RPA & The United Nations Of Sound: United Nations Of Sound

(Parlophone/EMI, 2010)

A nagy brit excentrikus popzenészek vérvonalának egyik kirakatba való figurája, a 2009-es (sokadik) feloszlása után ismét „egykorinak” nevezhető Verve együttes ex-frontembere, az elmúlt évtizedben szólóban is szép sikereket arató Richard Ashcroft legújabb lemezét meglepő módon nem saját nevén, hanem új kísérőzenekarral, RPA & The United Nations Of Sound címke alatt jelenteti meg (csupán anyakönyvi nevének – Richard Paul Ashcroft – monogramjával jelzi kilétét).

Az 1971-es születésű Ashcroft a kilencvenes és a kétezres évek egyik legjellegzetesebb brit popfigurája. Ha ugyanezt a mondatot a fontosság és a relevancia felől közelítjük meg, a kilencvenes évek mellé egészen bátran odabiggyeszthetjük az „egyik legfontosabb” jelzőt, a kétezres éveket mérlegelve azonban már ellentmondásosabb a kép. Ami a sikereket, többek közt az albumeladásokat és a listahelyezéseket illeti, a szólópályára tért Ashcroft továbbra is kiemelkedően fontos szereplője a brit popszíntérnek, sőt tegyük hozzá, a minőség tekintetében sincs szégyenkeznivalója – bár ha ez utóbbit vesszük, három szólóalbuma (Alone With Everybody – 2000, Human Conditions – 2002, Keys To The World – 2006) szolid kreatív lejtőt képez, ami után nem is volt nagy meglepetés a Verve újbóli feltámasztása (Forth – 2008), ahogy aztán gyors újbóli feloszlása sem. Ami viszont – többek közt az új lemez kontextusában – mindenképpen érdekes, hogy Ashcroft mára, mondjuk így, mintha légüres térbe került volna. Nem véletlen tehát az, hogy új lemezét új munkamódszerrel, új producerrel, részben új stíluskörnyezetben készítette el. Kereste, keresi a helyét, ám hogy megtalálta-e azt, az az új projekt és az új lemez ismeretében igencsak kérdéses.

Az angol dalszerző-énekes Amerikában, fekete zenei környezetben rögzítette új albumát: kísérőzenekarát soul és hiphop közeli sessionmuzsikusokból verbuválta, producere a korábban Jay-Z-vel, Kanye Westtel és Rihannával is dolgozó chicagói No ID (született: Dion Wilson), a hangmérnök az OutKast mellett Grammy-díjat nyerő veterán Reggie Dozier (a legendás Motown-dalszerző Lamont Dozier testvére), a vonóshangszerelésekért pedig a Michael Jackson-féle Off The Wall révén ismertté vált Benjamin Wright a felelős. A hatások nagyjából a régiek, rhythm and blues, soul, funk, pszichedélia, a Rolling Stones, Gram Parsons és Marvin Gaye, többek közt. A szövegek továbbra is spirituálisak, egzisztencialisták, én-, létmagyarázat- és istenkeresők, hallhatunk újabb ódát a zene magasztos mivoltáról és újabb kicsavart szerelemes levelet Amerikának.

A végeredmény mindazonáltal igencsak felemás: a közlő szándéka szerint „égig emelő” tartalom – a korábbiakkal ellentétben – néhol szenvelgő és giccsbe hajlik, a hiphop és soul/funk groove-okkal alátámasztott karcos gitárzenés dalok itt-ott egyszerűen erőtlenek. És akkor még nem is beszéltünk a felemás viccnek bizonyuló, minden valószínűség szerint tisztelgésnek szánt pastiche-dalokról, a John Lee Hooker-féle Boom Boomot egy az egyben felhasználó How Deep Is Your Man?-ről vagy a Velvet Underground Sweet Jane-jének akkordmenetére épített Royal Highnessről.

6/10

Németh Róbert