„Nem fekszünk rá erre a babérra” – Danielle Haim, Haim (interjú)

A kaliforniai Haim a legforróbb zenekar pillanatnyilag. A trió egy EP-vel és egy kislemezzel a háta mögött megnyerte a BBC Sound Of 2013-at, tőlük hangos a sajtó, mindenki az ő bemutatkozó lemezüket várja a legjobban (melyet különben néhány napja vezetett fel egy újabb slágeres dal, a Falling). A három lánytestvér – a 26 éves gitáros-basszusgitáros Este, a 23 éves gitáros-dobos Danielle és a 21 éves gitáros-billentyűs Alana – alkotta trió középső tagját, a fő énekes, Danielle Haimot sikerült utolérni a stúdióban, miközben éppen a nagyon várt album készítése közben tartott egy kis szünetet.

Emlékszel arra a pillanatra, amikor azt mondtátok a szüleiteknek, hogy „oké, ennyi volt, ki vagytok rúgva, mostantól hárman folytatjuk tovább”?

Nem egészen így volt, apu mindig is terelgetett bennünket afelé, hogy dalszerzők legyünk, csak nekünk meg fogalmunk sem volt, hogyan kezdjünk neki. „Menjetek el egy dalszerző-kurzusra!” Mi erre azt mondtunk, hogy kösz, de azt nem. Valahogy azt éreztük, hogy ott elhal a kreativitás, nem az megfelelő légkör. A családi zenekarral, amiben anyu és apu mellett mi voltunk a kísérők (Rockinhaim volt a neve – a szerk.), mindig feldolgozásokat játszottunk, érthető, hogy bennünk szerette volna látni a fejlődést. Szóval ő próbálta erőltetni, de addig egyetlen dalt sem írtunk, ameddig le nem érettségiztem és rá nem jöttem, hogy tényleg jó lenne zenésznek lenni és koncertezni Los Angeles-ben. Csak ahhoz meg kell egy jó zenekar, amelynek vannak saját dalai. Így aztán elkezdtünk dalokat írni.

Miközben elkezdtetek dalokat írni, te elmentél turnézni előbb Jenny Lewis-zal, majd Julian Casablancas-szal – mellesleg egy Casablancas-koncerten már láttalak színpadon, 2009-ben, Amszterdamban.

Elképesztő! Ott voltál? Őrült show volt, emlékszem Julian felmászott az erkélyre, nagyon vicces volt. Azt hiszem az volt a második koncert azon a turnén, még a bemelegítés szakaszában voltunk.

Miket tanulták ezeken a turnékon, mi volt a legfontosabb tapasztalat, amit hasznosítani tudtál később?

Azt hogy még egy turnén sem lehet leállni, hanem ott is dolgozni kell, továbbfejleszteni a dalokat, gyakorolni. A legnagyobb tanulság az volt, hogy „dolgozz folyamatosan!”

A Haimot már rég megalapították 2006-07 körül, ám évekig nem adtatok ki semmilyen anyagot, 2012-ben jelent meg az első, Forever című EP-tek. Kritikusak voltatok a saját szerzeményeitekkel, vagy más oka van, hogy ilyen hosszú volt a felvezető szakasz?

Kritikusak voltunk, kétségtelenül. Online jelentettünk meg demókat, illetve feltettünk dalokat a Myspace-re, de csak nagyon keveset. Soha nem voltunk elégedettek egy-egy stúdiózás után. Bent voltunk a stúdióban, játszottunk élőben és nem értettük, hogy miért nem lesz olyan a végeredmény, ahogyan elképzeljük. Még csak a többsávos hangfelvételről sem volt fogalmunk. Néha okésan szólt a felvétel, néha meg egyszerűen szarul. Nem volt producerünk, nem ismertük a hangmérnököt, nem tudtuk, hogyan kell normális felvételt készíteni. Úgyhogy amikor végre egy rendes producerrel tudtunk stúdiózni, akkor nagyon precízen beállítottunk mindent. Ludwig Göranssonnal a Forever felvételeinél az összes sávot nagy igényességgel rögzítettük. Nagyon koncentráltunk, hogy az jelenjen meg a szalagon, ami a fejünkben szólt.

Mi volt az első dalotok, amivel elégedettek voltatok?

A Forever. Ez volt az első dal, amit felvettünk Ludwiggal és nagyon örültünk, hogy lehetséges ilyet létrehozni. Addig minden egyes felvételünknél azt éreztük, amikor a kezükbe kaptuk és betettük az autóba hazafelé, hogy „ó, ne!” Nem tudtuk visszahallgatni egyiket sem, annyira bénák voltak. Itt meg megkönnyebbültünk, hogy lehetséges. Annyira boldogok lettünk, hogy nagyon sokáig minden nap meghallgattuk. Nem hittem el, hogy mi hoztuk össze. Miután meghallgattam, újra akartam indítani és ez nagyon jó jel volt.

Aztán villámgyorsan felkapott benneteket a sajtó, lemezcégek bombáztak benneteket, nemrégiben megnyertétek BBC Sound Of 2013-szavazást. Mindez inspirálóan hatott és hat rátok, vagy néha nehéz vele megbirkózni és nyomasztó?

Évekig reméltük, hogy valaki majd felfedez bennünket, de senki sem tette ezt, úgyhogy amikor megtörtént, akkor bizonyítva éreztük a próbálkozásainkat. Bár ez sem igaz, mert végülis leszarom, annyi zenekar tűnik fel és tűnik el. Nem voltunk naivak, tisztában voltunk vele, hogy ez csak egy lépcső. Keményen kell dolgozni tovább, hogy eljussunk oda, ahova szeretnénk. De amikor egyre több jel mutatott afelé, hogy megcsináltuk és a BBC-szavazás végeredményén mi jöttünk ki elsőnek, attól már tényleg eldobtuk az agyunkat. De nem állunk meg, nem fekszünk rá erre a babérra, hanem nyomjuk tovább, mert még bőven van mit megmutatnunk.

A tavaly tavaszi Forever EP-t, amit az R&B producer Ludwig Göranssonnal vettetek fel, egy kétszámos kislemez követte novemberben. A Don’t Save Me-t viszont James Forddal rögzítettétek, ő mit tett hozzá a megszólalásotokhoz az elektronikus zenei hátterével?

Vele az volt a nagy lecke, hogy ő nagyon gyorsan dolgozik. Hogy milyen az, amikor gyorsan is jó felvételt tudsz készíteni. A Forever EP, ahogy mondtam, elképesztően aprólékosan készült, nagyon sokáig. James-szel viszont pikk-pakk, felvettük a dalokat. Az igazsághoz tartozik, hogy erre nem is volt annyira sok időnk, ám nem is volt szükség sok időre, mert nagyon jól megértettük egymást. Mindig tudta mire gondolunk. „Azt szeretném, hogy a dob itt úgy szóljon úgy, mint…”, és ő egyből levette, hogy mit kell tenni, hogy úgy szóljon és a végén úgy is szólt. Egyszerűen tudta, hogy mit szeretnénk elérni. Minden producernek nagyon közreműködőnek kell lennie velünk, mert mindig határozott elképzelésünk van, amiből nem akarunk engedni. És James nagyon jó fej volt, ha az ő produceri munkáira gondolsz, akkor nem egy specifikus hangzás szólal meg a fejedben, mert ő mindig abból hozza ki a legtöbbet, amit az előadó elképzel.

Úgy tűnik, hogy a dalaitok tökéletes rögzítése az egyik legfontosabb célotok, milyen lemezekre tekintetek úgy, mint tökéletes hangzású albumokra? Melyik lemez jelenti nektek a hangzásideált?

Azt hiszem az Outkast és a Stankonia. Az Outkast elképesztő munkát végez e téren. Oké, egy hiphopzenekar, de ahogy a rap, a pszichedélia, a soul keveredik azon a lemezen, az a mai napig lenyűgöző (egy 2000-es lemezről van szó – a szerk.). A másik ilyen kedvencem Prince-től az 1999 a fantasztikus zsánerkeveredéssel (ez pedig egy 1982-es album – a szerk.). Mindkét lemez arrébb tolt néhány határvonalat műfaján belül és megszólalásban egyaránt.

Épp most, ahogy beszélünk is stúdióban vagytok, az első lemezetek anyagán dolgoztok. Milyen lesz az album megszólalása?

(többször belekezd) Nagyon… nagyon. Azt folytatjuk, amit megkezdtünk, egyfajta mash-up azokból a stílusokból, amiket nagyon szeretünk. A hangzás tekintetében megpróbálunk többet beolvasztani a rockzenekari megszólalásunkból. Szeretjük a subbasszusokat, szeretjük 808-as dobgép hangját, szeretünk hangmintákat használni, de végül is egy zenekar vagyunk és szeretjük az élő hangzásunkat is – erre azért néha emlékeztetnünk kell magunkat – (nevet) úgyhogy annak is sok teret szentelünk. „Hé, nem mi vagyunk az Outkast!” Mert sokszor olyan, mintha egy hiphoplemezt szeretnénk készíteni. De végtére egy zenekar vagyunk, akik dallamos számokat írnak gitáron. Szóval az organikus és nem-organikus hangzások keveredése jellemzi a most készülő lemezt.

Kivel dolgoztok a felvételeken? Ki lesz a producer?

Épp most Ariel Rechtshaiddal vagyunk stúdióban, ő rögzítette a nemrégiben kiadott Falling című új dalunkat. Vele dolgozunk néhány dalon. Aztán fogunk felvenni James Forddal is egy pár szerzeményt és azt hiszem fogunk majd még együttműködni Paul Epworth-tel is

Szóval több stúdióban, különböző sessionökből fog összeállni a végeredmény?

Most itt Los Angeles-ben vesszük fel a dalokat Ariellel, és azt hiszem James-szel is itt fogunk stúdiózni.

És még a dalokon is dolgoztok, vagy megírtatok már mindent a lemezhez?

A szerzemények készen vannak, legalábbis amiket elterveztünk a lemezhez, de megállás nélkül írjuk a dalainkat, úgyhogy azt mondanám, sose tudni. Sokat olvastam, kutattam klasszikus nagylemezekről és rengeteg esetében az van, hogy a legnagyobb slágert a lemezfelvétel utolsó napjaiban írták meg hozzá. „Na, fejezzük még be ezt a kis dalvázlatot, aztán vegyük fel!”, és az lett a legnagyobb sláger. Talán mi is majd csak ezután írjuk még meg a legnagyobb slágerünket a lemezhez.

Hogyan születnek a dalaitok? Együtt írjátok őket, vagy mindenki leszállít egy-egy ötletet és abból indultok ki?

Régebben főleg gitáron írtuk a dalokat, de mostanában az ütemekből indulunk ki. Felveszünk egy általunk kreált beat-et, valami organikus hangból, ami lehet akár taps, vagy asztalon való kopogás, vagy falat ütögetünk és abból készítünk hangmintát, majd arra írunk dallamot. Számunkra mostanában ez a legizgalmasabb módszer. De azért sokféle módja van egy dal megszületésének. Szövegeket is folyamatosan írunk, többször volt már, hogy a szavak maguktól előhívták a dallamot. De erre is igaz, hogy túl ritmusorientáltak lettünk, ezért talán próbáljuk erőltetni, hogy újra a gitárokkal szüljünk dalokat.

És hogyan eresztitek össze hármatok különböző ízlését? Vagy teljesen hasonló zenéket hallgattok? Az R&B, Fleetwood Mac és a folk mindenki kedvence a zenekarban?

Eléggé egyező az ízlésünk, de ma már inkább különféle zenéket hallgatunk. Nálam most a tavalyi Bat For Lashes szól sokat, nagyon tetszik. Aztán nagyon szeretem Kendrick Lamar lemezét. Nem merül fel ilyen probléma, mert mindig is nagyon sokféle zenét szerettünk egyszerre és mindig is megvoltak a kapcsolódási pontok közöttünk. Amúgy ez elég fura, hogy mennyi eltérő, mennyi fura zenét szeretünk egyszerre és mégis mindig hasonlóan reagálunk az újonnan megismert dolgokra.

Los Angeles mellett nőttetek fel San Fernando Valley-ben, ami ténylegesen egy völgyben terül el. A klasszikus, nagy kaliforniai popdalok nyárias stílusa a ti dalaitokat is jellemzi, de vajon ez egy szükségszerű környezeti hatás? Fontos, hogy hol él egy zeneszerző?

Számunkra ez érdekes kérdés, mert Valley nem az a hely, aminek sokan elképzelik. Nem is igazi város, csak rengeteg ház sok-sok egyenes utcában. Los Angeles alvóvárosa. Maga a völgy nagy, de nem tudsz elmenni máshova, mint egy mini-plázába, vagy egy Starbucks-ba (nevet). Szóval velünk ez úgy volt, hogy a szüleink nyomására állandóan együtt lógtunk hárman és zenéltünk. Nem jutott eszünkbe elcsavarogni otthonról, mert nem volt hova, meg, mert jól elvoltunk hármasban. Máskülönben csak unatkoztunk volna. Úgyhogy a környezet inkább így befolyásolt bennünket, mint a klasszikus kaliforniai képeslapok módján. A testvéreimmel nekünk nagyon-nagyon szoros a viszonyunk és azt hiszem ez az, ami a legmélyebben meghatározza a zenénket. Igen, mindenki azt mondja, hogy milyen napfényesek a dalaink, amit azt hiszem valahol meg is értek, de ez soha nem került előtérbe számunkra. Sőt, inkább azt hiszem, hogy egyes dalaink nagyon is sötétek.

Oké, kihagyhatatlan utolsó kérdés. Minden idők legjobb családi zenekara?

Jackson 5, nem kérdés!

interjú: Dömötör Endre

a Forever videója a háromszámos első EP-ről:

a Don't Save Me klipje a tavaly őszi kislemezhez:

a Haim legfrissebb dala, a Falling:

.

itt pedig a teljes Forever EP egy bónusz remix-szel: