78 éves korában elhunyt a hetvenes évek egyik leginkább úttörő, vad és nagyhatású duójának, a New York-i elektropunk Suicide-nak az egyik alapítója, a szólózenészként és képzőművészként is termékeny Alan Vega.
Alan Vega 1938-ban született, de a saját mítoszépítésben is élen járó zenész-képzőművész sokáig azt állította magáról, hogy 1948-as (valamint félig Puerto Rico-i katolikusnak is vallotta magát, de néhány éve egy zsidó hetilapban elismerte, hogy erről is füllentett). Képzőművésznek tanult, de egy 1969-es Stooges-koncert a zene felé is megtérítette, 1970-ben, harminckét évesen megismerkedett Martin Revvel és megalapították a Suicide-ot (egy rövid ideig Paul Liebgott gitáros is tagja volt a formációnak). Korai koncertjeiket minimalista billentyűs riffelés (eleinte egy elhangolt Farfisa orgona) és primitív dobgépekből származó ritmuskíséret jellemezte, erre kántált rá Vega, miközben gyakran egy motor láncát suhogtatta maga körül. Mindez a hetvenes évek elején annyira punk volt, hogy konkrétan a Suicide volt az első együttes, amely a használta magára a kifejezést, korai posztereiken ott virít a "Punk Music Mass" felirat (egy korabeli újságcikkből, a legendás kritikus, Lester Bangs írásából vették a szót).
A közönség is úgy fogadta őket, mint évekkel később a punkokat, kaotikus villámkoncertjeik gyakran fulladtak botrányba. Ahogyan azt a Bakelit című tévésorozatban is megidézik, a New York-i Mercer Arts Centerben léptek fel a New York Dolls-hoz hasonló bandákkal, ameddig az épület össze nem dőlt - aztán mentek a szokásos helyekre, a Max's Kansas Citybe és a CBGB's-be és erősen formálták a kialakuló punkszínteret. Első lemezük viszonylag hosszú felvezetés után, 1977-ben jelent meg, de a cím nélküli album nyugodt szívvel az egyik legnagyobb hatású albumnak nevezhető. Példát mutatott a punknak, posztpunknak, no wave-nek, indusztriális rocknak, szintipopnak, elektropopnak, technónak, egyéb avantgárd zenéknek és a mai napig friss, inspiráló hatású kiadvány. Tényleg csak néhány név, akikre erősen hatott: Gary Numan, The Jesus And Mary Chain, Bruce Springsteen, Spacemen 3, Primal Scream, LCD Soundsystem, The Horrors, Neneh Cherry, sőt magyar oldalról is vannak rajongóik: az Evil Men Have No Songs mellett még a nemrég alakult magyar Black Bartók is hivatkozik a Suicide-ra.
A SUICIDE ELSŐ LEMEZÉRŐL KÜLÖN CIKKBEN IS MEGEMLÉKEZTÜNK MÁR.
A zenekar 1980-ban még kiadott egy szuper lemezt (Suicide: Alan Vega . Martin Rev), de a tánczenés orientáltságú megszólalás akkor már nem számított akkora újdonságnak, csendesebb volt a fogadtatása (épp most jelent meg az elsővel együtt újrakiadásban). A két zenész szólólemezeket kezdett kiadni, de soha nem oszlatták fel a Suicide-ot sem, alkalmanként még lemezt is készítettek, az utolsó ötödiket 2002-ben. 2010-ben még a debütlemezt is előadták egy-az-egyben két londoni koncerten, épp hőseikkel, az Iggy And The Stooges-zel közös estén, ők a Raw Powert játszották végig.
Vega 1980-ban adta ki cím nélküli első szólólemezét, szokatlan posztpunk/rockabilly keveréke néhány lemezen át izgalmas maradt (Collision Drive - 1981, Saturn Strip - 1983), sokat kollaborált a Cars-os Ric Ocasekkel, de másokkal is. Képzőművészként is aktív maradt, világszerte voltak kiállításai, és bár 2012-ben agyvérzést kapott, a festészetét haláláig nem adta fel. Utolsó zenei közreműködése egy francia zenész, Christophe idei albumán volt a Tangerine című dalban. Halálát Henry Rollins közölte honlapján, a család közleménye nem tér ki a pontos okra, csak azt jelzik, hogy álmában, békésen hunyt el.
az 1977-es Suicide teljes egészében:
a Frankie Teardrop "klipje":
a Ghost Rider élőben, 1977-ből:
az 1979-es Dream Baby Dream kislemez:
itt pedig az látható, hogy a duó 2010-ben előadja élőben az egész albumot:
az 1980-as második Suicide-album:
és az első Alan Vega szóló szintén 1980-ból: