkozásoknak. Az 1969 januárjában forgatott félórás filmben néhány újrakevert, helyenként Hutchinson és Farthingale háttérvokáljaival kibővített korábbi dal mellett elhangzik egy új Bowie-szerzemény, a Syd Barrett-ihletésű, bájosan csilingelő When I’m Five és a Featherstől a Ching-a-Ling című blőd dalocska, de látható egy The Mask című pantomimdarab is. Illetve látható lett volna, de Pitt sajnos eredménytelenül házalt hónapokon át különféle forgalmazóknál a filmmel, amely így 1984-ig dobozban maradt, s csak akkor, Bowie globális népszerűségének csúcsán jelent meg először VHS-en (majd a hanganyaga is kijött az azonos című albumon).

A Love You Till Tuesday egyik forgatási napján Bowie azzal fordult Pitthez és Malcom Thomson rendezőhöz, hogy van még egy új dala, amit esetleg hasznosítani lehetne a filmben: egy hosszú, különös szám egy apró űrkapszulában kuksoló, a Földtől százezer mérföldnyire lebegő asztronautáról, Tom őrnagyról, akit annyira magával ragad a világűr végtelen nyugalma és szépsége, hogy minden kapcsolatot megszakít szülőbolygójával. A címe Space Oddity volt.

szöveg: Deimanik László
rajz: Szabó Sára

www.davidbowie.com
 
Szenzáció! A 17 éves Davie Jones szót emel a hosszú hajú fiatalokkal szembeni diszkrimináció ellen! (BBC Tonight, 1964)

Davie Jones with The King Bees: Liza Jane (1964)

The Image – Bowie első filmszerepe 1967-ből:

a Let Me Sleep Beside You című dal a Love You Till Tuesday promófilmből:

a Feathers együttes Ching-a-Ling című dala (melynek refrénjét Bowie nem sokkal később a Saviour Machine című számában hasznosította újra), szintén a Love You Till Tuesday filmből:

A Space Oddity eredeti verziója 1969 elejéről:

az 1966-os Can’t Help Thinking About Me élő előadása egy 1999-es koncertről, nem sokkal a Toy album felvételei előtt: