A Holdat vonyító kutya - Nick Drake búcsúlemeze

2012.10.28. 11:06, rerecorder

A ma már a legnagyobb legendák között emlegetett dalszerző élete maga volt a szerencsétlenség: mellőzöttség, bánat és betegség szegélyezte rövid pályáját, de hattyúdala sem lett vidámabb: 40 éve jelent meg a Pink Moon, Nick Drake utolsó lemeze. Kijárat rovatunkban az ABBA, a Police, a Talk Talk, a Roxy Music, a Smiths és a Pixies karrierlezáró korongjai után egy igazi klasszikus került sorra.

drake moon.jpg Nick Drake 1948-ban született Burmában, bár még egészen kicsit volt, amikor családjával visszatelepült Angliába. Zeneszeretetét szüleitől, főleg édesanyjától örökölte, korán elkezdett saját szerzeményeivel bíbelődni. Kicsit idősebb fejjel is rendes szakma helyett inkább a gitárjával foglalkozott, egyetemen töltött esztendői alatt pedig jobban érdekelte a marihuána, mint a tankönyvek. A tápláló szellemi közeget végül a zenészi karrier kedvéért hagyta ott, igaz, amekkora volt a hite, legalább akkora a sikertelensége is. A mindössze húsz éves kora körül elkészített, 1969-es Five Leaves Left című bemutatkozás, valamint az egy esztendővel későbbi Bryter Layter, noha ma már remekművekként tartjuk őket számon, a maguk idejében nem sok ember tetszését nyerték el, és bár emiatt mind a rossz marketing, mind pedig a hűvös sajtóvisszhang is okolható, azért egy kis önsorsrontás is beférkőzött a képbe: Drake egy idő után sem koncerteket, sem interjúkat nem volt hajlandó adni, és még a legcsekélyebb negatív visszajelzésre is remeteszerű visszahúzódással reagált. A saját tehetségével tisztában lévő, ám sikerre képtelen Drake 1971-re már annyira maga alatt volt, hogy orvosi segítségre szorult: depressziót diagnosztizáltak nála, ám a számára felírt gyógyszerek csak a vonatjegyét váltották meg a túlvilágra. Ezért is annyira megdöbbentő, hogy a fiatalember ez idő alatt készítette el talán legjobb lemezét - amely, mint már ismeretes, az utolsó is lett. Az első két albumának nagyívű vonósokkal, fúvósokkal, itt-ott ritmushangszerekkel díszített folkos világával elégedetlen zenész mindent félredobott saját hangján és gitárján kívül, a mindössze két rövid éjszakai session alatt felvett Pink Moon pedig amennyivel kevesebb elődeinél, ugyanannyival több is.

ELLIOTT SMITH KARRIERJE EGY MÁSIK PÉLDA AZ ELTÉKOZOLT TEHETSÉGRE.

A végül 1972-ben megjelent korong a Drake-trilógia legkietlenebb, legdísztelenebb és legelvontabb fejezete lett. Minél több időt töltött szenvedélyével, annál kevesebbet akart magából mutatni, de talán mégis így érte el a lehető legőszintébb hatást: a befejező epizódhoz képest a Five Leaves Left és Bryter Layter még valamennyi reménnyel töltött, itt viszont nincs hová bújni a szerző személyisége elől, Drake lelkének keservesen szomorú, kongóan üres tájain barangolunk, és már-már a józan ész határát súrolja az anyag rövidke 28 perce. Az énekes-dalszerző csak árnyéka önmagának, szövegileg is saját gyengeségére reflektál. A korábbiakhoz hasonlóan a harmadik lemez sem jutott sikerre, így a Pink Moon után a helyzet, ha lehet, még tovább romlott: Drake elfordult a zenéléstől és a végletekig begubózódott - visszaköltözött szüleihez. Nem volt ritka, hogy napokra eltűnt, mint ahogy az sem, hogy addig kocsikázott céltalanul, míg az autóból ki nem fogyott az üzemanyag. A végső löket idegösszeroppanása volt. Igaz, halála előtt még felcsillant egy utolsó reménysugár: újra zenélni kezdett, ráadásul szülei szerint is meglepően jó hangulatban volt, de - bár egy ismerősének azt mondta, nem lenne bátorsága öngyilkosságot elkövetni - a tragédia mégis megtörtént. Hogy szándékosan vagy véletlenül vett be túl sokat antidepresszánsaiból, már sosem tudhatjuk meg. Ami halálával ránk maradt, az három nagylemez, néhány utólag kiadott szerzemény, és temérdek megbecsülés - valami, ami nagyon boldoggá tette volna, ha még életében találkozik vele.