Az nyilván nem kérdés, hogy a Radiohead az elmúlt húsz év legfontosabb zenekara, részben mert nagyon jó is, részben mert nagyon nagyhatású. Legutóbbi albumuk, a 2011-es The King Of Limbs azonban kissé tompa lett, úgyhogy az új megjelenés kapcsán az volt a fő kérdés, hogy mennyire tudják köszörülni a csorbát? Válaszunk a 42. Recorder magazinban megjelent kritikában (pontosabban annak kibővített változatában).
Kiadó: XL Recordings / Bertus
Megjelenés: 2016. május 8.
Stílus: avantgárd pop, artrock
Kulcsdal: Present Tense
A kilencedik Radiohead-lemeznek – túl azon, hogy beigazolja a szokásos magas elvárásokat – annak az izgalommal teli, csak kivételes zenekarok esetében fennálló tippelgetésnek is meg kell felelnie, hogy „vajon mivel lepnek meg legközelebb?” Thom Yorke-ék esetében evidencia, hogy jön a váratlan, de vajon mi lesz az, és továbbra is annyira váratlan-e? Hiszen az húsz éve nem kérdés, hogy átlag feletti, többszöri meghallgatásra érdemes album minden aktuális Radiohead-megjelenés. A remek dalokkal azonban nem feltétlenül jár együtt a váratlanság, az előremutatás, a szokatlanság ereje. Ha az új album nem is a Kid A-hez (2000) mérhető szédítő irányváltás, de az azt követő, hasonszőrű Amnesiac (2001), aztán a Hail To The Thief (2003) egyenetlen, megtorpanást sejtető zenei világa, az In Rainbows (2007) csodálatos letisztultsága és a The King Of Limbs (2011) egyértelműen Yorke-szólólemezt idéző íze után kétségtelenül ez az elmúlt tizenhat év legizgalmasabb Radiohead-kiadványa.
A MEGLEPETÉSLEMEZEK KIRÁLYAI, NA MÉGIS, KIK LENNÉNEK?
Na de nézzük meg jobban, miért is.
Az talán senki előtt nem ismeretlen, hogy a zenekar talán legfontosabb zenei agya, a gitáros-mindenes Jonny Greenwood régóta fontos szereplője a kortárs-komolyzenei életnek is, egyéb kompozíciói mellett pedig – többek között – a kiváló rendező, Paul Thomas Anderson utóbbi három filmjének zenéjét is ő szerezte. A Radiohead zenei világa természetesen eddig sem maradt érintetlen Greenwood kalandozó, új területekre bátran előretörő hangszerelésétől, de a film- és komolyzenei munkásságából ismert szimfonikusok eddig nem képezték olyan fontos elemét a zenekar dalainak, mint mondjuk Yorke fixációja az elektronikus zene iránt. Az A Moon Shaped Pool talán legszembetűnőbb jellegzetessége éppen ennek az új rétegnek a beemelése és zökkenőmentes elegyítése az In Rainbows után újra központi helyre kerülő popérzékenységgel. Aligha véletlen, hogy már az albumot indító, azt beharangozó Burn The Witch is az élesen feltörő vonósokkal indít, amelyek végig feszültségben tartják a dalt, még úgy is, hogy a ritmusszekcióból és az elektronikus rétegből nem annyira tudnak kitörni, de mégis egy megszokott, akár a Hail To The Thiefre is passzoló Radiohead-szerzeménytől azok különböztetik meg igazán.
A későbbiekben aztán már jóval hangsúlyosabb a szimfonikus hangszerelés: a Paul Thomas Anderson gyönyörű videójával még inkább káprázatos, a végére még a Twin Peaks hátborzongatását is megidéző, szétroncsolódó Daydreaming, vagy az egyenesen vonósokra épülő, törékeny Glass Eyes a legragyogóbb példái ennek. Talán még ezeknél is erősebbek azok a felvételek, amelyek nem ilyen mértékben zökkennek ki a popzenei struktúrából, de az egyszerű popdalok szintjétől éppen a fokozatosan a dalok vázára felcsavarodó hangszerelési és ritmikai megoldások emelik el őket. A Yorke által szólóban már tavaly év végén Párizsban bemutatott két dal, a The Numbers és a Desert Island Disk is ide vehető, amelyek esetében épp az akusztikus szólóverziók után észlelhető nagyon élesen, hogy mit is tesz hozzá a dalokhoz az a rengeteg ötlet, amelyből úgy tűnik kifogyhatatlan a zenekar. Előbbi esetében az elektronikus szöszmötölés után rögvest Greenwood legutóbbi indiai kiruccanásához kapcsolható ragás-jazzes alapot kapunk (amiről meg Alice Coltrane klasszikus avantgárd jazzlemeze, a Journey In Satchidananda ugrik be), és erre érkezik csak az akusztikus gitáros fő téma, amely köré aztán a ritmusszekció épít további rétegeket. Mindezt úgy, hogy a kezdeti jazzes zongora végig ott duruzsol a háttérben, egy idő után pedig Yorke hangjával egybefolyó angyali kórus lebeg be, majd megérkeznek a vonósok is. Talán nem túlzás azt mondani, hogy nincs még egy olyan zenekar, amely ennyi különböző elemet ilyen természetességgel tud egymásba olvasztani. Ráadásul úgy, hogy a végén mégis fülbemászó, könnyedén fogyasztható popdalról beszélhetünk.
A The Numbers csak egy példa, de majdnem az összes dalt ugyanígy végig lehetne venni, annyira részlet gazdag az egész lemez, amelyen a Radiohead világában igazi újdonságnak tekinthető hatások is megjelennek. A már említett Desert Island Disk például a klasszikus brit akusztikus folk-rockot idézi meg (lásd Nick Drake, Pentangle), míg a lemez talán legjobb felvétele, a Present Tense szambás hangulatával hökkent meg. Azért persze ezen az albumon is kapunk egy erősen elektronikus zenei ihletésű darabot (Ful Stop), akárcsak a már-már klasszikusnak nevezhető, zongorára épülő balladákat. A lemezt záró páros, a Tinker Tailor Soldier Sailor Rich Man Poor Man Beggar Man Thief és a hardcore-rajongók által már húsz éve ismert True Love Waits ilyen (érdekesség, hogy a lemez öt dala valamilyen formában már évek óta része a Radiohead-univerzumnak). Utóbbi Yorke-szóló szívszorító ballada az elveszett szerelemről, amely esetében nehéz nem arra gondolni, hogy a korábbi verziókhoz képest is melankolikusnak ható refrén (Just don’t leave/ Don’t leave) a nemrég elvált énekes saját magánéleti válságát visszhangozza – ez különben az amúgy is borús, csendes, éjszakai lemez több pontjára is igaz.
A fenti dal mindenesetre méltó befejezése a lemeznek, amely után (a nehezen emészthető, sokszor húsbavágó dalszövegek ellenére) egy apró mosollyal és persze azzal a nagyon jóleső érzéssel dőlhetünk hátra, hogy az előző lemez egyensúlyvesztése után a Radiohead – úgy is mint zenekar, és nem csak kivételes dalszerzők erőltetett együttműködése – továbbra is megkerülhetetlen és az egyik legjelentősebb pont a kortárs popzenében.
9.5/10
Csada Gergely
a visszatérő amszterdami koncert teljes egészében:
a Burn The Witch videója:
a Daydreaming klipje: