A májusban digitális, majd június közepén fizikai formátumú új lemezzel (A Moon Shaped Pool) jelentkező Radiohead már vagy tizenöt éve megkérdőjelezhetetlenül A Legfontosabb Kortárs Zenekar. Hogyan érték ezt el? Miképp őrzik pozíciójukat? A zenei aspektusokon túl mivel mutatnak példát? Íme, a 43. Recorder magazin frontcikke az év egyik kulcslemezéről.
Arról, hogy a Radiohead miért az elmúlt huszonöt év legfontosabb intellektuális fétiszenekara, miért övék az időszak talán legerősebb artpop-életműve, hogy miért alkottak nagyot a gitárzenében, hogyan váltottak bátran, mit alkottak a kísérletező elektronikában, vagy éppen a kettő ötvözésében, mennyire jók koncerten, és hogy miért a Radiohead több generáció életének (és életérzésének) filmzenéje, többször is írtunk itt a Recorderben. Arról azonban, hogy miért mondhatjuk tulajdonképpen azt, hogy a Radiohead egy kis enklávé a popzenében és azon túl, és hogy hogyan alakították ki azt a csak rájuk jellemző – mondjuk így – iparági niche-t, ami persze nem elválasztható művészi teljesítményüktől és filozófiájuktól, külön még nem ejtettünk szót. Most akkor ez következik. Előtte persze érdemes röviden eljutni addig, hogy hogyan fektette le mindennek alapját zenéjével a Radiohead.
A RADIOHEAD MEGLEPETÉSLEMEZEI.
A zenei életmű
Thom Yorke-ék egy óriási MTV-slágerrel, a Creeppel – amit sok-sok év után egyébként idén ismét koncertműsorra tűztek – és egy véleményes gitárpoplemezzel, a Pablo Honeyval robbantak be (a kislemez 1992 szeptemberében, az album 1993 februárjában érkezett). Ezek alapján lehettek volna egy közepesnél kicsit jobb, sőt akár egy jó kis alternatív rockzenekar, de nem ez történt. A két évvel később megjelent The Bends-zel a kvintett egy grandiózus gitárzenei remekművet tett le az asztalra, az újabb két esztendő múlva kiadott, a pre-milleneumi depressziót és civilizációs félelmeket költői módon csúcsra járató OK Computerrel pedig egy még inkább hivatkozási pontnak számító, a mai napig mindenféle album-örökranglisták élbolyaiban tanyázó albummal léptek be a legnagyobbak ligájába. Hogy Yorke-ék ma azok, akik, az viszont a 2000-es Kid A-nek köszönhető, hiszen egyrészt bátran félredobták a nyerő formulát és egy kísérletező elektronikus lemezt készítettek, másrészt zsinórban egy harmadik úttörő mesterművet. Ekkor persze már óriási sztárok voltak, de ez sem akadályozta meg őket abban, hogy tizenkilencre lapot húzzanak; ez az attitűd a zenével összefüggő egyéb tevékenységeiktől sem idegen, majd meglátjuk. Az egy évvel később kiadott ikerlemez, az Amnesiac méltó folytatás volt, de eddigre már szinte mindegy volt: művészi tekintélyük kikezdhetetlen lett a folytatásban. Persze azért kellett, hogy a gitárzenés félfordulatot hozó 2003-as Hail To The Thief se okozzon csalódást és hogy az In Rainbows ismét zseniális legyen. Utóbbi már nem az EMI lemezkiadónál jött ki, hanem a „fizess, amennyit akarsz” iskolateremtő módszerrel, s ezen a ponton találkozhatunk a zenekar történetének első pop up-labeljével, a kifejezetten ehhez az albumhoz létrehozott Xurbia Xendless minimárkával (ezekről később bővebben), melyet a mostani LP előtti legutóbbi stúdiókorong, a 2011-es The King Of Limbs esetében egy hasonló, egy lemeznyi időre életre hívott cég, a Ticker Tape követett. Nem véletlen tehát, hogy a diehard Radiohead-rajongók és a sajtó többek között akkor kaptak szagot, hogy a rég óta ígért új album immár valóban itt van a kertek alatt, amikor híre ment, hogy az oxfordi ötös új cégeket alapított Dawn Chorus Ltd. és Dawnn Choruss Ltd. néven.
Az ideológiai üzenet
A Radiohead dalaiban és azon túl – persze ez a két dolog szorosan összefügg – egyszerre több síkon szól az egyén örök létbevetettségéről, másfelől szól a mindenféle hatalmakkal való radikális szembenállásról, a függetlenségről mindenféle politikai, gazdaság erőktől és entitásoktól, az államtól vagy a nagy ipari konglomerátumoktól. És persze mindezektől egyáltalán nem függetlenül a környezetvédelemről. Ahogy mondjuk a Karma Police című dal egyszerre szólhat a magányról és az elidegenedésről, a mindennapi taposómalom gyilkos érzéséről, meg a hatalommal szembeni kiszolgáltatottságról. És persze hosszasan sorolhatnánk a gazdag asszociációkra lehetőséget nyújtó szám- és lemezcímeket, a No Surprises-tól, és az OK Computertől, a The National Anthemen és a Hail To The Thiefen át a Burn The Witch-ig.
A POPSZTÁROK ÖKOLÓGIAI LÁBNYOMA - A RADIOHEAD ARRA TÖREKSZIK, HOGY AZ ÖVÉK KICSI LEGYEN.
Hozzá a cselekvés
A Radiohead azonban nem csak lemezeivel meg dalaival üzen, aktivista módon is cselekszik. 2008-as koncertkörútjuk a Carbon Neutral World Tour címet kapta, mivel az együttes úgy döntött, hogy – csökkentendő turnéjának ökológiai lábnyomát – a koncertek látványvilágát egy energiatakarékos megoldásokkal operáló vizuálcég alkotja meg. Másfelől (az oxfordi székhelyű Best Foot Forward nevű cég tanulmánya nyomán) úgy döntöttek, hogy koncertjeik közül amennyit csak lehet, nem a városokon kívülre szervezik, sőt, amennyire csak lehet, felhívják rajongóik figyelmét arra, hogy tömegközlekedést használjanak, mi több, azt is kijelentették, hogy törekszenek arra, hogy a turnéállomások között – ahol lehet – a zenekari felszerelést nem repülőgéppel, hanem a kevésbé környezetszennyező tengeri úton, közúton vagy vonattal szállítsák. 2011-ben Thom Yorke, többek közt a Massive Attack-es 3D társaságában részt vett a legmodernebb kori globális gazdaság ellen tiltakozó londoni Occupy-megmozdulásokon. Két évvel később ugyanők pedig filmzenét készítettek Mark Donne The UK Gold című filmjéhez, melyben a rendező a londoni City adóelkerülő ügyeit boncolgatja. És hogy még egy példát említsünk, Yorke a tavalyi év decemberében szóló-akusztikus koncertet adott Párizsban a Pathway To Paris szervezet javára, Patti Smith és Flea társaságában az ENSZ Klímaügyi Konferenciája alatt – a koncerten ráadásul négy dal (a lemezen már The Numbers néven szereplő Silent Spring, a Desert Island Disk, a Present Tense, és a Default) is elhangzott a friss A Moon Shaped Pool című albumról.
A gazdasági felépítmény
A Radiohead utolsó nagykiadós lemeze a 2003-as Hail To The Thief volt – a következő, a négy év szünet után megjelent In Rainbows fizikai formátumokban már az egyik legmenőbb és legsikeresebb független lemezcégnél, a XL Recordings-nál jött (az XL azóta egyébként megvásárolta a zenekar korábbi lemezeinek a jogait is, azaz a back catalogue-ot, ennek nyomán kerültek le például a Spotify-ról a zenekar korábbi albumainak deluxe változataihoz mellékelt bónuszlemezek tartalmai). Ez a lemez persze más miatt nevezetes: ez volt az a kiadvány, amelyet a fizikai megjelenés előtt a rajongók digitális változatban már megvásárolhattak, pontosabban az "annyit fizetsz, amennyit akarsz" módon juthattak hozzá (akár úgy is, hogy nulla helyi fizetőeszközt adtak érte). Egyesek szerint ez a módszer forradalmi volt, míg mások szerint ezzel az eljárással a zenekar jégre vitte a lemez- és a zeneipar számos kevésbé szerencsés/tehetős/sikeres szereplőjét. Az viszont egészen biztos, hogy a lemez pörgette fel a Radiohead addig is jól működő gazdasági vállalkozását. Ahogy azt korábban már említettük, a zenekar azóta minden egyes lemezéhez külön-külön céget/cégeket (Xurbia Xendless Ltd, Ticker Tape Ltd, az új lemezhez pedig a Dawn Chorus és a Dawnn Choruss Ltd) hoz létre, leginkább azért, hogy ha valamelyik új album üzletileg sikertelen volna, ne döntse be a jól prosperáló korábbi lemezeket és azok gazdasági környezetét. S, ha már korábban szóba került a Spotify: az sem véletlen, hogy a zenekar új nagylemeze nem található meg a legnépszerűbb streamingfelületen. Thom Yorke három évvel ezelőtt meglehetősen érzékletesen egy haldokló test utolsó, kétségbeesett fingjának nevezte a céget, amely szerinte a régi lemezipar egyik utolsó végvára, s amely a nagyokat helyzetbe hozza, a kicsiket pedig elnyomja. „Abban, amit az In Rainbows-zal tettünk, az volt a legizgalmasabb, hogy direkt kapcsolat jöhetett létre a zenészek és a közönség között. És akkor ezek a faszfejek beállnak az útba, ahogy például a Spotify is megpróbál az egész folyamat kapuőre lenni” – nyilatkozta Yorke.
Ami egyébként ezt a bizonyos gazdasági környezetet illeti, a Radiohead üzleti szervezete egy valóságos cégháló. „A Radiohead bizonyos értelemben inkább konglomerátumnak tűnik, mint egy bandának, hiszen az üzleti struktúrájuk inkább egy Szilikon-völgybeli vállalkozáséra hasonlít, mint egy oxfordshire-i zenekaréra”, írja a zenekar gazdasági modelljével mélységében foglalkozó Guardian-cikk. A Radioheadhez (mely különben első cégét, a Radiohead Ltd-t már 1993-ban megalapította) nagyjából húsz vállalat kapcsolódik, kezdve a menedzsmentet bonyolító Coutryard Managementtől a zenekari tagok kifejezetten vicces nevű külön kis cégeiig, az átfogóbb zenekari ügyeket intéző LLLP és LLP nevű vállalatokig, a márkát gondozó Radiohead Trademark Ltd-n át a merchandise-fronton működő Random Rubbish Ltd-ig és az egy-egy lemez turnéját szervező különálló cégekig. Ilyen a The King Of Limbs esetében a Ticker Tape mellé életre hívott Ticker Tape Tours Ltd. és a Ticker Tape Touring US LLP – a logika mindig ugyanaz: az egyik adott esetben sikertelen üzlet ne bánthassa a többi sikerest.
A művészi teljesítmény mellé tett mozgósító, nagy tömegek által felvállalható ideológiák és a zeneipartól való függetlenedés lényegében kikezdhetetlenné tette az üzletileg is kiemelkedő Radiohead-vállalkozást. „Hogy ez kiöli-e az érzelmeket a zenéjükből?” – idézik ugyancsak az említett Guardian-cikkben Ian Macket, a British and Irish Music Institute tanárát. „Természetesen nem. Nem gondolom, hogy ezek az üzleti struktúrák a fejükben vannak, amikor mondjuk leülnek a zongorához. Képesek elválasztani az üzleti oldalt a kreatív dolgoktól. Azonban akárhogy is vesszük, ez a music business és a második szó is fontos.”
Németh Róbert
NEM VOLT ELÉG? ITT VAN 83 RADIOHEADES CIKK.
a friss album, ami csak felkerült a Spotifyra:
a Burn The Witch videója:
a Daydreaming klipje:
