„Kihívás elé akartam állítani a rajongóimat” – DJ Shadow-interjú

A kaliforniai DJ Shadow (született: Joshua Davis, 1972) az instrumentális absztrakt hiphop csodagyerekeként tűnt fel, az ő egyik kompozíciója ihlette a „triphop” kifejezést, Endtroducing... című 1996-os első albumát pedig mind a mai napig a hangmintákból összerakott zenék Sixtusi-kápolnájaként csodálják. Az UNKLE-nak készített 1999-es Psyence Fiction albumra olyan sztárvendégekkel rögzített közös számokat, mint Thom Yorke (Radiohead) vagy Richard Ashcroft (The Verve), miközben a Quannum kollektívával stabilan őrizte underground hiphop hitelét, saját lemezein pedig egyre inkább szembe ment a közönség elvárásaival (The Private Press – 2002, The Outsider – 2006). Első budapesti DJ-fellépése előtt a Szigeten a Recorderre is jutott tíz perce.


- Ma este egy Party Aréna nevű óriási sátorban fogsz fellépni. Pár éve láttalak egy kis bécsi klubban, és még ott is olyan benyomást keltettél, mint aki kissé kényelmetlenül érzi magát a közönség előtt...

- Nem úgy nőttem fel, hogy entertainer leszek, hanem úgy, hogy zenét akartam csinálni. Az, hogy élőben is az emberek elé kell állnom... Azt hiszem, mostanra már jobban hozzászoktam. Hosszú időbe tellett, már több mint ezer élő fellépésen vagyok túl. Nem vagyok egy ökölrázó DJ, a döngölő partizene nem igazán az én specialitásom. Jól érzem magam a pult mögött, de nem nézem folyton a közönséget, és nem próbálom őket rávenni, hogy ezt vagy azt csinálják. Teszem a dolgom, de közben azt akarom, hogy az emberek jól érezzék magukat – ez fontos nekem. Nagyon lehangol, ha úgy érzem, hogy nem teljesítettem elég jól, vagy hogy valamit rosszul csináltam. Főleg egy ilyen turnén, mint a mostani – eddig 25 állomáson vagyok túl, és a legutóbbi pár fellépés nagyon jól is sikerült, de öt-hat állomással ezelőtt volt egy olyan is, ami valahogy nem működött. „Nem értem. Mit csináltam rosszul? Kire számítottak?” Amikor ilyesmi történik, az megvisel. Mindig elemezgetek, próbálok rájönni, mi a baj.

- A DJ-szett összeállításán is sokat agyalsz?

-Hogyan fogom játszani az Organ Donort másképpen, mint ahogy korábban? Hát ez tényleg kihívás.... Általában csak akkor indulok turnézni, ha van egy új albumom, ha vannak új számaim. Ha vannak új zenéid, amiket belekeverhetsz a szettbe, az megváltoztatja a teljes dinamikáját – és főleg: kivetsz olyasmiket, amiket már unsz. Ez a másik oka, hogy nem turnézom gyakran: ha már kimegyek a közönség elé, azt akarom, hogy tényleg izgalmasnak találjam a dolgot. Még ha ez nem is látszik rajtam.

- Pár éve, 2005-ben, mikor az Endtroducing... album bónuszlemezzel és jegyzetekkel kiegészített Deluxe Edition verzióját állítottad össze, újra bele kellett merülnöd a múltadba. Milyennek láttad akkor visszatekintve azt az 1996-os nagylemezt, és azt a huszonéves srácot, aki csinálta.

- Erre kérdésre úgy tudok válaszolni, ha valami olyasmiről beszélek, ami most nemrégiben történt. Azóta, hogy az Endtroducing...-ot elkészítettem, most először ástam elő a régi A-Dat multitrack verziókat – azzal a céllal, hogy néhány elemüket remixeljem az élő fellépésekhez – , és megdöbbentett, milyen egyszerűek voltak azok a számok! Pedig abban az időben, emlékszem, nagyon pontos akartam lenni. Nem akartam lemaradni arról az elvárás-hullámról, amit éreztem. Tudtam, hogy csak egy korlátozott ideig van nyitva számomra az az ajtó. Nagyon fontosnak éreztem, hogy egy bizonyos időn belül kiadjam az albumot. Emlékszem, nagyon megkönnyebbültem, mikor végeztem a számsorrend-összeállítással és a számok egymáshoz igazításával, és úgy éreztem, nagyon könnyen összeállt az anyag. És már akkor tudtam, hogy ez nem fog mindig ilyen könnyen menni. Azóta sosem éreztem, egyik későbbi lemezemnél sem, hogy minden szám annyira puzzle-szerű tökéletességgel összeállt volna, mint azon az első albumon. De nem gondolom, hogy ez azt jelentené, hogy az azóta készített zenéim alacsonyabb színvonalúak lennének az Endtroducing...-nál. Sok zene, amit azóta csináltam, ha egy-egy dal szintjén nézzük, még sokkal jobb is – ezt őszintén mondom. És ezt gondolom a legújabb zenékről is, amiket mostanában csináltam. Büszke vagyok az Endtroducing...-ra, de azóta sem adtam ki soha semmit, amire nem lettem volna ugyanannyira büszke.

- Az Endtroducing... majd az UNKLE-lemez után a 2002-es The Private Press albumodon is kezdtek teret nyerni az énekhangok és a dalformák, a 2006-os The Outsider – melyen egy seregnyi rapper mellett még a Kasabian tagjai is feltűnnek – pedig még tovább ment ebbe az irányba, sőt már nem is kelti egységes album benyomását.

- A The Outsiderrel kihívás elé akartam állítani a rajongóimat. Azt mindenesetre megtanultam belőle, hogy egy csomó ember egyszerűen nem szereti a rap zenét. Meg hogy van egy csomó ember, aki csak az Endtroducing...-ot ismeri tőlem, és sosem hallott az UNKLE-lemezről vagy a The Private Pressről. E fölött nincs hatalmam. Az egyetlen, ami fölött hatalmam van, hogy egy olyan lemezt csináljak, amire büszke vagyok. Számomra a The Outsider pontosan olyan szerkezetű, ahogy én hallgatom a zenét manapság. Ezen a mostani turnén például már kaptam egy rakás CD-t és egy rakás bakelitet, plusz egy csomó bakelitet még én magam is vettem, amikor elmentem lemezt guberálni, és amikor majd hazaérek, ott állok majd egy hatalmas halom lemezzel. És amikor átrágom magam rajtuk, akkor egy dubstep album után simán jöhet például egy román lemez a hetvenes évek elejéről... Ennek lehet, hogy nincs értelme az olyan emberek számára, akik csak Lady Gagát hallgatnak, de nekem igen, én így hallgatok zenét.

- Még ma is ugyanolyan megszállott „lemezturkász” vagy, mint a kilencvenes években? Ez már komoly logisztikai kérdés lehet, több tízezer lemezt kezelni. Képes vagy még rá?

- Meg kell próbálnom (nevet). Az első kérdésedre válaszolva: igen, még mindig imádok lemezeket turkálni, ez az életem, a lényem része. Az, hogy hogyan tárolom, állandó problémát jelent, de mindig próbálok megbirkózni vele.

- Milyen zenék inspirálnak mostanában a saját számaid alkotásakor?

- Minden, amit megismertem és tanulmányoztam. Mindig próbáltam tanulni a kortársaimtól, ugyanúgy ahogy a múltbeli zenékből is. Még mindig szeretem a hiphopot, soult és funkot, de közben úgy érzem, hogyha csak klasszikus rap, soul vagy funk zenét hallgatnék, nem tanulnék semmi újat. Még ha a zene kényelmes is nekem, szeretek tanulni az új stílusokból, amik a világban feltűnnek, ahogy a régi zenékből is, a múltból... Amikor felnőttem, nem szerettem például a heavy metalt, de az utóbbi négy évben egyre több heavy metalt hallgatok, olyan együtteseket, mint például a Frigid Bitch (egy lemezszerződés nélküli michigani metálzenekar – a szerk.). A dubstep sem létezett még négy éve olyan formában mint most. De szeretem például a helyi, kaliforniai country&westernt is. Én nem úgy hallgatok zenét, hogy „ó, ezt most már utálom, most már ezt szeretem!” Ha egyszer megszeretek valamit, az már örökre bennem marad. Sokféle inspirációra van szükségem a saját zenémhez.

- Ha már a metált említetted: a High Noon című kislemezdalodat a Therapy? is feldolgozta annak idején, még 1998-ban. Tetszett, hogy egy kemény rockzenekartól hallod viszont egy számodat?

- Nagyon tetszett! Azt hiszem, az egy kis ajándék volt számomra: az A&M akkori vezetője, Osman (Osman Eralp 1993 és 1998 között irányította a lemezcéget – a szerk.) a Therapy?-val is jó viszonyban volt, és ő ajánlotta nekik a számot feldolgozásra, hogy meglepjen vele engem.

- A következő lemezed mikor jelenik meg és mit várhatunk tőle? Milyen közreműködők lesznek rajta? A nyáron publikált új számod, a Def Surrounds Us mennyire előlegezi meg, mennyire lesz jellemző annak a kevert electro-dubstep-drum’n’bass hangzása a készülő albumra?

- Nem lesz jellemző. Szeretném, ha az album már jövő májusban megjelenne. Még lenne vele négy-öt hónapnyi munkám a stúdióban. Nem lesznek közreműködők a lemezen, úgyhogy 100 százalékig az én irányításom érvényesül majd rajta. Minden szám különböző rajta – néhány ma este is elhangzik majd közülük –, de azt akarom, hogy olyan album legyen, ami működik a kezdetétől a közepén át a végéig, és ennek a célnak az érdekében örömmel feláldozok akár egyes dalokat is. Még az sem biztos, hogy a Def Surrounds Us egyáltalán rajta lesz a lemezen. De tetszett az ötlet, hogy már ilyen korán kitegyek egy számot, ami nagyon különböző az eddigiektől, és a hallatán az emberek azt mondják: „ó, ez megváltoztatja az elképzeléseim, sutba dobhatom az elvárásaim!” Ha netán olyan zenét kezdek csinálni, ami kiszámítható, kényelmes, azt nem fogják hallani – azt nem adom közre.



interjú:
Déri Zsolt

fotók:
Fodor Csaba