Vége, de mindegy – Peter Hammill Over című lemeze

Most akkor nagyot és súlyosat alkotni tényleg csak szenvedés árán lehet? Sok más kérdés mellett erre sem adunk választ az alábbiakban, de egy dolgot már az elején leszögezhetünk: az Over minden idők legjobb breakup albuma. A szakítás traumáját feldolgozó lemezekben persze nem szűkölködik a poptörténet, régebbi (Rumours, Here My Dear) és újabb kori (The Boatman's Call, For Emma Forever Ago) klasszikusokat egyaránt említhetünk példaként, Peter Hammill 1977-ben kiadott szólóalbuma viszont túltesz valamennyin kendőzetlen nyersességével, kíméletlen önmarcangolásával. Felkavaró és nehéz hallgatnivaló, öt-hat cigi simán elmegy a negyvenöt perc alatt, maradjunk ennyiben.

1969. Peter Hammill egyike a fénykorát élő pszichedelikus-artisztikus brit popszcéna számtalan fiatal reménységének, Van der Graaf Generator nevű zenekara szép jövő elé néz, John Peel is eléggé tolja őket. Ugyanebben az évben jön össze a húsz éves Hammill egy Alice nevű lánnyal.

1976. A Van der Graaf Generator minimális eladásokat produkáló kultzenekar, a fénykorán rég túljutott angol art rock színtér egyik kevésbé ismert szereplője. A szakadatlan turnézás ráadásul apránként szétzilálja a tagok viszonyát, ahogy az énekes-dalszerző-szövegíró Hammill párkapcsolatát is. Olaszország a kevés helyek egyike, ahol a VdGG képes nagy koncerttermeket is megtölteni, így a csizma alakú ország ekkoriban nagyjából a zenekar második otthona. Alice magányosnak érzi magát odahaza, sokszor van egyedül, így történhet meg, hogy egy másik férfi karjai közt keres (és talál) vigaszt. Aki történetesen Peter Hammill egyik barátja. Ciki helyzet, egy különösen kimerítő olasz turnéról hazaérve Hammill így azzal szembesül, hogy hét év után nagyjából vége. Egy szakítás után számtalan út áll nyitva: lehet egyéjszakás kalandokkal vigasztalódni, gyorsan fejest ugrani egy új kapcsolatba, alkoholba menekülni, depresszióba esni stb. Hammill ezek helyett megcsinálja élete legjobb lemezét.

A korszak többi prog rock zenekarához hasonlóan a VdGG is hajlamos volt túlzásokba esni, zenéjét fölösleges megoldásokkal túlbonyolítani, nagyrészt emiatt is állta ki jobban az idő próbáját Hammill kifejezetten minimalista, helyenként szinte lo-fi szólómunkássága. Az Overen sincsenek sallangok, a kevés hagyományos rockhangszerelésű dalban már az a gitár-basszus-dob-hegedű felállású négyes hallható, amelyik a klasszikus VdGG megszűnése után Van der Graafra rövidített néven kiadott még egy stúdió- és egy koncertalbumot. De a legtöbb számban még ennyi sincs, totális lecsupaszodás van, Hammill énekéé, zongorájáé és akusztikus gitárjáé a főszerep (plusz az azokat időnként kiegészítő hátborzongató elektronikus zajoké és Graham Smith sikítozó hegedűjéé).

A VAN DER GRAAF GENERATORRÓL SZÓLÓ PROFILUNK ITT OLVASHATÓ.

És hát a zene itt igazából tényleg másodlagos, annyi csak a szerepe, hogy elvigye a hátán Hammill lélekkiokádásait. Az Over szövegei nem beszélnek szép költői képekben, nincsenek metaforák és allegóriák, a megtört szívű singer-songwriter üzemmódba kapcsolt Hammill azt és úgy mondja el, ami és ahogyan történt, amit és ahogyan érez (annyira nincsen mellébeszélés, hogy az egyik dal konkrétan az Alice címet kapta). Peter a kapcsolatát gyászolja, és keresztülmegy a gyász valamennyi fázisán. Haragszik és tiltakozik a veszteség ellen, iszonyatosan dühös (magára, Alice-re, a harmadikra), alkudozni próbál, tudja, hogy az idő begyógyítja a sebeket, de ő több akar lenni "csak barátnál", tépelődik és megveti önmagát ("farkasembernek hitted magad, pedig buta birka vagy"), nem bízik többé senkiben, semmi nem számít neki (ahogy a Betrayed végén azt kiabálja, hogy "I don't believe in anything anywhere in the world", abban tényleg benne van minden), de végül azért mégis megteszi azt a bizonyos első lépést, tovább, valami más felé. Bár ahogy a lemez legvégén, miután a zene véget ért, búcsúzóul azt énekli/motyogja, hogy "everything's going to be alright", abból a bizonytalan, kérdésbe forduló kijelentésből valahogy sejteni lehet, hogy nem lesz ez olyan egyszerű dolog.

Hammill szokása szerint ezen a lemezén is nagyon komolyan veszi magát és a választott témát, de azért - excentrikus angol különchöz illően - képes fanyarul kiröhögni is saját nyomorúságát: a nagyzenekarral felvett This Side Of The Looking Glass-ban zokognak a hegedűk és a brácsák, a szakítás utáni egyedüllét itt kozmikus elhagyatottsággá duzzad, nincs többé barátság, otthon, jövő (1977 popzenéjében ennél bizarrabb kontextusban biztosan nem hangzott el az, hogy "no future"), az egész annyira túlzásba vitt, hogy az csak önirónia lehet. Ami egészséges dolog, sok mindenen képes túlsegíteni az embert.

A lemez közepén jól is jön némi megkeseredett mosoly, hiszen az Over egyébként nem kimondottan jókedvű dalgyűjtemény. A legsúlyosabb pillanat egyből a második, Autumn címet viselő dallal érkezik el. Az Autumn egy alternatív valóságot mutat be, amiben Hammill és Alice nem szakítottak, örökre együtt maradtak, de ez a kép sem különösebben lélekemelő: az öregedő emberpár tehetetlenül figyeli, ahogy gyerekeik magukra hagyják őket, kilépnek az életbe, hogy elődjeik példáját követve tegyék tönkre magukat, miközben magányos, ősz szüleik maguk alá vizelve várják, hogy vége legyen az egésznek. Végső soron tehát teljesen mindegy, hogy over vagy sem, így is, úgy is szar az egész.

(Peter Hammill 1978-ban megnősült, boldog házasságban él 36 éve, három, azóta felnőtt lány édesapja. Legújabb, Gary Lucas társaságában felvett lemeze ebben a hónapban jelent meg. Szóval végül is teljesen talán mégsem mindegy...)

Deimanik László

Peter Hammill 1977-es Over című lemeze teljes egészében: 

a Time Heals élőben egy 1978-as koncertfelvételről:

a lemez leginkább önironikus dala, a This Side Of The Looking Glass élőben, nagyzenekarral, 1981-ből: