Everything Everything: Arc (lemezkritika + albumhallgató)

A tavaly Budapesten is (a Muse előzenekaraként) koncertező manchesteri Everything Everything kvartett egyre biztosabb lépésekkel halad a nagy elődök nyomában. Második lemezük artikulált nyilatkozat.

Kiadó: RCA / Sony

Megjelenés: 2013. január 14.

Stílus: art rock, indie rock

Kulcsdal: Duet

Talán egy éve nyilatkozta valamelyik brit könnyűzenei megmondóember, hogy slussz-passz vége a gitárzenéknek (mintha a kilencvenes évek végére utaztunk volna vissza), már nem érdekesek, nem hoznak újat, s kommerciálisan sem relevánsak – aztán nem is olyan rég két, ugyancsak brit popkult-szakember (egész pontosan rádiós) nyilatkozott, miszerint jönnek vissza a gitárzenék, üzenik a rajongóknak, hogy nem kell aggódni. Akárhogy is van, a gitárpop nem tűnt el, nem vált köddé: itt van máris egy aktuális és meglehetősen erős bizonyíték arra, hogy rendben van, és újabb meg újabb inkarnációkban képes újratermelni az izgalmat. Arról a zenekarról beszélünk, amely nem olyan rég Budapesten is járt, egész pontosan a Muse vendégeként lépett fel a Papp László Budapest Sportarénában. A második nagylemezét megjelentető Everything Everything 2007-ben alakult Manchesterben, a négy tag közül kettő - Jonathan Higgs énekes-gitáros és Jeremy Pritchard basszusgitáros – populáris zenét tanult a Salfordi Egyetemen – ők az alapító tagok, Michael Spearman és Alex Robertshaw később csatlakoztak hozzájuk. Talán ezért is van, hogy a zenekar stílusa színes és összetett: „Zenénkre úgy tekintünk, mint popra, de azt hiszem talán egy kicsit izgalmasabb annál. Nem akarunk stílusokat vagy bármi mást utánozni, szóval talán mondhatjuk arra, amit csinálunk, hogy kiszámíthatatlan vagy meglepő. Mindemellett nem akarjuk a manchesteri gitárzenekar klisét sem erősíteni” – nyilatkozta két évvel ezelőtt Higgs egy angol zeneblognak. A formációt, melyet 2010-ben a BBC a közeljövő reménységeit tételező Sound Of-listára is felrakott, sok minden inspirálta, a Beatlestől a Nirvanán át a Destiny’s Childig.

Mindez – mármint az eklektika – jól hallatszik a zenekar sikeres bemutatkozó lemezén, a Mercury Prizre-ra is jelölt, 2010-es Man Alive című albumon, mely egyesek szerint kikövezte az utat az olyan új és ünnepelt „agyas” indie-zenekaroknak, mint az alt-J vagy a Django Django. És hallatszik, de már – jó értelemben véve – moderáltabb módon, a most megjelent Arc című albumon is. Persze ez a lemez is sokszínű – a BBC internetes oldalának szellemes kritikusa szerint „lázadás a dallam-gyárban” – azonban jóval egységesebb, mint elődje. Ott van benne a Radiohead, persze. Hallhatunk a Coldplay vagy az Elbow aréna-melankóliájára hajazó nagyíveket. Vannak okostojás, szögletes, matekos gitárpop-darabok. Néhány dal a timbalandos, pharrell williams-es hangzással és az R&B-vel meg a soullal flörtöl. Itt-ott még prog-rockos vagy peter gabrieles fordulatokkal is találkozhatunk. Az egész azonban mégis csak összeáll a végére, sőt azt is gyanítjuk, ennek a zenekarnak még csak nem is ez lesz a legjobb és legsikeresebb lemeze.

8/10

Németh Róbert

A teljes lemez végighallgatható az alábbi lejátszón:

.

A lemez legújabb, erdőben táncolós videója a Kemosabe című dalhoz: 

.

A beharangozó klip, a Cough Cough-hoz: