Az év végi/év eleji listadömping keretében közreadtuk a nemzetközi szaksajtó évösszegzéseit, összeírtuk, hogy szerintünk melyek voltak 2011 legjobb albumai, sőt személyenkénti listákkal is bemutattuk a Recorder szerzőinek kedvenc lemezeit. Aztán rátértünk az év dalaira – szerkesztőségi összegzést ugyan nem készítettünk, inkább csak szerzőink egy-egy saját összeállításával csemegézünk 2011 legjobb számaiból. Klág Dávid mixe után Soós Csaba kedvenceiből kaptunk ízelítőt (ami egyben Képzeletbeli Heti Top 10 különkiadásnak is számított), majd Szabó Benedek és a nyomtatott Recorder magazin felelős szerkesztője, Dömötör Endre következett. Csada Gergely és Forrai Krisztián után Judák Bence összeállítását hallhattuk, most pedig jöjjön Velkei Zoltán tánczenés mixe.
Egyszerre izgalmas és hálátlan feladat néhány felvételt kiemelni egy évből, és azt mondani rájuk, hogy kedvencek. Pláne az, ha az ember jobbára egy olyan műfajokért lelkesedik, amelyek albumok helyett inkább preferálják a két- és háromszámos kislemezeket, és ebből kifolyólag mennyiségben a többszörösét produkálják bármely más műfajoknak. Szóval, amikor elkezdtem ezt az összeállítást, tisztában voltam vele: úgy lesz benne minden, hogy közben semmi se. Ezért jobbára azokat a számokat gyűjtöttem össze, amiket nem csak, hogy nagyon szerettem egész évben, de valamilyen különleges élményem is kapcsolódik hozzájuk (s persze még így sincs itt minden, aminek kellene, vagy illene).
Mark Ernestus Meets BBC: Version 1
House közeli téma, ráadásul az afrikai fajtából. Mark Ernestus még mindig hibátlanul remixeli kedvenc földrészének törzsi zenéit, így aztán shangaan electro projektjének nyitánya sejtelmes és futurisztikus, pont annyira a kilencvenes évek négynegyedes hangpalettájával megálmodva, hogy hallgatásakor az ember tényleg azt képzelje el, hogy 2050-ben bulizik erre Fokváros valamelyik illegális pincéjében. A 12” bakelit hátoldalán amúgy van egy ambient verzió is, ami a takkokat leszámítva pont ugyanaz, mint a társa – ebben leginkább az a döbbenetes, hogy még kevesebb hanggal is tökéletes marad az összhatás.
Pole: Wipfel Dub
2011 egyik legfontosabb zenei hozadéka számomra kétségkívül életem első lemezjátszójának a megvétele volt. Sokáig spóroltam rá (annyira sokáig, hogy be tudtam újítani mellé egy új erősítőt, a következő havi fizetésemből pedig egy új hangfalra is tellett), ezért az év egyik meghatározó pillanata volt, amikor feltettem az első bakelitemet, a Waldgeschichtent Pole-tól. Különleges szál fűz a nyitóképen látható német dub specialistához: egy időben mértéket nem ismerve faltam a zenéit, majd ahogy 2007-ben szabadságra ment (ahonnan végül csak 2011 októberében tért vissza), én úgy álltam át dacból más művészek modern ritmusképletekben ábrázolt hipnotikus, jamaikai gyökerekből táplálkozó zenéire (magyarul, akkor áldoztam fel a lelkem a dubstep oltárán). Aztán 2010-ben találkoztam Pole-lal az Ultrahang Fesztiválon, és egy étteremben beszélgettünk majdnem egy órán át, melynek során nem csak rengeteg érdekes gondolat vetődött fel, de visszatért az étvágyam a dub hagyományos elektronikus formáira, úgyhogy gondolhatjátok milyen hevesen dobogott a szívem, amikor meghallottam azokat a tökéletes, természetközeli és meghitt hangokat, amik ezen a lemezen vannak. Néha elfelejtjük a UK bass színtéren, hogy honnan jöttek ezek a zenék, de ez a kiadvány erre is hibátlanul emlékeztet.
Black Chow: Danger
A Black Chow Kevin Martin érthetetlen módon teljes közönnyel fogadott új projektje. Pedig ez az ember a modern basszusok európai dimenziójában a kétezres évtized második felének a legjelentősebb alakja, úgy, mint mondjuk Flying Lotus a tengerentúlon. A Dangerben úgy gondolja tovább a dubstepet, hogy a szerzemény nem a poszt- előtagért kiált, hanem inkább a gyökerek felé húz vissza: a kilencvenes évek digidubos utánérzése keveredik régi szuperszámítógépes hangokkal, Kiki Hitomi pedig énekével kiválóan megtalálja a helyét ebben a kombinációban.
DJ Rashad & Gant-Man: Heaven Sent
A footwork már javában kint van az utcákon, így aztán nyilván ezen a listán is szerepelnie kell egy igazán jó ilyen zenének. Alapvetően azért szeretem nagyon ezt a stílust, mert nem az egóról szól, hanem a közösségről, és van valami lenyűgözően szép abban, ahogyan Chicago fiatalsága ismét magára talált és szerveződni kezdett, mint annak idején a house megjelenésekor. Emiatt valahol érthető is, hogy a footwork miért az előbb említett stílusból táplálkozik, noha a tavalyi Bangs & Works válogatáson azért hallani lehetett, hogy sok mai huszonévest megfogott a poszt-rave utáni Anglia is. DJ Rashad és Gant-Man közös szüleménye az egyik kedvencem volt arról a kiadványról (habár érdekes módon végül a Ghettoteknitianz EP-n keresztül került a gyűjteményembe). Kicsit funky, kicsit szexi, kicsit szeleburdi – és persze nagyon footwork.
Funkystepz: Fuller
Ha volt zene, amiről már tavaly januárban tudtam, hogy rajta kell lennie az év végi kedvencek listáján, akkor a Fuller az. Okosan továbbgondolt UK funky house egy kis technós sötétséggel és éles, agresszív felütéssel. Sajnos egyre inkább be kell látnom, hogy ez a stílus tényleg nem tudott megfelelni a pár évvel ezelőtti nagy bummnak, és most már sokszor csak árnyéka önmagának, de az ilyen kivételek azért még jelzik, hogy nem szabad leírni.
.jpg)
Wiley: But I Did
Wiley is nagy visszatérője a tavalyi évnek, ráadásul annyi zenével, hogy nehéz kiválasztani a legjobbat. Ez egy rövid darab, nem is feltétlenül grime, sem pedig kemény. Épp ellenkezőleg: egy lazulós szám, és meglepően jó volt több ilyet is hallani a rappertől. Egyszerűen működik nála ez a vonal, így mostantól lehet Wiley-ért rajongani anélkül is, hogy dühösek lennénk valamire, vagy valakire. Sőt 2012-es legfrissebb lemezét hallgatva tényleg úgy tűnik, hogy kibékült a világgal, és már nem akar megfelelni senkinek, csak és kizárólag önmagának.
Terror Danjah: Full Attention
A grime-ban persze ettől még Terror Danjah a legnagyobb, és marad is az mindörökké. Sok jó szerzeménye született 2011-ben is, közülük nekem talán ez tetszett a legjobban, bár nyugodtan beválaszthattam volna valami mást is. A Full Attantion valóban kiemelt figyelmet érdemel: nagyon slágeresnek akar tűnni, azonban benne vannak azok a Terror Danjah-finomságok, amelyeknek köszönhetően rádiókedvenc dal helyett földalatti tánczenéről beszélhetünk.
Joker: Back In The Days
+1 a végére: Joker poplemezét mindenhol lehúzták a sárga földig (miért?), holott ilyen brutális grime-ok találhatók ezen is.
