Barokkos, sokszínű, nem ritkán nagyzenekari hangszerelés jellemzi, amit mindig beragyog a napfény és a dalszövegek is a természet szépségét zengik. És legtöbbször persze eszképizmus is. De most itt a megfelelő évszak, meneküljünk hát sunshine popba!
Nagyjából majdnem minden popzenei stílusirányzat kialakulásához valamilyen társadalmi-gazdasági együttállás létrejötte volt szükséges (gondoljunk például a punkra vagy a hiphopra), de olyan csak ritkán fordult elő, amikor az éghajlati körülmények az előbb említett két tényezővel szinte azonos szerepet töltöttek be egy műfaj megjelenésében. A hatvanas évek közepén, Kaliforniában kialakult sunshine pophoz három dolog kellett: a második világháború után óriási fellendülésnek induló amerikai gazdaság; az ennek az előnyeit kihasználó, jómódú, tettre kész fiatalok; és persze a folyamatosan, rendületlenül sütő nap. Mielőtt azonban mindenki egyszerre bekiabálná a Beach Boys és a The Mamas & The Papas nevét, előre szólunk, hogy őket most csak (természetesen nagyrabecsülésünk mellett) megemlítjük, és inkább a kissé háttérbe szorult előadókat mutatjuk be, szám szerint hetet, ha már remélhetőleg hamarosan hétágra süt az a rohadt nap, hiszen elvileg itt a nyár, ugye.
A NYÁR ÉS A POPZENE KAPCSOLATÁRÓL MÁR SOKAT ÍRTUNK, ÍME, ÖSSZEGYŰJTVE CIKKEINK.
Curt Boettcher
Curt Boettcher Brian Wilsonhoz és Phil Spectorhoz hasonlóan egyszerre értett a szövevényes, egymásra épülő és egymást keresztül-kasul szelő, elképesztően fülbemászó vokálok írásához és a fejében elképzelt hangzás az előbb említettekhez mérhető mániákus, már-már elmebetegségig tökéletesre törekvő megvalósításához a stúdióban. Gyakorlatilag ő mozgatta a háttérből a sunshine pop szálakat: ha úgy hozta a kedve, dalokat, slágereket írt; ha kellett producerkedett, ha arra volt szükséges, 456 különböző projektet hozott létre, hogy ötleteit megvalósíthassa. És Curt volt az, aki képes volt arra, hogy Brian Wilson arcát falfehérré változtassa, miután a Beach Boys agya meghallotta, hogy Lee Mallory That’s The Way It’s Gonna Be című dalához milyen vagány megszólalást kreált.
Gary Usher
Gary gazdag keleti-parti srácként érkezett Kaliforniába, és a következő pillanatban már azon kapta magát, hogy olyan Beach Boys-dalok társszerzőjeként kerül lemezborítókra, mint az In My Room, a Lonely Sea vagy a 409. De producerként is bizonyított: a legjobb Byrds-lemez, a Younger Than Yesterday létrejötténél bábáskodott. Valamint a 60-as évek egyik legjobb „stúdiózenekarát”, a fantasztikus Sagittarius-t is ő terelte össze. Róluk mindjárt külön is szó lesz.
The Association
A sunshine pop és a korszak egyik emblematikus slágere, az Association által előadott Along Comes Mary mögött is Curt Boettcher állt. Bár a dalt Tandyn Almer írta, de Curt segített neki felpörgetni a tempót, mert eredetileg lassú számnak íródott, illetve Curt volt a producere, ahogy a zenekar 1966-os bemutatkozó lemezének is. És már ez a gyorsabb dal kúszott fel a slágerlista hetedik helyére, az album egy másik szerzeménye, a Cherish pedig egyenesen az első helyen landolt.
Sagittarius
Ha abból a feltevésből indulunk ki, hogy a sunshine pop akkor igazán jó, ha a hallgatása közben a legsötétebb felhőkön is átragyog a nap, akkor a Gary Usher által kiválogatott legszuperebb Los Angeles-i stúdiózenészekkel rögzített, 1968-as Present Tense a lehető legjobb sunshine pop lemez. Nincs ebben semmi meglepő, hiszen a dalok nagy részét nem más írta, mint Curt Boettcher, akinek az agyában feltehetően soha nem nyugodott le a nap. A gyilkos kórusokkal felskiccelt My World Fell Down meg éppen csak az egyik legbámulatosabb psych-pop szám, ami valaha született.
The Millenium
Hohó, csak nem egy újabb 1968-os lemez, aminek köze van a jó Curt Boettcherhez? Hát de! A fenti képen is látható Millenium a Sagittarius-hoz hasonlóan szintén elit Los Angeles-i zenészekből verbuválódott, de rendes zenekarként funkcionált Curt vezetésével. Egy lemezük jelent meg a korábban említett évben, Begin címmel. A korong érdekessége, hogy a Columbia Records történetének legdrágább albumaként vonult be a popzene törikönyvébe. Ennek ellenére rendkívül gyengén fogyott, de hamarosan kultikus státuszba került, ma pedig már a műfaj egyik klasszikus lemezének számít. Tény, hogy mindent vivő sláger nincs rajta, de a dallamok természetesen így is nagyon erősek, különösen az a dallamtengeren ringatózó The Island bármelyik naplementével felérő, lustán-lassan szétterülő szépsége.
MIBŐL LESZ A NYÁRI SLÁGER? ITT KIDERÜL.
The Free Design
Azért az mégsem lehet, hogy minden, ami jó, az Kaliforniából érkezzen. Cáfolatnak itt van a lent látható New York-i The Free Design, ami szintén a hétágra sütő nap megéneklésébe tette bele szívét-lelkét. De náluk nem a júliusi, hanem inkább az áprilisi napsütésről van szó. Ha ugyanis a fák kilevelezésének, a rétek virágba borulásának és a papírsárkányok eregetésének megismételhetetlen hangulatához, a természet újraéledéséhez, a tavaszhoz keresünk megfelelő zenei aláfestést, akkor elég az 1967-es Kites Are Fun című lemezüket leemelni a polcról, amitől még a legocsmányabb téli napon is permanens orgona- és hársfaillat keletkezik a szobában, vagy ott, ahol éppen hallgatjuk.
The Sunshine Company
Természetesen még rengeteg, további zenekart lehetne idecitálni, amelyek a sunshine pop környékéről indultak, vagy azt járták körbe (Harpers Bizarre, The Yellow Balloon, The 5th Dimension, The Turtles, The Buckinghams), úgyhogy hetediknek kissé önkényesen az egyik személyes kedvencemet választottam ki a műfajból. A Los Angeles-i együttes minden második száma hatalmas sláger (lehetne), minden harmadik számában előkerül a nap, és minden negyedik dalának címében benne van, hogy vasárnap. Kis túlzással persze. Szóval mindenkit szeretettel vár a Napfény Társaság!
Készítettünk egy sunshine pop mixet is, melybe a fentieken kívül még betettünk öt további előadót:
The Garden Club: Little Girl Lost & Found (1967)
Ezt a dalt is Tandyn Almer írta (aki ugye az Along Comes Mary-t), és 2013-as fejjel úgy hangzik, mintha szegény Trish Keenan, a Broadcast zenekar 2011-ben elhunyt énekesnője feje felett ragyogna a nap.
The Collage: Any Day’s a Sunday Afternoon (1968)
Ez a szám kísértetiesen hasonlít az előzőre, csak a refrént olyan sűrű vokálerdő borítja be, hogy alig győzünk kitalálni belőle!
The Turtles: Happy Together (1967)
A szomorkás verzéből pontosan úgy robban ki a fanfárokkal kísért túlcsorduló refrén, ahogy a nyári zivatart zavarja el pillanatok alatt a perzselő napsütés (balra a zenekar).
The Cyrkle: It Doesn’t Matter Anymore (1967)
Amiből Gruff Rhys (Super Furry Animals, Neon Neon, ugye) hangmintát használ fel, az olyan nagyon rossz szám nem lehet.
The High Llamas: The Sun Beats Down (1998)
Az elmúlt húsz évben igazából csak egy legény volt a gáton, aki könyökvédős zakóban folyamatosan tartotta a sunshine pop kecses és kifinomult lángját, ő pedig az ír Sean O’ Hagan, a High Llamas vezetője.
Soós Csaba
a Recorder összeállítása sunshine pop dalokból, mellyel a júniusi napot igyekszünk előcsalogatni:
